Orvosi Hetilap, 1933. április (77. évfolyam, 13-17. szám)

1933-04-01 / 13. szám

258 ORVOSI HETILAP EREDETI KÖZLEMÉNYEK A Tisza István Tud.­Egyetem szülészeti — nőgyógyászati klinikájának közleménye (igazgató: Kovács Ferenc ny. r tanár). A gyulladásos méhfüggelék­­megbetegedések röntgenkezelése. írták: Imre Gábor dr. és Dapsy Endre dr. Több mint kat évtizede múlt már el azoknak a pró­bálkozásoknak, melyek célul tűzték ki, hogy a röntgen­­sugarat, mint gyógyító tényezőt alkalmazzák a méhfüg­­gelék gyulladásos megbetegedései esetében. Ha ezek­nek a kezelési kísérletezéseknek történetén végigpillan­tunk, látjuk a különböző phasisokra tagozódást. Kez­dődnek akkor, mikor a röntgensugár castratiójával trium­­phált. Majd mikor a röntgenológia további fejlődésével ismertté vált az időleges castratio, elérkezünk e kezelési módszer második szakába, melyet lezár Heidenhein és Fried, valamint Wagner, kik szakítanak a nagy sugár­­mennyiségekkel és egész kis sugáradaggal próbálják meg a gyógyítást. Láthatjuk a fejlődés menetén az igyeke­zetet, mely a legerősebb röntgen-beavatkozástól eltávo­lodva, minél kisebb sugármennyiségekkel igyekszik ered­ményt elérni. Minden újonnan bevezetni óhajtott kezeléssel szá­mításba kell venni a használt gyógyító tényező káros következményeit és ennek ellenértékét, az eredményt. Ezeknek a legszigorúbb mérlegelése szabja meg számunk­ra azt a határt, ameddig beavatkozásunkka f­elmehetünk. A castratiónak már a nevében foglaltatik az alkalma­zás lehetősége. Tekintetbe kell venni különösen a beteg korát, gyermekeinek számát, a sociális viszonyokat s csak a legszigorúbb bírálat után határozhatjuk el ma­gunkat e nagyjelentőségű beavatkozásra, azokban a sú­lyos idült, folyton kiújuló méhfüggelékgyulladásokban, amelyekben különben is csak a teljes méhkiirtás jöhetne szóba, de bizonyos okok miatt az nem végezhető. Ezek­ben a használt nagy sugáradagra megindul a petefészek, valamint az összes nemi szervek sorvadása és kötőszö­­vetes zsugorodása. Nem lehet ilyen röviden elintézni az időleges cas­tratio javaslatát. Ezen módszer követői, kik elég szép számmal vannak (Wintz, Flaskamp, Heimann, Baer, van der Velde stb.), minél több érvet igyekeznek felhozni az átmeneti castratio jogosultságának igazolására. Kü­lönösen nagy anyaggal rendelkezik Flaskamp és Wintz. Wintz 22.000 esetről számol be. Ezen kezelés hívei külö­nösen hangoztatják az időleges castratio veszélytelensé­gét. Felhozzák socialis jelentőségét, amennyiben nem kell a családtól elvonni a beteget, a kezelési idő rövid, ambu­lanter is végezhető és az eredmény gyors. Ami a ve­szélytelenséget illeti, ha ezt a beteg életére vonatkoztat­juk, tényleg veszélytelen. De nem állíthatjuk ezt ilyen határozottan a petefészekre. Először nem is olyan nagy a távolság, mely az átmeneti castratiót a véglegestől el­választja. 34% H. E. D. már castrál, viszont a temporaer castratio dosisa 30%. Kérdés, hogy minden alkalommal meg tudjuk-e tartani ezt a csekély dosis-különbséget ? Az adagoláskor nemcsak a felületet, hanem a mélységet, a besugárzott test térfogatát is tekintetbe kell venni, az innen származó másodlagos sugárzás miatt. Schönhoff közöl egy esetet: hólyagos mola volt, atypusos hámbur­jánzással. Közepes sugármennyiséget adott a méhre. A petefészket lefedte, az amenorrhoea mégis bekövetkezett. Ez alkalommal, mivel a petefészek nem kapott közvetlen sugarat, tisztán csak secundaer sugárról lehetett szó, ami a menopausát okozta. De ne hivatkozzunk ilyen kivételekre. Ne vegyük számításba az esetleges hypovariumokat, hypoplasiás egyénen, hol a descensus miatt sokkal