Orvosi Hetilap, 1932. március (76. évfolyam, 9-12. szám)
1932-03-05 / 9. szám
178 ORVOSI HETILAP gyógyszereinket ezen nézőpontból kezdték „spirillocid“ és „nem spirillocid“ jelzőkkel illetni: előbbiek legtökéletesebbje az arsenobenzol, utóbbiak legtipikusabb képviselője a jód. E két szélsőség között aztán ott állott a higany, majd a bismuth is, mint amelyeknek „direkt spirillocid“ képessége fölött szabadon lehetett egy, illetve két évtizeden át vitázni. A laboratórium és a klinikum amidőn „in hoc signo“ mérhetetlenül sokat dolgozott, ugyanakkor tiszteletreméltóan sok eredményt is ért el. Előbb az oldalláncelmélet, majd más elgondolások alapján tisztázni vélte a spirochaeta és gyógyszer közötti kapcsolódás létrejöttének feltételeit és módját; felismerni vélte a molekula szerkezetében a kapcsolódást elvégző karokat, vagy ki merte mondani határozottan mint pl. Schumacher, hogy a syphilisnek a salvarsannal való gyógyítása egyszerű reductiós folyamat: a szervezetbe jutott arsenobenzol elvonja a spirochaeta lipoidjaiból az ott amúgy is igen szűkösen jelen levő oxygent, mire a spirochaeta elpusztul, mintegy megfullad. E felfogás a szervezetnek megint csak annyi szerepet juttat a hatás mechaniismusában, hogy a salvarsan a vér alkalikus közegében oxygenhez jutva arsenobenzolibasissá alakul, mely azután sóképzés formájában kapcsolódik a spirochaeta savanyú lipoproteidjeihez. Mühlpford sem arsenhatásnak, hanem reductio következményének tartja a spirochaeták pusztulását az arsenobenzol adagolása után, bár Rothmannak napjainkban közölt állatkísérletes és in vitro végzett vizsgálataiból kiderül, hogy az arsenobenzol sem in vivo, sem in vitro nem von el oxygent, hanem ellenkezőleg, még fölös oxygen jelenlétében is gátol minden fermentativ biológiai oxydatiot. De a Speyer-Haus chemikusai is, karöltve az állatkísérletes kutatással, a „direkt spirillocidia“ gondolata által vezettetve teremtik meg az arsenobenzol aranykorát, amidőn a therapia qualitativ voltának hangsúlyozásával a variatiok százain át kapcsolják be a molekulába a legkülönbözőbb gyököket, negatív elemeket és fémeket, mind több, jobb, mélyrehatóbb parasitotropiát keresve, most már akár az organotropiának is engedve némi koncessiót, ha máskép nem lehet. De ez a gondolat adja szerencsés francia kezekbe a bismuthot is, therapiánk tökéletesedésének ezen alig felbecsülhető értékű vívmányát, az átmenetet a „nem spirillocid“ higanytól a „spirillocid“ arsenobenzol felé. A qualitativ therapia új fegyver birtokába jutott általa ,anélkül azonban, hogy a nagy probléma gyökeres megoldásához lényegesebb mértékben közelebb jutott volna. A nézetek tisztázódása tekintetében azonban mégis jelentősebb esemény volt a bismuthnak a lues therapiájába bevezetése, mint amennyire azt általában méltányolni szokták. Akik — legalább is az első években — „direkt spirillocid“ anyagnak tartották a bismuthot, meggyőződést szerezhettek vele kapcsolatban arról, hogy a hitük szerinti „spirillocidia“ nincs csupán csak a háromértékű arsenatomhoz, vagy az arsenobenzol gyökcsoportjaihoz kötve, hanem egészen más nehéz fém (pl. a bismuth komplex kolloid fehérjeösszeköttetései (Levaditi) is képesek e hatás kifejtésére. Akik pedig tagadták a bismuth „direkt spirillocid“ képességét, azok egy, a higanynál gyorsabban és szembeötlőbben ható anyag birtokában még több és újabb bizonyítékát tudták produkálni annak, hogy a nehéz fémek nem közvetlenül a spirochaetára hatnak: hogy a „direkt spirillocidia“, az Ehrlich értelmében vett „parasitotropia“ nem is feltétlen kelléke a jó antisyphiliticumnak, (Giemsa) sőt, hogy az antisyphiliticus hatás létrejöttében talán nem is lehet szó a gyógyszer és a kórokozó direkt kapcsolódásáról. Természetes, hogy ily állítások elhangzása után az Ehrlich szellemében dolgozó