Orvosi Hetilap, 1934. november (78. évfolyam, 44-47. szám)

1934-11-03 / 44. szám

1934. 44. sz. ORVOSI HETILAP bírót —■ akárhányszor a büntető bíróval való fenyegetés nyomatékával — egyszer azért, mert igénybe vett egy bizo­nyos eljárást, máskor meg azért, mert hasonló esetben ugyanazt az eljárást igénybe nem vette. Az állam, amelynek pedig kötelessége volna az orvo­sok és az orvosi rend érdekeinek előmozdítását gondosko­dása körébe veni, ehelyett velük szemben az emberszeretet jegyében újabb és újabb követeléseket támaszt. A társa­dalom pedig azzal rója le háláját, hogy az orvosok hibáit vagy vélt hibáit kárörvendő készséggel lesi, a nagy Gale­­otto ajkain és a sajtó szárnyain terjeszti, arról azonban nem gondoskodik, hogy az ártatlanul meghurcoltak meg­felelő elégtételben részesüljenek. Bernard Shaw, a nagy hírnévnek örvendő író is nemrégen azzal a követeléssel állott elő, hogy minden orvosi beavatkozás helyessége vagy helytelensége szigorú vizsgálat tárgyává tétessék. Mindezek ellenére az orvosi rend tagjai tántoríthatat­­lanul haladnak tovább az emberszeretet jegyében nemcsak az egyes emberek gyógyításának, hanem betegségük elő­idéző okainak felkutatása, elhárításuk és megszüntetésük eszközeinek keresése írtján, újabb és újabb áldozatokat hozva. Számos új vizsgáló, és gyógyító­ eljárás megköve­telte az orvosok közül a maga áldozatait. Röntgennek ál­dáshozó felfedezése, számtalan érdemes orvostársunknak életét követelte áldozatul. Finnországban történt, hogy egy fiatal, de nagy­­praxisú orvos magát röntgen­készülékkel szerelte fel anél­kül, hogy előbb megfelelő előtanulmányokat végzett volna. És már az első vizsgálatai egyike alkalmával úgy találta, hogy az átvilágító röntgencső elfordult focusával a cen­trumból és anélkül, hogy az áramot kikapcsolta volna, a neki assistáló nő alkalmazottjával egyszerre fogták meg (egyik felül, másik alul) a cső két végét. Mindez hozzá még sötétben történt. És a beteg zuhanásra lett figyelmes. Fellármázta a házat, de hiába volt minden mentőkísérlet, az orvos és assistensnője meghalt (Orvosi Szemle. Kolozs­vár, Cluj, 1934. évf. 294. lap.) Már 1911-ben Otto Hesse ,,Röntgen-carcinoma“ című munkájában 26 orvostársunkat említi, akiknek halálát okozta az embertársakra nézve gyógyítást jelentő röntgen­­sugár. Ennek áldozata lett Holzknecht Hugó bécsi tanár, a röntgendiagnostika kiépítője, Albers Schönberg, a röntgen­­sugarakkal történő gyógyítás megalapítója, aki hosszas kínlódással járó áldozathozását még tetőzte azzal, hogy végrendeletében holttestét örökségül hagyta azzal a meg­hagyással, hogy orvostársai annak minden porcikáját dol­gozzák fel. A tudományok nagy asszonya, — akit egyete­münk jubileuma alkalmából díszdoctorainak sorába óhaj­tott juttatni — Madame Curie —, annak a rádiumnak lett az áldozata, amellyel az emberiséget megajándékozta. Ott vannak az áldozatok között honfitársaink is: Schröder György győri orvos, tanártársunk, Holzwart Ferenc, aki­nek előbb ujjait, majd kezeit, karjait támadta meg a rönt­gensugarak által kiváltott betegség, egészen halála bekö­vetkezéséig folyton megújuló és előrehaladóan mind súlyos­bodó operaciókat követelve. Semmelweis felfedezésében is nagy része volt egyik orvostársa áldozatának, mart Kolecskónak, a törvényszéki orvostan tanárának hullamér­gezésből eredő halálos betegsége adott Semmelweisnek módot arra, hogy a gyermekágyi láznak és a vérmérgezés­nek azonosságát orvostársa holtteste boncolása alkalmával megtudja. A világháborúban is tömegesen pusztultak or­­vostársaink, kolera, himlő, typhus, pestis és sok minden más ragály folytán, akik azzal a biztos tudattal szállottak szembe az ellenséggel, mint a fegyverrel rohamba induló katonák, hogy előbb-utóbb maguk is okvetlen­ülesnek. Megérdemelnék, hogy aranykönyvekbe gyűjtsük neveiket, de ezt nem tehetjük, mert napirendre tért felettük