Orvosi Hetilap, 1934. augusztus (78. évfolyam, 31-34. szám)
1934-08-04 / 31. szám
700 foltok jelennek itt meg, ami azt jelenti,, hogy több benne a mész,, ill. a „Kittensubstanz.“ (Érdekes, hogy a szervezet legkeményebb csotjában, a labyrinthuliban normálisan kevés mész van!) Az otosklerosist tehát szövettanilag ezekről a megszaporodott basophil, kék szigetekről ismerjük fel. A szövettani készítményeken nem ritkák az apró csontrepedések, ameyekről csak azért emlékezem meg, hogy mustráljam a látott dolgok magyarázásának nehézségeit. Amíg ezekre Otto Mayer az otosklerosis létrejövésének, u. n. callus-hypothesisét építi, addig Wittmanck ezeket az alkoholoztatás vagy e metszés okozta műtermékeknek tartja. Ha mindezekhez azt is hozzávesszük, hogy a 15—20 s vastag metszeteket nem vizsgáljuk mindég binoculárisan s így számos optikai csalódás is szerepel a leírásiakban, akkor látjuk csak tisztán a csontok szövettani vizsgálatának nehézségeit. Ezek értékének védelmére azonban azt is fel kell említenem, hogy a csontpathológiában állandóan ugyanazokkal a hibákkal dolgozunk és így az eredmények összehasonlítása helytálló; hogy módunkban van a készítményeket festési nélkül polarisatiós mikroskoppal ellenőriznünk, s hogy kiégetett csontok vizsgálatával a mésztelenített csontból hiányzó részeket tudjuk vizsgálni. Wittmanck, mint a legtöbb kutató, egyes vérérterületek megbetegedésében látja az otosklerosist előidéző okot, bár a feltételezett elsődleges érmegbetegedés okáról szólni ő sem tud. Wittmanck még tovább megy és azt is megállapítja, hogy az artéria meningea media plexusából és a canalis caroticusból eredő vénák megváltozott vérkeringése az előidéző ok. A labyrinthusfaj vénái, amelyek normálisan a plexus felé mennek, valami akadály miatt az ellenkező irányba kezdik vezetni a vért, amely irány a tegmen tympanin és a dobüregen át vezet. Ez okozza azt a nagy vérbőséget, amit a klinikai képen kezdetben mint vörösen áttűnő dobhártyát látunk. Wittmanck ezt a fordított irányú vérkeringést és ezáltal a labyrinthusfal vérbőségét kísérleti úton is előállította. Tyúk koponyáján sikerült neki egyes vénák roncsolásával ellenkező irányú véráramlást előidézni és rövid idő múlva olyan csontelváltozásokat kapott a tyúk labyrinthusfalában, amely azonosnak látszik az emberi otosklerosis szövettani képével. Ismételt kísérletei mindenkor ezt a szövettani eredményt adták, amiből Wittmanck az következteti, hogy az otosklerosis alapja a labyrinthusfal vérkeringési zavara és hogy ilymódon az otosklerosis nem trtozhat az osteodystrophiák csoportjába, mert ezt mesterségesen előidézni eddig még senkinek sem sikerült. Különben is, mondja ő, az osteodystrophia systemás megbetegedés, az otosklerosis pedig csak a labyrinthusfalra szorítkozik. Kétségtelen, hogy kellő óvatossággal értékelve a szövettani vizsgálatok eredményeit, segítségükkel sokszor megtalálja a klinikai tünetek megfelelő kórtani alapját. Ilyen fontos klinikai kérdés, mely kórtani adatokkal megoldható, pl.: az, hogy megtámadja-e az otosklerosis a hallóidegeket, illetőleg okoz-e abban másodlagosan súlyosabb elváltozásokat ? A klinikusok egy része ugyanis nagyon gyakran írja azt a diagnosist, hogy ota. sklerosis cum affect, n. VIH. Ennek alapja pedig az a hangvillanot, hogy a csontvezetés, (amely a typikus otosklerosis esetekben meghosszabbodott, megrövidült s emellett romlott a magas hangok hallása is. Ezt a formát a franciák „Le form cochleaire“-nek nevezik és nagyobb statisztikák alapján tudják, hogy kb. 5%-ban szerepel. Panse már 1897-ben hirdette, amit később kísérletekkel magam is bebizonyítottam, hogy mind a két ablak rugalmasságának csökkenése a csontvezetés megrövidülését és a magas hanghatár szűkülését okozza, vagyis azokat a tüneteket, amelyek alapján felületesen „affection. vn.