irányzat újabb és újabb adatok feltárásával igyekezett a mester conceptiójának helyességét igazolni. Jancsó photobiológiás módszere napjainkban szolgáltatta újabb bizonyítékait annak, hogy a kísérleti állat szervezetén belül a parasitocid hatású trypaflavin akár szemmel is látható módon kapcsolódik a trypanosomához és hogy a normális parasita-test akár mérhető mennyiségben is halmozza fel magában a reá nézve végzetes hatású gyógyszert, szemben a gyógyszerálló egyedekkel, melyek nyomokban is csak alig bírják a chemotherapeuticumot megkötni. Bármennyire bizonyító erejűek is e kísérletek a trypanosomás állatbetegségekre és a festékszerű chemotherapeuticumokra vonatkozóan, a syphilidologusok előtt ott áll most az a kérdés, hogy várjon e modellbetegségek és modellkísérletek tételei meddig és milyen mértékig alkalmazhatók a syphilisre és az antisyphiliticumokra fennálló viszonyokra? E tekintetben pedig sajnos, sok ponton látunk még homályt, sőt ellentétet is. Az intisyphiliticus hatásnak számos különböző útja mutatkozott meg a laboratóriumi és klinikai kutatás búvárai előtt, de az Ehrlichtől Wagner—Jauregg-ig vezető, fordulatokban oly gazdag kutatás sem tudott még nyugvópontra jutni abban a kérdésben, hogy e hatásnak mi a lényege? Sikerült azonban reámutatnia néhány olyan körülményre, melyek épen a chemotherapia némely sikertelenségének fényénél világították meg előttünk a gyógyulás addig elhanyagolt harmadik faktorának, a szervezetnek szerepét. Nem kívánjuk F. Lessert követni, aki az ő egészen egyéni antimercurialismusában nem hogy spirillocidiát nem tételez fel a higanyról, sőt azt a syhiliticus szervezet megmérgezőjének, későbbi lueticus bajok kiváló feltételének tekinti. Bergel theoriáját sem tartjuk kellően megalapozottnak, mely a fémes antisyphiliticumokban nem a spirochaetára, hanem csak a lueses infiltrátumok lipolyticus hatású lymphocytáira hatóanyagot lát, ezekkel végeztetvén el azután a nagyrészt lipoidokból álló spirochaeta feloldását, azaz a lueses meggyógyításának közvetlen munkáját. Ezek a nézetek azonban már máskép is el tudják képzelni a syphilis gyógyulását, hogysem a spirochaeta+gyógyszer-kapcsolódás elve alapján. És máskép látták ezt Kreibich, Dohi és Neuber Ede is már több mint két évtizeddel ezelőtt, midőn kísérletesen kimutatták, hogy a lues higanykezelésében szó se lehet a bevitt gyógyszermennyiség direkt spirochaetocidiájáról, de igen. Ő is egy olyanszerű hatásról, mely egy harmadik faktoron, a szervezet immunbiológiai védőberendezésein, azoknak serkentésén keresztül végzi el antisyphiliticus tevékenységét. Mert ha nem így volna, miként tudnók megmagyarázni azt a jelenséget, hogy a sublimát a szervezetben 1:9.000.000 hígításban is tud antisyphiliticusan hatni? (Nékám.) Talán valami olygodynamiás hatást tételezzünk fel a higannyal kapcsolatban, amely különös módon csak a spirochaetaval szemben és csak az élő szervezeten belül tud érvényesülni? Ma ott állunk, hogy a syphilis gyógyulásának jelenségeit, valamint gyógyításának problémáit sem elképzelni, sem magyarázni, sem megoldásukhoz közelebb vinni nem tudjuk e harmadik faktor, a szervezet aktív szerepének tekintetbevétele, sőt éles hangsúlyozása nélkül. Reá kellett jönnünk lassanként arra, hogy a laboratórium is, s a gyakorlati therápia is olyan kérdésekbe ütközik, melyeket a „direkt spirillocidia“ elvével még a nézetek igen lényeges módosítása árán sem tud megoldani. A syphilis gyógyítása terén elérkeztünk egy bizonyos határvonalig, melyet nemcsak, hogy nem tudtunk többé átlépni, de elfogadható magyarázatát sem tudtuk adni a régi nézetek alapján annak, hogy miért akad meg itt a therapiánk és miért viselkedik itt a spirochaeta a gyógyszerrel szemben olyan módon, ami egyáltalán nem felel meg a chemotherapia orthodox elveinek. 1932. 9. sz.