a tár­sadalom, nevük beleveszett a feledés homályába. Egyik legérdemesebb kutatója a ragályoknak, Ober­­mayer 1873-ban koleratenyészettel dolgozva, halálos fer­tőzést szerzett, ugyanígy járt Reil haller, Opolizer berlini tanár és még sokan mások. Ugyanolyan körülmények kö­zött kiütéses typhusban pusztult el Nothnagel tanársegéde Müller, a pestis tanulmányozása közben. Gedeon János, a budapesti állatorvosi főiskola gyakornoka 1907 február 11-én a ragályos bajok egyik legborzalmasabbikában, ta­­kenykerban­ (malleus) halt meg. A fertőzést hivatása gya­korlata közben szerezte Chyzer Béla dr.,­­ akit fiatal kora­ ellenére nagyon eredményes munkát végzett az­ ipar­­egészségügy terén, pesti házmestergyermek gyógykezelése közben vörhenyt szerzett, amely pár nap alatt végzett vele. Az 1809. évi kiütéses typhusjárvány 75 magyar orvos és meg nem számlált magyar sebész életét oltotta ki. S végtelen sok az orvoshősökön kívül az orvosvérta­nuknak, azoknak az orvosoknak száma, akik az embertár­sakat fenyegető ellenséget azért, hogy erejét és támadása módját tanulmányozzák, saját várukba, saját testükbe be­fogadták. Pettenkoffer müncheni tanár 1892-ben, — bár tanítványai kérték, hogy 72 éves korára, tekintettel, ne veszélyeztesse magát, vegye inkább őket igénybe a terve­zett kísérlet végrehajtására — nem tágított és maga fo­gyasztotta el az egymilliárd kolerabacillust tartalmazó bouillont. Ugyanolyan kísérletet végzett magán Metcsnikoff és még legalább 40-en mások, a névtelenül maradottak tömegén felül, maguknak többékevésbbé súlyos betegséget szerezve. Fényes bizonyítékát szolgáltatta a mindenek fölé emelkedő lelkiismeretességének Metcsnikoff, aki látva egyik tanítványának, Jupitte-nek, aki szintén önként aján­lotta fel magát kísérletre, reménytelennek ítélt állapotát, kijelentette, hogy tanítványa halálát nem fogja túlélni. Ugyanez az érzékeny lelkism­eret vezette Horace Wels or­vost, aki az orvosi gyakorlatban később fényesen bevált nitrogenoxydullal végzett altató eljárását többszörös kipró­bálás után, egyik betegén halálos következménnyel vette igénybe, s ezért öngyilkos lett. Whits angol orvos már 1801-ben peszkes beteg vála­dékát kente magára és meghalt. Clott francia orvos az első egyiptomi orvosi iskola megalapítója pestises betegek vérét fecskendezte magába, azok ruháit öltötte fel és ágyukban aludt. Egészen tetemes azoknak az orvosoknak a száma, akik a nemibetegségek tanulmányozása céljából ilyen bete­gek váladékát jutatták testükbe. A híres angol anatómus és sebész John Hunter, 1867-ben oltotta magába a vérbajt, mely 65 éves korában halálát okozta. Végtelenül megható Lindmann német orvos kísérlete, amelyet a párizsi akadémia kiküldött bizottságának ellen­őrzése mellett végzett 1851. július hónapjában, vérbajt oltva magába. A kísérletről szóló jelentés 1851. november 18-án hangzott el már francia akadémia gyűlésén, a jelentést tevő alábbi megható szavaival: szivettépő látvány volt. Képzeljünk el egy fiatal, feltűnően szép és intelligens arcú féfit, akinek végtagjait fekélyek rágták, egész testén a vér­­baj rettenetes nyomai mutatkoztak. És az új Curtius ellene szegül annak a­ kérésnek, hogy gyógyítassa magát. A kísér­­letet végig akarja folytatni, s mikor figyelmeztetik, hogy belepusztul, azt válaszolja: annál jobb. Az én kísérletem be fogja bizonyítani, hogy igazam van és újabb szerencsét­lenségeket meg fog előzni. Az orvostudomány már régebben sejtette, hogy a Peruban és környékén mutatkozó két súlyos betgeség, a verruga peruivana és az orogaláz azonos fertőzés következ­ménye, de ezt csak fiatal orvostansunk bizonyította be, éle­tének feláldozásával. D. Carion 27 éves limai orvos 1885 augusztus 27-én megbetegedett nő­vérével oltotta magát. Szeptember 26-ig bámulatos akaraterővel figyelte magát és foglalta írásba megfigyeléseit. Azontúl betegsége leírását 1007

Next