Orvosi Hetilap, 1934. október (78. évfolyam, 40-43. szám)
1934-10-06 / 40. szám
916 ORVOSI HETILAP 1934 40. sz iák szerint a lueses egyének 40—50%-a aortal-syphilisben betegszik meg, 25%-a pedig ebben a bántalomban pusztul el. (H. v. Hoesslin.) Szintúgy előfordul a tabes és paralysis is az említett kultúrálatlan vidéken, így 400 lueses egyénnek liquor vizsgálata 33 biztos metalueses idegrendszeri bántalmat állapított meg, pedig a 33 beteg közül 29 idegbaja előtt soha antilueses korában nem részesült. De ily fontos kérdésben még más neurológus nézetét is figyelembe kell vennünk, hogy egész tisztán lássunk therápiás cselekvésünk eredményeiben. Legújabban Pette, a hamburgi neurológus is kijelenti, hogy nem tudja biztosan eldönteni, van-e a kezelésnek befolyása a tabes és paralysis kifejlődésére; a tabes és paralysis szaporodását ő eddig nem észlelte. Pete egyébként Nonne beteganyagán azt találta, hogy 280 paralysises beteg közül 68,2% a korai szakban egyáltalában nem állott antiliteses kezelés alatt. Mindazonáltal tudomásul kell vennünk, hogy az aortitisek számának gyors szaporodása az utóbbi években feltűnő volt. Ezt a legtöbb belgyógyász hangsúlyozza; a magyarázat természetesen különböző lehet. Ma már bajosan állhatunk elő egyedül azzal a közelfekvő feltevéssel, hogy a mai vizsgálatok pontossága többször vezet a helyes diagnosisra mint azelőtt, hiszen exact kórbonctani adatok is állnak rendelkezésünkre, melyek a lueses aortitisek magas arányszámát bizonyítják. Itt tartom helyénvalónak, hogy utaljak Magyarország legnagyobb kórbonctani anyagára, a Szent István közkórház prosecturájának anyagára, mely az utóbbi években évenként mintegy 1500 boncolást ölel fel. Az adatok szíves átengedését Zalka főorvos collegámnak, a fáradságos összeállítást v. Ozsgyányi Béla és Dumbovich Boris segédeimnek köszönöm. Az utolsó 15 évről szóló boncolási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a lueses aortitisek aránya az egyes évek szerint 3.4%—7.1% között mozog. A 15 év alatt végbement 18532 obductio jegyzőkönyveiből kiderül, hogy az aortitisek átlagos arányszáma 5%-ra rúg. Ez arányszám magas ugyan, noha nem éri el Hoesslin arányszámát,, aki a kórházban elhaltak 8—10%-ában említ lueses aortitist. Valószínű, hogy az aortitisek kisebb számaránya ebben a statistikában kórházunk osztályainak mineműségén alapszik, amennyiben a Szent István kórházban 3 belosztállyal szemben többek között 3 szülészeti és 3 sebészi osztály áll, mely utóbbiak természetszerűen nem adhatnak annyi lueses aortitist. Az aortitisek szaporodását elsősorban a syphilis általános terjedésére kell visszavezetni; ezt a nézetet vallotta a tavalyi prágai syphilisértekezleten Salus is. Szerinte a salvarsan kezelés nem szaporítja az aortitiseket, csak sajnos nem tudja az esetek kisebb részében azokat megakadályozni. Szerinte egyébként az aortitisek kétharmadában vagy kezeletlen volt a beteg vagy csak hiányos kezelésben részesült. Mindezekből az újabb adatokból azt a nézetet szűröm le, hogy bár általában kétségtelenül emelkedőben van a lueses aortitisek száma, azoknak okát nem a mai intensív, lehetőleg korai kezelési módban szabad keresnünk, hanem talán több egyéb körülményen kívül főként abban, hogy a syphilises fertőzések az utolsó években és évtizedekben erősen megszaporodtak. Nem zavarhatja működésében immár tehát a lelkiismeretes syphilidologust az a gond, melyet a modern therápia állítólagos hátrányai miatt mindeddig éreznie kellett. II. De ezzel kapcsolatban fel kell itt vetnünk, hogy egy oly veszedelmes fertőző bajban, aminő a syphilis, nem jogosult-e, illetőleg nem fontosabb-e a beteg egyén érdeke fölé a közérdeket helyezni. Más szóval, még ha bizonyos %-ban valóban kárt is tenne a modern kezelés az egyénben, azáltal hogy a fertőző tünetek aránytalanul gyorsabban