Orvosi Hetilap, 1934. július (78. évfolyam, 27-30. szám)
1934-07-07 / 27. szám
604 ORVOSI HETILAP 1934. 27. sz. amely az említett abnormitásoknak és a paralytikus mellkasnak jellemző tulajdonságai közé egyformán tartozik. Általa vezettetve magát, felismeri, hogy e különböző abnormitások között szoros a kapcsolat. Azok többnyire egymással kombinálva fordulnak elő. A nephroptosis, az enteroptosis, a splanchnoptosis, a paralytikus mellkas Stiller felfogásában nagy egységgé folynak össze, amelyből sok szenvedés, fakad és ezért Stiller azt morbus asthenicus universalisnak nevezte el. Keresve megnyilvánulásait, azok közé sorolta a gyomor és belek adomáját, Leute gyomorneurosisait, a gyomorfekélyre, a chlorosisra, Rosenbach sápkóros neurastheniájára, az anaemia perniciosára hajlamot, Rummo kardioptosisát, a szív- és az érrendszer hypoplasiáját, a mai cseppszívet, a paroxysmalis tachypnoet, a phosphaturiát, az oxaluriát, a dermographismusit és, az asthenias mellkas azonosságánál fogva a habitus phthisicuséval, a tüdő-tuberculosisra hajlamot is. Összefüggésben állanak vele továbbá az albuminuria, fiatal nőknek a franciák által tuberculosisnak tulajdonított tiszta mitralis ,stenosisa, nők genitalis infantilismusa, kryptorchismus, a sérvekre hajlam. E sorozatot Glénard és Boas még a dholekithiasisos hajlammal toldják meg. Seller az astheniát morbusnak, betegségnek nevezi. De az asthenias alkat nem jár mindig functiozavarokkal, szenvedésekkel, akkor pedig az az élet normális folyása szempontjából közömbös és ezért igazat kell adni Bergmann-nak, aki az astheniának magának betegség voltát tagadja. De annál fontosabb az, mint egyik legtökéletesebben megrajzolt typusa az alkattannak. Annak orvosi jelentősségét az adja meg, hogy betegségekre disponál. Stiller azonban az alkattanban gyakran ismételt hibákat követett el. Az egyik abban az időben elkerülhetetlen volt és abból állott, hogy kellő kritika nélkül declarálta az asthenias constitutiót öröklöttnek, öröklött volta azóta sem tisztázott az öröklést annak mai követelményei szerint, viszont Brugsch szerint az asthenias constitutio megfelelő kezeléssel, gyakorlással és életmóddal évek alatt még athleta-constitutióvá is átalakítható és kétségtelen, hogy vannak szerzett astheniás alkatok is. Erről meggyőzhet minden orvost az, ha látja, hogy válik a progrediáló chronikus phthisisben megbetegedett normális testalkatú ember évek sora alatt olyanná, akiről letí a habitus asthenicus minden ismertető jeleit magán hordó habitus phthisicus. Stiller tévedései közé tartozott általában azon betegségek körének óriási kiterjesztése,, amelyeket az asthenias alkattal összefüggésben állóknak hitt. Lenke „gyomorneurosisaiból“ alig hagyott meg valamit a gyomorbajok klinikájának fejlődése. A „habitus phthisicus“ jelentőségéről a phthisis fejlődésében ugyan sokan hisznek két évezrede, de felőle positív tudomásunk nincs. Sokak közt olyan nagy tapasztalatú klinikus, mint a müncheni Müller tagadja, Diel és Verschner pedig 37 egypetéjű ikerpáron találta hogy a tuberculosis kifejlődésére a mellkasalaknak és a testalkatnak befolyása nincs. Az astheniás alkattal öszszefüggésbe hozott egyéb betegségeknek azokhoz viszonya is várja még a köztük sejtett correlatiók számszerű megállapításának segítségével megalapított kritikáját és akkor egyik-másik esetben még tovább lesz vizsgálandó, hogy a betegség és az astheniás alkat közül melyik járult hozzá a másiknak létrehozásához. Az astheniás habitus példája mutatja, hogy az orvosi alkattan által követett cél, embertípusok és az azokkal összefüggő kóros hajlamok felismerése, de mutatja a tévedéseket is, amelyek régi methodikájával járnak. Stiller példájánál még világosabban bizonyítja a kutatás azon módjának veszélyeit, amely a populatio ismert összetételéből meríthető ellenőrzés nélkül von le alkatiaknak tartott