Orvosi Hetilap, 1933. április (77. évfolyam, 13-17. szám)
1933-04-01 / 13. szám
258 ORVOSI HETILAP EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.Egyetem szülészeti — nőgyógyászati klinikájának közleménye (igazgató: Kovács Ferenc ny. r tanár). A gyulladásos méhfüggelékmegbetegedések röntgenkezelése. írták: Imre Gábor dr. és Dapsy Endre dr. Több mint kat évtizede múlt már el azoknak a próbálkozásoknak, melyek célul tűzték ki, hogy a röntgensugarat, mint gyógyító tényezőt alkalmazzák a méhfüggelék gyulladásos megbetegedései esetében. Ha ezeknek a kezelési kísérletezéseknek történetén végigpillantunk, látjuk a különböző phasisokra tagozódást. Kezdődnek akkor, mikor a röntgensugár castratiójával triumphált. Majd mikor a röntgenológia további fejlődésével ismertté vált az időleges castratio, elérkezünk e kezelési módszer második szakába, melyet lezár Heidenhein és Fried, valamint Wagner, kik szakítanak a nagy sugármennyiségekkel és egész kis sugáradaggal próbálják meg a gyógyítást. Láthatjuk a fejlődés menetén az igyekezetet, mely a legerősebb röntgen-beavatkozástól eltávolodva, minél kisebb sugármennyiségekkel igyekszik eredményt elérni. Minden újonnan bevezetni óhajtott kezeléssel számításba kell venni a használt gyógyító tényező káros következményeit és ennek ellenértékét, az eredményt. Ezeknek a legszigorúbb mérlegelése szabja meg számunkra azt a határt, ameddig beavatkozásunkka felmehetünk. A castratiónak már a nevében foglaltatik az alkalmazás lehetősége. Tekintetbe kell venni különösen a beteg korát, gyermekeinek számát, a sociális viszonyokat s csak a legszigorúbb bírálat után határozhatjuk el magunkat e nagyjelentőségű beavatkozásra, azokban a súlyos idült, folyton kiújuló méhfüggelékgyulladásokban, amelyekben különben is csak a teljes méhkiirtás jöhetne szóba, de bizonyos okok miatt az nem végezhető. Ezekben a használt nagy sugáradagra megindul a petefészek, valamint az összes nemi szervek sorvadása és kötőszövetes zsugorodása. Nem lehet ilyen röviden elintézni az időleges castratio javaslatát. Ezen módszer követői, kik elég szép számmal vannak (Wintz, Flaskamp, Heimann, Baer, van der Velde stb.), minél több érvet igyekeznek felhozni az átmeneti castratio jogosultságának igazolására. Különösen nagy anyaggal rendelkezik Flaskamp és Wintz. Wintz 22.000 esetről számol be. Ezen kezelés hívei különösen hangoztatják az időleges castratio veszélytelenségét. Felhozzák socialis jelentőségét, amennyiben nem kell a családtól elvonni a beteget, a kezelési idő rövid, ambulanter is végezhető és az eredmény gyors. Ami a veszélytelenséget illeti, ha ezt a beteg életére vonatkoztatjuk, tényleg veszélytelen. De nem állíthatjuk ezt ilyen határozottan a petefészekre. Először nem is olyan nagy a távolság, mely az átmeneti castratiót a véglegestől elválasztja. 34% H. E. D. már castrál, viszont a temporaer castratio dosisa 30%. Kérdés, hogy minden alkalommal meg tudjuk-e tartani ezt a csekély dosis-különbséget ? Az adagoláskor nemcsak a felületet, hanem a mélységet, a besugárzott test térfogatát is tekintetbe kell venni, az innen származó másodlagos sugárzás miatt. Schönhoff közöl egy esetet: hólyagos mola volt, atypusos hámburjánzással. Közepes sugármennyiséget adott a méhre. A petefészket lefedte, az amenorrhoea mégis bekövetkezett. Ez alkalommal, mivel a petefészek nem kapott közvetlen sugarat, tisztán csak secundaer sugárról lehetett szó, ami a menopausát okozta. De ne hivatkozzunk ilyen kivételekre. Ne vegyük számításba az esetleges hypovariumokat, hypoplasiás egyénen, hol a descensus