Orvosi Hetilap, 1936. december (80. évfolyam, 49-52. szám)
1936-12-05 / 49. szám
1152 ORVOSI HETILAP 1936. 49. sz. I. Az insulinszükséget változása hosszabb megfigyelés során. Öt évnél hosszabb ideig 60 insulinra szoruló eset állott megfigyelés alatt; ezek közül az insulinszükséglet nem változott 32 esetben. A 28 eset közül, melyben az insulinszükséget változott 17 esetben mégis 5 évnél hoszszabb ideig volt az állandó és csupán 11 esetben nem észleletünk legalább öt éves állandó periódust. Ez a megállapítás válasz egyúttal a felvetett kérdésre, vájjon az insulin-szükséglet a diabeteses eset elég állandó jellemzője-e ahhoz, hogy az összehasonlítás alapjául vétessék. Fokozottan kitűnik ez akkor, ha tekintetbe vesszük az esetek kor szerinti megoszlását. A 60 eset közül ugyanis 40 éven alul volt 19, ezek közül az insulinszükséglet változott 13 esetben, míg 41 ennél idősebb beteg közül csak 11-ben következett be változás. Látszik tehát, hogy különösen a 40. életév felett az egyes eset insulinszükséglete szinte meglepően állandó. A fenti esetek jelentős részében az anyagcserezavar hiányos diaetás és insulinkezelés folytán ismételten került egyensúlyozatlan állapotban klinikai megfigyelésbe, anélkül, hogy az insulinszükséglete végeredményben változott volna. Az észlelt beteganyagon szerzett tapasztalatok tehát mindenben fedik Umber 7000 esetre támaszkodó újabb megállapítását, hogy a diabeteses anyagcserezavar karaktere általában állandó és azt még többszörös jelentős átmeneti súlyosbodás után is helyes kezelésre visszanyeri. Az insulinszükséglet relatív állandóságát tekintve feltűnő, hogy azon öt évnél hosszabb ideig megfigyelt esetekben, melyekben az insulin szükséget változott, ez a változás az esetek nagy többségében igen jelentős volt, t. i. átlagosan 50 egység. Ugyancsak jelentős változást mutat az a 13 öt évnél hosszabb ideig észlelt eset is, mely eleinte insulinra nem szorult (átlag 46 egység). A változást mutató esetek nagy többségében csak egy ízben változott az insulinszükséglet. Fentiek alapján tehát a diabetes lefolyása során az életet is fenyegető rosszabbodások között éles különbséget lehet tenni, aszerint, hogy valódi progresszóról van szó, tehát azonos viszonyok között az insulinszükséglet emelkedett-e, vagy pedig csupán a diabeteses anyagcserezavar tünetei fokozódtak-e helytelen étrend, elégtelen insulinhasználat, stb következtében. Azon nagyszámú esetben, melyben az egyensúlyi helyzetnek egészen a súlyos acidosisig felborulása mellett az anyagcserezavar mindig azonos diaetával és azonos (nem feltűnően nagy) insulinadaggal rendezhető, a betegség progressiójáról ennek valódi értelmében nem szólhatunk. A rendelkezésre álló anyag arra vall, hogy a 40. életéven innen a valódi progressio, amint az várható is volt jelentősen gyakoribb, mint magasabb életkorban, feltűnő azonban hogy idősebb korban még ismételt tüneti rosszabodás után is inyen ritka az alapzavar valódi progressivitása. Az a körülmény, hogy az észlelt, valóban progrediáló esetek túlnyomó részében az insulinszükséglet legalább öt éves megfigyelés alatt csak egyszer, de akkor többnyire jelentékenyen változott, arra utal, hogy nem lassú, fokozatos előrehaladásról van szó, hanem aránylag gyors változásról, melyet az előzőtől sok esetben évekig tartó, nyugalmi helyzet választ el. Az a megfigyelés, hogy a diabeteses anyagcserezavar ismételt decompensatiója nem vonja maga után az állandó insulinszükséglet emelkedését, alátámasztja Brentano állítását, hogy „dieser Glaube, dass eine Zuckerausscheidung, mit der Zeit die Krankheit verschlimmere, habe sich nicht als richtig erwiesen.” Ebből nem következik természetesen, hogy gyakorlatilag a glykosurin számba nem veendő, mert ha az alapzavar nem is súlyosbbodik, az egyensúlyozatlan állapot magában véve is veszedelmes lehet.A rendelkezésre álló anyag aránylagos kicsinysége e kérdésben nem engedi meg a végleges határozottsággal való állásfoglalást, de talán alkalmas arra, hogy nagyobb anyag, hasonló szempontok szerinti átvizsgálására indítékul szolgáljon. II. Az insulinszükséglet változása életkor és nem szerint. Az I. számú ábra mutatja, hogy előrehaladó korral, mint az ismeretes, mindinkább növekszik az insulinra nem szoruló betegek száma és egyúttal arra utal, hogy az 50. életév felett aránylagosan több férfi nem szorul insulinra, mint nő. I. TÁBLÁZAT. Az insulinra szorulók insulinszükséglete nem és kor szerint: (A zárjelben lévő szám jelzi, hogy az esetek hány százalékában esik a tényleges insulinszükséglet a számított valószínű eltérésen belül.). Az insulinszükséglet nem és kor szerinti csoportosítását az I. sz. táblázat tünteti fel. Úgy ebben, mint a hasonló táblázatokban, csupán az insulinra szoruló esetek vetettek figyelembe. Megjegyzendő, hogy az összes 40. éven aluli esetek insulinszükségletének átlagát az összes 0 no ] Ttim Siorul ■ férfi I insulinra-1. sz. ábra. Kor Esetek száma Átlagos insulinszükséglet Sign. diff. k. nő férfi nő férfi -29 20 22 75 ±7 (40°/o) 57 ±6 (46%) 1.9 30-39 12 22 50±5? (75°/o) 66 ±6 (50%) 2.1 40-49 35 28 38 ±5 (46°/o) 58 ±6 (53%) 2.6 50-59 68 45 46 + 3 (66°/o) 43 ±4 (45%) 0.6 60-69 56 38 46 ±2 (48%) 39 + 4 (42%) 1.5 70-159 42 ±4 (47%) 41+6 (66°/°) 0.1