rendellenességek és betegségek találkozásának észleléséből következtetéseket, a habitus thymicolymphaticus története. A Paltaus elégtelennek látszó ok folytán hirtelen meghalt fiatal, egészséges emberek thymusát nagynak találta. Haláluk által bizonyított kis vitalitásukat thymus hyperplasiának tulajdonította, amelyet tapasztalata szerint a nyirokrendszer hyperplasiája szokott kísérni. Eleinte erre a találkozásra szorítkozott a status thymicolymphaticus tana. Azután e status sajátságaihoz Paltaus hozzácsatolja az aorta és általában az érrendszer hypoplasiáját, a genitaliákét, tehát olyanokat, amelyek Stiller astheniájában is előfordulnak, végül Wiesel a chromaffiarendszer hypoplasiáját is. Bartel öröklött és infectiók következtében szerzett status lymphaticusokat különböztet meg és azokat a status hypoplasticus nagy csoportjába olvasztja be. Hangsúlyozza annak lehetőségét, hogy tagjai dissociáltan is előfordulhatnak,, valamint, hogy a lymphatikus rendszer hyperplasiáját idővel kötőszöveti átalakulás, sklerotizálás eltüntetheti. E kötőszöveti folyamat Hubhard diathese fibreuse-jéhez tartozik, ahhoz, amely a Bright-kórt vesezsugorodássá alakítja át és szerepel az atlherosklerosis, a máj cirrhosis kifejlődésében is stb. A status thymiolymphaticus tanulmányozása azontúl a Neusser-iskola beható foglalkozásának tárgyát képezte. Azt összeköttetésbe hozták az említetteken kívül albuminuriával, congenitalis mitralis szűkülettel, perikarditissel, polyserositissel, aortitis lueticával, infantilismussal, heterosexualis sajátságok kifejlődésével, chlorosissal, anaemia perniciosával, lymphatikus leukaemiával, haemophiliával, strumával, Addison-kórral, óriásnövekedéssel, akromegaliával, törpeséggel stb. És a status thymicolymphatticusról szóló tannak mi lett a vége ? A világháború alatt Groll és mások erőszakos halállal meghalt fiatal egészséges emberekboncolásakor azt találták, hogy a „status thymicolymphaticus“ az egészséges, erőteljes, nem betegségben elhalt fiatal emberek sajátja és annak hiánya, az, amit békében naponta látunk a boncteremben, az, amit addig normálisnak tartottunk, az, a kóros, mint a halálos betegségek általános hatásának következménye! De a háborús tapasztalatok végső consequentiáját nem hajlandó mindenki levonni és vannak, akik a status thymiolymphaticus triasának jelentőségét a fiatalok hirtelen halálában és az Addison-kór pathogenesisében még emlegetik. Ha azonban e tanból sikerülne is még valamit megmenteni, az a kevés mégis nagyon feltűnő ellentétben állana annak az időnek a felfogásával, amelyben többek közt Pfaundler azt a gyermekkor, felületes exsudativ és proliferatív gyulladásos reaction által jellemzett Czerny-féle exsudativ diathesis súlyos, sokszor halálos következményének tartotta. Akkor az említetteken kívül még részt tulajdonítottak e statusnak a felnőttek szénalázában, asthma bronchialéjában, colica mucosájában és membramaenájában is, amelyek ma egyebekkel együtt az allergiás betegségcsoportban találnak helyet. Ilyen formán, ha Tündiért követve e szerzett tulajdonságokat a constitutionalisak sorából valaki törölni kivánja mint conditionalisakat, e betegségek a Bergmann által „vegetativ stigmatizáltak* csoportjába sem volnának sorolhatók, mint közös alkati tulajdonságokkal összefüggők. Ez a fogalom maradt meg Eppingernek és Hessnek gyógyszerek iránti viselkedésük alapján egymással mint antagonistákkal élesen szembeállított vagotoniájából és symphaticotoniájából. Ezeknek constitutionalis jellegét el kellett ismerni azoknak is, akik a constitutio fogalmát a reagálási mód minőségével azonosítják, annak kitűnése után, hogy az autonóm és a symphaticus ingerlékenységének fokozódása a reájuk ható electiv mérgekkel szemben nem zárják ki egymást és az Eppinger és Hess által nekik tulajdonított ellentétes tünetek és kóros hajlamok egymással keveredni is képesek.