miatt sokkal közelebb esnek a sugár útjába a petefészkek. Ha elismerjük azt, hogy a sugármennyiség mindig pontosan adagolható, akkor is ott marad egy másik nagy kérdés: vajjon milyenek lesznek azok a peték, melyek a menopausa után útjukra indulnak? Ebben az irányban számos megfigyelést, vizsgálatot végeztek, melyek eredményeivel a temporaer castratio teljes veszélytelenségét igyekeznek igazolni. Wagner és Schönhoff 38 esetben carcinoma operatio előtt az ovariumokat gyenge dosissal besugározta. Ezekben a petefészkekben az operatio után a szövettani vizsgálat semmi elváltozást nem mutatott, a szövettani változás hiánya azonban még nem jelenti azt, hogy a biológiai működésben nincsen eltérés. Flaskamp az erlangeni klinika időleges castrált eseteiről számolván be, megállapítja, hogy a havihaj rendszerint 2 év múlva tér vissza. A visszatért menstruatio után 35 asszonyon figyelt meg rendes szülést, egészséges újszülöttel. Schönhoff egy alkalommal a kiesési tünetek megszüntetése végett hypophysis besugárzást végzett. A menstruatio megindult, utána az asszony teherbe esett és normálisan fejlett gyermeket szült. Csak közbevetőleg említjük meg, hogy van der Velde annyira meg van elégedve a sugárkezelésnek ezzel a módjával, hogy az asszonyok újjászületéséről beszél. Schönhoff betege viszont a menstruatiója megindulásától várhatta az újjászületését. Heimann 12 esetben (66%) tudta elérni, hogy újból fellépett a menstruatio, kik közül kettőnek egészséges, normális gyermeke született. Ezek a születések azonban csak akkor adhatnának teljes megnyugvást, ha a gyermekek további sorsát is ismernénk. A növénypalántákon sem látunk a kikeléskor különbséget, a különbség csak később, a fejlődés folyamán mutatkozik, hogy a mag egészséges volt-e. Egyformán indulnak az életnek, csak az egyikben az ellenállóképesség több az élet nehézségeinek leküzdésére. Azért, mert a besugárzott petefészken még mikroskoppal sem látunk semmi elváltozást, azért, mert a temporaer castratio utáni újszülötteket egészségeseknek látjuk, könnyen lehetséges, hogy ezzel a mesterséges működésbénítással éppen az ellenállóképességet csökkentettük a petesejtekben. Tekintetbe véve már most azt, hogy a függelékgyulladások gyógyulása még temporaer castratio után sem 100%-os és nem becsülendő le a recidivált esetek száma (Fried és From statistikájában 20%), felmerül az a kérdés, érdemes-e aránylag kisebb baj megszüntetése céljából, akár az állandó castrálás esetleges szenvedéseit, akár az utódok károsításának a lehetőségét kockáztatni. Az elmondottakra tekintettel klinikánkon nem alkalmaztuk a temporaer castratiót, csak a Heidenhein és Fried által ajánlott kis dosisú besugárzását kíséreltük meg a gyulladásos területeknek. Zink-aluminium szűrővel 160 kilowattal 15—20% H. E. D.-t juttattunk a bőrre. A súlyos, idült, folyton kiújuló gyulladásos megbetegedésekre kétszer, legtöbbször három ízben alkalmaztunk besugárzást, 1—1 hetes időközökben, az elülső nagy hasi mezőben, ventro-dorsalis irányban, 30 cm focustávolságból. A petefészkeket a lehetőséghez képest óvtuk, ólomlapokkal fedtük le. Többszöri besugárzás esetén is ügyeltünk arra, hogy a temporaer castratiós dosist túl ne lépjük, úgyhogy összmennyiségben ezek a betegek sem kaptak 34% H. E. D.-nál többet, sőt ezt a mennyiséget is 1 hetes időközökre elosztva adagoltuk. 40 adnexmegbetegedést röntgeneztünk meg, 6 acut, 11 subacut és 23 chronikus esetben. Minden egyes besugárzott betegünkön vizsgáltuk a quantitativ ,a haemoglobint, a vörösvértesteket, a fehérvérsejt és thrombocyta számot, 1933. 13 sz.