gyógyulnak és vele a fertőzőképesség ideje megrövidül, a korai erélyes kúrának szükségessége akkor is vitán felül fog állni. S most olyan fájós ponthoz érünk, melynek taglalásával ugyancsak bizonyos fokig foglalkoznom kell. Amikor azt mondjuk, hogy a közérdek a fő feladat a syphilistherapiában, tehát Bayer értelmében a socialhygienés szempontot helyezzük első helyre, szemben Jeanselme individuális irányzatú kezelésével, akkor tudnunk kell, hogy valóban a mai erélyes kezeléssel csökkenteni tudjuk-e a fertőzések számát. Úgy van-e valóban? Mai ismeretünk alapján bátran hirdethetjük, hogy a mai értelemben jól kezelt betegek aránytalanul kevésbbé veszélyeztetik embertársaikat, mint a régebbi kezelési módok idejében. Tudjuk, hogy Bayer-nek ebből kifolyóan vérmes reményei vannak a betegség kimúlását illetően. Mások is már „halódó“, „kihaló“ betegségről beszéltek, s alig néhány hónap előtt Spillmann a Nancy-i 25 éves eredményeket leszűrve optimisztikusan azt állítja, hogy „a syphilis olyan betegség, mely eltűnhet és kell, hogy eltűnjön, nincsen jogunk a haladásban megállni“. S mégis azt látjuk,hogy a syphilis sajnos egyelőre nem látszik kipusztulni,, jóllehet vannak országok, melyekben az utóbbi években ismét lényegesen csökkent a fertőzések száma. E tekintetben Franciaország különböző részeiből vannak kedvező jelentések, így Gougerot és Burnier a Saint-Louis kórházban 1931 óta Párisra, Spillmann Nancy városára nézve ad kedvező jelentéseket. Laurent szerint a Loire Departement St. Etienne városában a friss esetek 1920-hoz képest egyharmadra estek vissza 1932-ben. Ezeket a javulásokat kétségtelenül jó részben a mai energikus kombinált kezelési módok eredményeinek tudhatjuk be. De nálunk sajnos — előzetes átmeneti lényeges javulás után — az utóbbi években ismét lényegesen emelkedőben van a syphilis, sőt Budapestre nézve a legutóbbi időben ezt az emelkedést egyenest katasztrophasnak találom, amit legutóbbi jelentésében Budapest tiszti főorvosa is megállapított. Pedig az antilueses kezelés 1932. jún. hava óta, amióta a városok és községek terhére a szegény betegek részére az arsenobenzolkészítmények is rendelhetők, határozottan sokkal intenzívebb lett. A betegség továbbterjedésének tehát más okát kell keresnünk. Az oly nehezen bizonyítható, de kétségtelenül közreműködő, ismeretlen természetű epidemiológiai jelenségeken és hullámzáson kívül többek között döntőnek látszik e kérdésben a súlyosan fertőzőképes betegeknek elkésett jelentkezése és így kezelésbe vétele. Ez pedig sajnos a betegeknek a fertőző nemibetegségekre vonatkozó nagy tudatlanságában, indolentiájában, sőt néha nagyfokú lelkiismeretlenségében találja magyarázatát. Osztályomnak az Utolsó évekre vonatkozó nagy syphilises anyagát abban az irányban dolgoztattam fel, hogy a florid syphilissel jelentkezők közül hányan érintkeztek nemileg a már fennálló súlyosan fertőző tünetek idejében. Az eredmény megdöbbentő és lesújtó. 1933-ban 395, a legfertőzőbb szakban lévő syphilises egyénnek nem kevesebb, mint 26%-a a fennálló bajával még érintkezett nemileg és csak azután jelentkezett felvételre. Látnivaló ebből ,hogy a betegség terjedése a legjobb kezeléssel sem akadályozható meg, mert az orvos működésén kívül esik, így fokozatos javulás csakis a szélesebb néprétegek rendszeres felvilágosítása, a kulturális színvonalának emelése és morális érzésének, valamint felelősségtudatának növelése által várható. Sokat javíthat e téren természetesen a dispensarerendszer rendszeres kiépítése. A mai syphilis kezelésnek kettős a feladata: kezelésünkkel gyógyítani kívánjuk az egyént, de ugyanekkor azzal, hogy az egyén fertőzőképességét lehetőleg gyorsan megszüntetjük, egyben a köznek védelmét is szolgáljuk. Működésünk tehát curativi és praeventiv. Bizonyos, hogy ezt a múltban is tették, de nagyobb hatás