“-t szoktak felvenni. Azért mondom felületesen, mert a csontvezetés megrövidülését és a magas hangok hallásának rosszabbodását csak abban az esetben tekinthetjük a hallóideg-megbetegedés tünetének, ha emellett a a mély hangok hallása viiad. Otosklerosis esetén a mély hangok hallása mindig rossz, így tehát a fentebbi két hangvillatünet csak a két ablak rugalmasságának csökkenését jelentheti, vagyis, hogy a csontfolyamat mind a két ablakra kiterjedt. Ennek a felfogásnál a helyességét bizonyítják a szövettani készítmények adataivel, mert ezek is kb. 5%-ban (170:10) mutatják a két ablak együttes megbetegedését, amely szám megegyezik a klinikusok fentebb közölt statistikájának eredményével. Igazat kell tehát adnunk Parisénak, aki szövettani vizsgálat alapján azt állította, hogy „otosklerosisban az idegelemek másodlagos elfajulása igen ritkán fordul elő.“ Ezt a fontos klinikai kérdést tehát eldönthetjük a szövettani vizsgálat eredményével és pedig mint említettem olyan alapon, hogy otoklerosis esetén téves a klinikusok „hallóidegmegbetegedés“ diagnosisa. Az is érdekes klinikai megfigyelés, hogy otoklorosis mellett elég gyakran találunk csontszaporulatot, exostosisokat a hangvezetőcsőben. A pathologusok a sziklacsont egyéb részében is leírnak kóros csontszaporulatokat otosklerosis kapcsán, így Panse szövettanilag vizsgált 107 esete közül 20 esetben találta a modiolus megvastagodását, 24-ben a csiga alsó kanyarulatának csontos telődését, 18-ban a csonthártya és a rugalmas ablakok megvastagodását, 23-ban a félkörös csatornák megszűkülését és 14 esetben a hangvezetőcső exostosisát. Ezek a nagyon figyelemreméltó adatok megmagyarázzák azokat a klinikai tüneteket is,, amelyek az egyensúlyozó szerv részéről mutatkoznak otosklerosis kapcsán. Arra is van példa, bár elég ritkán, hogy az osteosklerosisban szenvedő beteg első panasza nem a nagyothallás, hanem a szédülés. Panse kórtani adatai ellentétben állanak Wittmaack felfogásával, aki, mint említettem, az otosklerosist a labyrinthusfajl különleges helyi megbetegedésének tartja. Inkább amellett szólnak, amit a szövettani készítmények általában igazolnak, hogy a folyamat kóros csontújképződés, daganatserű, „Knochenneubildung“. Most folynak vizsgálatok arra nézve, hogy előfordul-e otosklerosisban elváltozás a csontrendset egyéb részeiben is. Ehhez a kérdéshez a magam részéről egy értékes adattal tudok szolgálni, amennyiben egyik betegem koponyacsontjain, különösen a homlokcsonton igen nagyfokú hyperostosist mutat a röntgenkép. (Ennek a betegnek főpanasza a szédülés. Érdekes mellékkörülmény, hogy nagy ovariumcystája volt, amelynek műtéte után szédülései egy ideig megjavultak.) Az otosklerosis egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, annak örökölhetősége, sincs olyan széles alapon tanulmányozva, mint azt a baj gyakorisága megérdemelné. Az öröklődő fülbajok összehasonlító vizsgálatai is hiányosak. Háromféle öröklődő fülbajt ismerünk: 1. Surdo mutitas congenita v. aplasia n. cochlearis, mely gyakran fordul elő retinitis pigmentosával, esetleg albinismussal. Ennek okát a szülők közeli rokonságával magyarázzuk. Gyakrabban öröklik fiúk, mint lányok. 2.) Surditas labyrithica congenita, v. hypoplasia congenita ganglii spiralis. Alexander vizsgálataiból tudjuk, hogy ez a dominánsok áttevődése szerint öröklődik. 3.) Otosklerosis, v. ankylosis primaria stapedio vestibularis (fr. otospongiose) főkép a nőt nem örökli, állítólag a dominánsok szerint. Jól észlelt ORVOSI HETILAP 1934. 31. sz.