közelebb esnek a sugár útjába a petefészkek. Ha elismerjük azt, hogy a sugármennyiség mindig pontosan adagolható, akkor is ott marad egy másik nagy kérdés: vajjon milyenek lesz­nek azok a peték, melyek a menopausa után útjukra in­dulnak? Ebben az irányban számos megfigyelést, vizs­gálatot végeztek, melyek eredményeivel a temporaer cas­tratio teljes veszélytelenségét igyekeznek igazolni. Wag­ner és Schönhoff 38 esetben carcinoma operatio előtt az ovariumokat gyenge dosissal besugározta. Ezekben a pe­tefészkekben az operatio után a szövettani vizsgálat sem­mi elváltozást nem mutatott, a szövettani változás hiá­nya azonban még nem jelenti azt, hogy a biológiai mű­ködésben nincsen eltérés. Flaskamp az erlangeni klinika időleges castrál­t eseteiről számolván be, megállapítja, hogy a havihaj rendszerint 2 év múlva tér vissza. A visszatért menstruatio után 35 asszonyon figyelt meg rendes szülést, egészséges újszülöttel. Schönhoff egy al­kalommal a kiesési tünetek megszüntetése végett hypo­physis besugárzást végzett. A menstruatio megindult, utána az asszony teherbe esett és normálisan fejlett gyer­meket szült. Csak közbevetőleg említjük meg, hogy van der Velde annyira meg van elégedve a sugárkezelésnek ezzel a módjával, hogy az asszonyok újjászületéséről beszél. Schönhoff betege viszont a menstruatiója megin­dulásától várhatta az újjászületését. Heimann 12 esetben (66%) tudta elérni, hogy újból fellépett a menstruatio, kik közül kettőnek egészséges, normális gyermeke szü­letett. Ezek a születések azonban csak akkor adhatnának teljes megnyugvást, ha a gyermekek további sorsát is ismernénk. A növénypalántákon sem látunk a kikeléskor különbséget, a különbség csak később, a fejlődés folya­mán mutatkozik, hogy a mag egészséges volt-e. Egyformán indulnak az életnek, csak az egyikben az ellenállóképes­ség több az élet nehézségeinek leküzdésére. Azért, mert a besugárzott petefészken még mikroskoppal sem látunk semmi elváltozást, azért, mert a temporaer castratio utáni újszülötteket egészségeseknek látjuk, könnyen le­hetséges, hogy ezzel a mesterséges működésbénítással éppen az ellenállóképességet csökkentettük a petesej­tekben. Tekintetbe véve már most azt, hogy a függelékgyul­ladások gyógyulása még temporaer castratio után sem 100%-os és nem becsülendő le a recidivált esetek száma (Fried és From statistikájában 20%), felmerül az a kér­dés, érdemes-e aránylag kisebb baj megszüntetése cél­jából, akár az állandó castrálás esetleges szenvedéseit, akár az utódok károsításának a lehetőségét kockáztatni. Az elmondottakra tekintettel klinikánkon nem alkal­maztuk a temporaer castratiót, csak a Heidenhein és Fried által ajánlott kis dosisú besugárzását kíséreltük meg a gyulladásos területeknek. Zink-aluminium szűrővel 160 kilowattal 15—20% H. E. D.-t juttattunk a bőrre. A súlyos, idült, folyton kiújuló gyulladásos megbetegedé­sekre kétszer, legtöbbször három ízben alkalmaztunk be­sugárzást, 1—1 hetes időközökben, az elülső nagy hasi mezőben, ventro-dorsalis irányban, 30 cm focustávolság­­ból. A petefészkeket a lehetőséghez képest óvtuk, ólom­lapokkal fedtük le. Többszöri besugárzás esetén is ügyel­tünk arra, hogy a temporaer castratiós dosist túl ne lép­jük, úgyhogy összmennyiség­ben ezek a betegek sem kap­tak 34% H. E. D.-nál többet, sőt ezt a mennyi­séget is 1 hetes időközökre elosztva adagoltuk. 40 ad­­nexmegbetegedést röntgeneztünk meg, 6 acut, 11 sub­­acut és 23 chronikus esetben. Minden egyes besugárzott betegünkön vizsgáltuk a quantitativ ,­­a haemoglobint, a vörösvértesteket, a fehérvérsejt és thrombocyta számot, 1933. 13 sz.

Next