Orvosi Hetilap, 1934. augusztus (78. évfolyam, 31-34. szám)

1934-08-04 / 31. szám

700 foltok jelennek itt meg, ami azt jelenti,, hogy több benne a mész,, ill. a „Kittensubstanz.“ (Érdekes, hogy a szer­vezet legkeményebb csotjában, a labyrinthuliban normá­lisan kevés mész van!) Az otosklerosist tehát szövettani­lag ezekről a megszaporodott basophil, kék szigetekről ismerjük fel. A szövettani készítményeken nem ritkák az apró csontrepedések, ameyekről cs­ak azért emlékezem meg, hogy mustráljam a látott dolgok magyarázásának nehéz­ségeit. Amíg ezekre Otto Mayer az otosklerosis létre­jövé­­sének, u. n. callus-hypothesisét építi, addig Wittmanck ezeket az alkoholoztatás vagy e metszés okozta műter­mékeknek tartja. Ha mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy a 15—20 s vastag metszeteket nem vizsgáljuk mindég binoculárisan s így számos optikai csalódás is szerepel a leírásiakban, akkor látjuk csak tisztán a csontok szövettani vizsgálatá­nak nehézségeit. Ezek értékének védelmére azonban azt is fel kell említenem, hogy a csontpathológiában állandóan ugyanazokkal a hibákkal dolgozunk és így az eredmények összehasonlítása helytálló; hogy módunkban van a készít­ményeket festési nélkül polarisatiós mikroskoppal ellenőriz­nünk, s hogy kiégetett csontok vizsgálatával a mésztele­­nített csontból hiányzó részeket tudjuk vizsgálni. Wittmanck, mint a legtöbb kutató, egyes vérér­területek megbetegedésében látja az otosklerosist előidéző okot, bár a feltételezett elsődleges érmegbetegedés okáról szólni ő sem tud. Wittmanck még tovább megy és azt is megállapítja, hogy az artéria meningea media plexusából és a canalis caroticusból eredő vénák megváltozott vérke­ringése az előidéző ok. A labyrinthusfaj vénái, amelyek nor­málisan a plexus felé mennek, valami akadály miatt az ellenkező irányba kezdik vezetni a vért, amely irány a teg­­men tympanin és a dobüregen át vezet. Ez okozza azt a nagy vérbőséget, amit a klinikai képen kezdetben mint vö­rösen áttűnő dobhártyát látunk. Wittmanck ezt a fordí­tott irányú vérkeringést és ezáltal a labyrinthusfal vérbő­ségét kísérleti úton is előállította. Tyúk koponyáján sike­rült neki egyes vénák roncsolásával ellenkező irányú vér­áramlást előidézni és rövid idő múlva olyan csontelválto­­zások­at kapott a tyúk labyrinthusfalában, amely azonos­nak látszik az emberi otosklerosis szövettani képével. Ismé­telt kísérletei mindenkor ezt a szövettani eredményt ad­ták, amiből Wittmanck az következteti, hogy az otosklero­sis alapja a labyrinthusfal vérkeringési zavara és hogy ily­­módon az otosklerosis nem trtozhat az osteodystrophiák csoportjába, mert ezt mesterségesen előidézni eddig még senkinek sem sikerült. Különben is, mondja ő, az osteo­dystrophia systemás megbetegedés, az otosklerosis pedig cs­ak a labyrinthusfalra szorítkozik. Kétségtelen, hogy kellő óvatossággal értékelve a szövettani vizsgálatok eredményeit, segítségükkel sokszor megtalálja a klinikai tünetek megfelelő kórtani alapját. Ilyen fontos klinikai kérdés, mely kórtani adatokkal megoldható, pl.: az, hogy megtámadja-e az otosklerosis a hallóidegeket, illetőleg okoz-e abban másodlagosan sú­lyosabb elváltozásokat ? A klinikusok egy része ugyanis nagyon gyakran írja azt a diagnosist, hogy ota. sklerosis cum affect, n. VIH. Ennek alapja pedig az a hangvillanot, hogy a csontvezetés, (amely a typikus otosklerosis esetekben meghosszabbodott,­ megrövidült s emellett romlott a magas hangok hallása is. Ezt a formát a franciák „Le form cochleaire“-nek nevezik és nagyobb statisztikák alapján tudják, hogy kb. 5%-ban szerepel. Panse már 1897-ben hirdette, amit később kísér­letekkel magam is bebizonyítottam, hogy mind a két ablak rugalmasságának csökkenése a csontvezetés megrövidü­lését és a magas hanghatár szűkülését okozza, vagyis azokat a tüneteket, amelyek alapján felületes­en „affectio­n. vn­.