Orvosi Hetilap, 1932. március (76. évfolyam, 9-12. szám)

1932-03-05 / 9. szám

178 ORVOSI HETILAP gyógyszereinket ezen nézőpontból kezdték „spirillocid“ és „nem spirillocid“ jelzőkkel illetni: előbbiek legtökélete­sebbje az arsenobenzol, utóbbiak legtipikusabb képviselője a jód. E két szélsőség között aztán ott állott a higany, majd a bismuth is, mint amelyeknek „direkt spirillocid“ képesség­e fölött szabadon lehetett egy, illetve két évtize­den át vitázni. A laboratórium és a klinikum amidőn „in hoc signo“ mérhetetlenül sokat dolgozott, ugyanakkor tiszteletremél­­tóan sok eredményt is ért el. Előbb az oldalláncelmélet, majd más elgondolások alapján tisztázni vélte a spiro­­chaeta és gyógyszer közötti kapcsolódás létrejöttének fel­tételeit és módját; felismerni vélte a molekula szerkezeté­ben a kapcsolódást elvégző karokat, vagy ki merte mon­dani határozottan mint pl. Schumacher, hogy a syphilis­­nek a salvarsannal való gyógyítása egyszerű reductiós folyamat: a szervezetbe jutott arsenobenzol elvonja a spirochaeta lipoidjaiból az ott amúgy is igen szűkösen jelen levő oxygent, mire a spirochaeta elpusztul, mintegy megfullad. E felfogás a szervezetnek megint csak annyi szerepet juttat a hatás mechanii­smusában, hogy a salvar­­san a vér alkalikus közegében oxygenhez jutva arseno­­benzolibasissá alakul, mely azután sóképzés formájában kapcsolódik a spirochaeta savanyú lipoproteidjeihez. Mühlpford sem arsenhatásnak, hanem reductio következ­ményének tartja a spirochaeták pusztulását az arsenoben­zol adagolása után, bár Rothmannak napjainkban közölt állatkísérletes és in vitro végzett vizsgálataiból kiderül, hogy az arsenobenzol sem in vivo, sem in vitro nem von el oxygent, hanem ellenkezőleg, még fölös oxygen jelen­létében is gátol minden fermentativ biológiai oxydatiot. De a Speyer-Haus chemikusai is, karöltve az állat­­kísérletes kutatással, a „direkt spirillocidia“ gondolata által vezettetve teremtik meg az arsenobenzol aranykorát, amidőn a therapia qualitativ voltának hangsúlyozásával a variatiok százain át kapcsolják be a molekulába a leg­különbözőbb gyököket, negatív elemeket és fémeket, mind több, jobb, mélyrehatóbb parasitotropiát keresve, most már akár az organotropiának is engedve némi koncessiót, ha máskép nem lehet. De ez a gondolat adja szerencsés francia kezekbe a bismuthot is, therapiánk tökéletesedé­sének ezen alig felbecsülhető értékű vívmányát, az átme­netet a „nem spirillocid“ higanytól a „spirillocid“ arseno­benzol felé. A qualitativ therapia új fegyver birtokába ju­tott általa ,anélkül azonban, hogy a nagy probléma gyöke­res megoldásához lényegesebb mértékben közelebb jutott volna. A nézetek tisztázódása tekintetében azonban mé­gis jelentősebb esemény volt a bismuthnak a lues therapiá­­jába bevezetése, mint amennyire azt általában méltányolni szokták. Akik — legalább is az első években — „direkt spirillocid“ anyagnak tartották a bismuthot, meggyőző­dést szerezhettek vele kapcsolatban arról, hogy a hitük szerinti „spirillocidia“ nincs csupán csak a háromértékű arsenatomhoz, vagy az arsenobenzol gyökcsoportjai­hoz kötve, hanem egészen más nehéz fém (pl. a bismuth komplex kolloid fehérjeösszeköttetései (Levaditi) is ké­pesek e hatás kifejtésére. Akik pedig tagadták a bismuth „direkt spirillocid“ képességét, azok egy, a higanynál gyorsabban és szembeötlőbben ható anyag birtokában még több és újabb bizonyítékát tudták produkálni annak, hogy a nehéz fémek nem közvetlenül a spirochaetára hatnak: hogy a „direkt spirillocidia“, az Ehrlich értelmében vett „parasitotropia“ nem is feltétlen kelléke a jó antisyphili­­ticumnak, (Giemsa) sőt, hogy az antisyphiliticus hatás létrejöttében talán nem is lehet szó a gyógyszer és a kór­­okozó direkt kapcsolódásáról. Természetes, hogy ily állítások elhangzása után az Ehrlich szellemében dolgozó