Orvosi Hetilap, 1934. december (78. évfolyam, 48-52. szám)

1934-12-01 / 48. szám

78. évfolyam, 48. szám. Budapest, 1934. december 1. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN POÓR FERENC REUTER KAMILLÓ ORSÓS FERENC FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ: FRITZ ERNŐ TARTALOM: Hajek M.: Tapasztalataim homloküregyengedések kezelésére vonatkozólag. (1099—110®. oldal.) vitéz Ambrus József: A gyermek gerincoszlopának kopogta­tása. (1105—1106. oldal.) Hudacsek Emil: A panaritizmokról, különös tekintettel a csont izületi folyamatokra. (1106—1108. oldal.) A vitéz Dániel Elemér: A csonttörések tengelyirányú dislocatió­­jának helyesbítése gipszkötésben. (1109—1111. oldal.) szívű sportolón. (1111. oldal.) Herzum Alfonz: Szokatlan elektrokardiograpihiás felvétel ésp­ Balázs Gyula: Analepticumok hatásának összehasonlító vizs­gálata altatószermérgezésekben, különös tekintettel az i­oral-ra (1112—1114. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (185—188. oldal.) Lapszemle: Belorvostan. — Sebészet. — Szülészet. — Gyer­mekgyógyászat. — Gégészet. — Szemészet. — Bőrgyósgyá­á­szat. (1114—1122. oldal.) Könyvismertetés: (1117. odal.) Egyesületek­­ülésjegyzőkönyvei: (1118—1122. oldal.) Vegyes hírek: (1122. és a borítólap III. és IV. oldalán.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK Tapasztalataim homloküreggengedések kezelésére vonatkozólag.* Irta: Prof. Hajek M. dr. a bécsi rhyno-, laryngo-, otológiai klinika nyug.­vezetője. Ha a melléküregmegbetegedések kezelésében immár 45 éves működésem alatt szerzett tapasztalataimra vissza­tekintek, be kell vallanom, hogy a melléküregmegbetege­­déseknek ez a fejezete mindig a legtöbb gondot okozta ne­kem és mégis a legkevésbbé kielégítő eredményt nyújtotta. Azt hiszem, hogy ugyanezt tapasztalták mindazok, akik­nek módjukban állott nagy és változatos beteganyagot megfelelő ideig ellenőrizni. Ezt a meggyőződést szerezhet­jük az irodalomból is, ha látjuk, hogy a már meglévő és számtalanszor módosított műtéti eljárások tömegéhez mindig újabb és újabb módszerek csatlakoznak. Ez az utóbbi körülmény egyébként a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a jelenleg alkalmazott eljárások egyike sem kielégítő, mert régi tapasztalat, hogy minél többféle mód­szerünk van valamire, annál kevésbbé megbízhatók azok. Hosszú működésem alatt alkalmam nyílott a legkü­lönbözőbb eljárások alkalmazására és eredményeinek el­lenőrzésére. Könnyebb áttekintés céljából összeállítottam az egyes műtéti eljárások gyakorlatba lépésének és legszélesebb­körű alkalmazásának főbb korszakait: 1899—1901-ig Kuhnt-féle eljárás, 1901—1903-ig Osteoplastikus eljárás, 1903—1912-ig Killián-féle eljárás és ennek módosí­tásai. Ezen eljárásokkal párhuzamosan állt gyakorlatban: aj mint a lehető legconservati­vabb eljárás: az egyszerű trepanatio, bj mint legradicalisabb: a Riedel-féle műtét. 1912—1919-ig a radicalis műtét­­korlátozása, 1919—1934-ig megszabott indicatio mellett: nyitott s ebkezelés ductus naso-frontalis létrehozatala céljából. *) Az Orvosi Nagyhéten meghívásra tartott előadás. Magyarra fordította Weisz Dezső dr. Mivel a felsorolt külső műtéti beavatkozások értékét csakis speciális indicatiójukkal kapcsolatban bírálhatjuk el, legyen szabad mindenekelőtt az endonasalis, tehát in­kább conservativ eljárás és az említett külső sebészi be­avatkozások indicatiója között néhány szóval határt von­nom. Bizonyára mindenki egyetért velem abban, hogy az acut és chronikus homloküreg-empyemák túlnyomó több­ségében endonasalis úton is gyógyulást, vagy legalább is oly mértékű javulást érhetünk el, hogy a külső beavatko­zást mellőzhetjük. A rhinológiában évtizedek óta gyakor­latban lévő intranasalis eljárások mindnyájunk előtt isme­retesek. Csak kivételes esetben válik szükségessé az acut empyemában, ha az endonasalis eljárás nem vezet ered­ményre, — többnyire veszélyes gengpangás esetén — a külső műtéti beavatkozás. Ugyanez az eset a chronikus empyemákban te,­i ha a homlo­küreg csontos fala is meg van támadva és az említett complicatiók veszélye fenye­get. Ma már el kell ismernünk, hogy minél nagyobb szere­tettel és türelemmel végezzük a szövődmények nélkül járó esetekben az intranasalis kezelést, annál ritkábban válik szükségessé a külső beavatkozás. Ezt az elvet már tan­könyvem első kiadásában 1­­35 évvel ezelőtt (1899) kifej­tettem és azóta is számos referátumban újból és újból hangsúlyoztam. 1907-es közleményemben­) azt­ írom .... hogy hajlandó vagyok az utóbbi években szerzett tapasz­talataim után a várakozási időt még tovább nyújtani. A középső kagyló resectiója után hetekig, hónapokig, eset­leg egy egész éven keresztül is várok, a betegnek megmon­dom, hogy közvetlen veszély nem fenyegeti . . .“ Minél jobban megismertem a rákövetkező időkben a külső műté­tek megbízhatós­ágának hiányait, annál inkább törekedtem arra, hogy— hacsak lehetséges volt — intranasális úton jussak eredményre; és hogy nehezen határoztam el magam a radicális műtétre, nem bántuk meg sem magam, sem betegeim. Ezek előrebocsájtása után lássuk, hogy mennyiben alkalmazhatók az imént felsorolt, részben túlhaladott, rész­ben még használatban lévő eljárások. Kezdem a legkonservatívabb sebészi beavatkozással, az egyszerű trepanatióval. Az egyszerű trepanatio többszá és sebészektől vettük át. Ez a műtét

Next