“-t szoktak felvenni. Azért mondom felületesen­, mert a csontvezetés megrövidülését és a magas hangok hallásának rosszabbodását csak abban az esetben tekint­hetjük a hallóideg-megbetegedés tünetének, ha emellett a a mély hangok hallása viiad­. Otosklerosis esetén a mély hangok hallása mindig rossz, így tehát a fentebbi két hangvillatünet csak a két ablak rugalmasságának csökke­nését jelentheti, vagyis, hogy a csontfolyamat mind a két ablakra kiterjedt. Ennek a felfogásnál a helyességét bizo­nyítják a szövettani készítmények adatai­vel, mert ezek is kb. 5%-ban (170:10) mutatják a két ablak együttes meg­betegedését, amely szám megegyezik a klinikusok fentebb közölt statistikájának eredményével. Igazat kell­ tehát adnunk Parisénak, aki szövettani vizsgálat alapján azt állította, hogy „otosklerosisban az idegelemek másodlagos elfajulása igen ritkán fordul elő.“ Ezt a fontos klinikai kérdést tehát eldönthetjük a szövettani vizsgálat eredményével és pedig mint említettem olyan alapon, hogy oto­klerosis esetén téves a klinikusok „hallóidegmegbetegedés“ diagnosisa. Az is érdekes klinikai megfigyelés, hogy otoklorosis mellett elég gyakran találunk csontszaporulatot, exosto­­sisokat a hangvezetőcsőben. A pathologusok a sziklacsont egyéb részében is leírnak kóros csontszaporulatokat oto­­sklerosis kapcsán, így Panse szövettanilag vizsgált 107 esete közül 20 esetben találta a modiolus megvastagodását, 24-ben a csiga alsó kanyarulatának csontos telődését, 18-ban a csonthártya és a rugalmas ablakok megvastago­­dását, 23-ban a félkörös csatornák megszűkülését és 14 esetben a hangvezetőcső exostosisát. Ezek a nagyon figyelemreméltó adatok megmagyaráz­zák azokat a klinikai tüneteket is,, amelyek az egyensú­lyozó szerv részéről mutatkoznak otosklerosis kapcsán. Ar­ra is van példa, bár elég ritkán, hogy az osteosklerosisban szenvedő beteg első panasza nem a nagyothallás, hanem a szédülés. Panse kórtani adatai ellentétben állanak Wittmaack felfogásával, aki, mint említettem, az otoskle­­rosist a labyrinthusfajl különleges helyi megbetegedésének tartja. Inkább amellett szólnak, amit a szövettani készít­mények általában igazolnak, hogy a folyamat kóros csont­­újképződés, daganatse­rű, „Knochenneubildung“. Most folynak vizsgálatok arra nézve, hogy előfordul-e otosklero­sisban elváltozás a csontrendse­t egyéb részeiben is. Ehhez a kérdéshez a magam részéről egy értékes adattal tudok szolgálni, amennyiben egyik betegem koponyacsontjain, különösen a homlokcsonton igen nagyfokú hyperostosist mutat a röntgenkép. (Ennek a betegnek főpanasza a szédülés. Érdekes mellékkörülmény, hogy nagy ovarium­­cystája volt, amelynek műtéte után szédülései egy ideig megjavultak.) Az otosklerosis egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, annak örökölhetősége, sincs olyan széles alapon tanulmá­nyozva, mint azt a baj gyakorisága megérdemelné. Az öröklődő fülbajok összehasonlító vizsgálatai is hiányosak. Háromféle öröklődő fülbajt ismerünk: 1.­ Surdo mutitas congenita v. aplasia n. cochlearis, mely gyakran fordul elő retinitis pigmentosával, esetleg albinismussal. Ennek okát a szülők közeli rokonságával magyarázzuk. Gyakrabban öröklik fiúk, mint lányok. 2.) Surditas labyrithica congenita, v. hypoplasia congenita ganglii spiralis. Alexan­der vizsgálataiból tudjuk, hogy ez a dominánsok áttevő­­dése szerint öröklődik. 3.) Otosklerosis, v. ankylosis primaria stapedio vestibularis (fr. otospongiose) főkép a nőt nem örökli, állítólag a dominánsok szerint. Jól észlelt ORVOSI HETILAP 1934. 31. sz.

Next