irányzat úja­bb és újabb ada­tok feltárásával igyekezett a mester conceptiójának he­lyességét igazolni. Jancsó photobiológiás módszere nap­jainkban szolgáltatta újabb bizonyítékait annak, hogy a kísérleti állat szervezetén belül a parasitocid hatású try­­paflavin akár szemmel is látható módon kapcsolódik a trypanosomához és hogy a normális parasita-test akár mérhető mennyiségben is halmozza fel magában a reá nézve végzetes hatású gyógyszert, szemben a gyógyszer­álló egyedekkel, melyek nyomokban is csak alig bírják a chemotherapeuticumot megkötni. Bármennyire bizonyító erejűek is e kísérletek a trypanosomás állatbetegségekre és a festékszerű chemotherapeuticumokra vonatkozóan, a syphilidologusok előtt ott áll most az a kérdés, hogy vár­jon e modellbetegségek és modellkísérletek tételei meddig és milyen mértékig alkalmazhatók a syphilisre és az antisyphiliticumokra fennálló viszonyokra? E tekintetben pedig sajnos, sok ponton látunk még homályt, sőt ellenté­tet is. Az intisyphiliticus hatásnak számos különböző útja mutatkozott meg a laboratóriumi és klinikai kutatás bú­várai előtt, de az Ehrlichtől Wagner—Jauregg-ig vezető, fordulatokban oly gazdag kutatás sem tudott még nyugvó­pontra jutni abban a kérdésben, hogy e hatásnak mi a lényege? Sikerült azonban reámutatnia néhány olyan kö­rülményre, melyek épen a chemotherapia némely siker­telenségének fényénél világították meg előttünk a gyógyu­lás addig elhanyagolt harmadik faktorának, a szervezetnek szerepét. Nem kívánjuk F. Lessert követni, aki az ő egészen egyéni antimercurialismusában nem hogy spirillocidiát nem tételez fel a higanyról, sőt azt a syhiliticus szerve­zet megmérgezőjének, későbbi lueticus bajok kiváló fel­tételének tekinti. Bergel theoriáját sem tartjuk kellően megalapozottnak, mely a fémes antisyphiliticumokban nem a spirochaetára, hanem csak a lueses infiltrátumok lipolyticus hatású lymphocytáira ható­­anyagot lát, ezek­­kel végeztetvén el azután a nagyrészt lipoidokból álló spi­­rochaeta feloldását, azaz a lueses meggyógyításának köz­vetlen munkáját. Ezek a nézetek azonban már máskép is el tudják képzelni a syphilis gyógyulását, hogysem a spirochaeta+gyógyszer-kapcsolódás elve alapján. És más­kép látták ezt Kreibich, Dohi és Neuber Ede is már több mint két évtizeddel ezelőtt, midőn kísérletesen kimutatták, hogy a lues higanykezelésében szó se lehet a bevitt gyógy­szermennyiség direkt spirochaetocidiájáról, de igen. Ő is egy olyanszerű hatásról, mely egy harmadik faktoron, a szervezet immunbiológiai védőberendezésein, azoknak ser­kentésén keresztül végzi el antisyphiliticus tevékenységét. Mert ha nem így volna, miként tudnók megmagyarázni azt a jelenséget, hogy a sublimát a szervezetben 1:9.000.000 hígításban is tud antisyphiliticusan hatni? (Nékám.) Talán valami olygodynamiás hatást tételezzünk fel a higannyal kapcsolatban, amely különös módon csak a spirochaetaval szemben és csak az élő szervezeten be­lül tud érvényesülni? Ma ott állunk, hogy a syphilis gyógyulásának jelen­ségeit, valamint gyógyításának problémáit sem elképzelni, sem magyarázni, sem megoldásukhoz közelebb vinni nem tudjuk e harmadik faktor, a szervezet aktív szerepének tekintetbevétele, sőt éles hangsúlyozása nélkül. Reá kel­lett jönnünk lassanként arra, hogy a laboratórium is, s a gyakorlati therápia is olyan kérdésekbe ütközik, melyeket a „direkt spirillocidia“ elvével még a nézetek igen lénye­ges módosítása árán sem tud megoldani. A syphilis gyó­gyítása terén elérkeztünk egy bizonyos határvonalig, me­lyet nemcsak, hogy nem tudtunk többé átlépni, de elfo­gadható magyarázatát sem tudtuk adni a régi nézetek alapján annak, hogy miért akad meg itt a therapiánk és miért viselkedik itt a spirochaeta a gyógyszerrel szemben olyan módon, ami egyáltalán nem felel meg a chemothera­pia orthodox elveinek. 1932. 9. sz.

Next