Orvosi Hetilap, 1937. június (81. évfolyam, 23-26. szám)

1937-06-05 / 23. szám

81. évfolyam, 23. szám Budapest, 1937. junius 5. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY. SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN VIDAKOVITS KAMILLÓ REUTER KAMILLÓ JENEY ENDRE FELEELŐS SZERKESZTŐ : VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ: FRITZ ERNŐ TARTALOM: Czárer László: Égési sebek kezelése. (591 -594. oldal.). vitéz Szathmáry Zoltán: Arany- és vaccinakezelésre gyógyult nemzőszervi és bélaktinomykosis. (594—596. oldal.). Büchler Pál és Sarudy Elemér: A paralytikusok histaminérzé­­kenységéről. (596—598. oldal.). Hajós Károly: újabb szempontok a csalánkiütés kezelésében. (598—601. oldal.). Szendi Balázs: Adatok az extraaniiralis terhesség kórképé­hez (601—603. oldal.). Móritz Dénes: Az agyhártyáknak Koch- és Friedländer­bacillus által okozott vegyes fertőzése. (603—604. oldal.). Góth Endre: A colitisek tarantit-kezelése. (604—606. oldal.). Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat Kérdései. (89—92. oldal.). Lapszemle: Belorvosiani — Szülészet. — Szemészet. — Gyermekgyógyászat. — Bőrgyógyászat. — Urológia. — Elméleti tudományok. (606—609. oldal.). Könyvismertetés: (609—610. oldal.). Egyesületek Ülésjegyzőkönyvei. (610—613. oldal.). Gaál András Kálmán:­­ John. D. Rockefeller. (613—614. o.). Vegyes hírek. (a borítólap III. és IV. oldalán.).­ ­ Égési sebek kezelése. (Klinikai előadás). Irta: Czirer László dr. egyet. magántanár, kórh. főorvos. A bőrt elsősorban éri mindaz a sérülés, ami ellen a szervezetet megvédeni hivatott. Leggyakoribb sérülé­seink egyike az égés, ami hőhatás eredménye. Okozhatja láng, sugárzó hő vagy bármilyen magas hőmérsékletű anyag, tekintet nélkül annak szilárd, folyékony vagy gáz­nemű halmazállapotára. A sérülés a behatás helyén je­lentkezik, de emellett távoli, általános tüneteket is okoz­hat. Minősége és súlyossága a hő fokától, a behatás idő­tartamától és a megégett testfelület nagyságától függ. A helyi tünetek szolgálnak alapul az égési sebek fel­osztásában is, tekintet nélkül az általuk okozott általá­nos tünetekre. Az égés kórtanában és kezelésében viszont a helybeli elváltozások mellett az általános tünetek azok, amelyek a legnagyobb figyelmet érdemlik, mert a sérült sorsát ezek irányítják. Az égési sérülések legrégibb fel­osztása Fabritius Hildanustól származik, ezt követte Dupuytrené, majd Boyeré, akinek felosztása manapság is a legelterjedtebb. Eszerint az égési sérülésnek három fokát különböztethetjük meg: a bőrport (combustio ery­thematosa), a hólyagképződést (comb. bullosa) és az el­halást, a pörkképződést (comb. escharotica). Ezekhez még egy negyedik fokot is szokás hozzáfűzni, az élőben ritkán, látott elszenesedést. A helyi tünetek a behatás hőfokától és annak idő­tartamától függnek. Ha a bőrfelszínt rövid ideig tartó vagy nem magas hőfokú behatás éri, létrejön az elsőfokú égési sérülés, amely i bőrok­ban és a megégett terület­nek a bőr szintjéből enyhe kiemelkedésében nyilvánul. Az elváltozásoknak oka a bőr heveny vérbősége és az irharéteg savós átivódása. A sérültek égető érzésről és kisebb-nagyobb fájdalomról panaszkodnak. Ha a hőhatás tovább tart, vagy annak hőfoka maga­sabb, bekövetkezik a másodfokú égés, amelyre a kipirult bőr szintjéből kiemelkedő hólyagok képződése jellemző. A hő hatására a mélyebb hámrétegek elhalnak, a corium felől bő savótermelés indul meg, ami a megmaradt szaru­réteget hólyag alakjában emeli le az irháról. A hólyag tartalma kezdetben víztiszta, kissé sárgás, később ko­csonyássá váló folyadék, amely genysejtek bevándorlá­sára mindinkább zavarossá válik, végül is tiszta gennyé alakul. A kórképet elviselhetetlen fájdalom jellemzi, aminek egyik oka a hólyagban meggyűlő savó feszítő hatása, másik oka a megrepedt hólyagok területén sza­badon fekvő corium idegvégkészülékeinek izgalmi álla­pota. Még magasabb hőfok vagy még hosszabb ideig tartó hő hatására az égési sérülés harmadik foka, az égési pörk jön létre, ami nem más, mint a bőrnek és a mélyebb szöveteknek elhalása, vagyis a szövetfehérje megalva­­dása és az erek rögösödése. A sérültek nagyobb fáj­dalomról alig panaszkodnak mindaddig, míg az irha­rétegről le nem válik a pörk, de amint ez bekövetkezik, a szabadon fekvő sebfelszín már élénk fájdalmat okoz. Az általános tünetek súlyossága általában az égési sebek terjedelmétől és fokától függ, habár arra is van példa, hogy aránylag mérsékelt kiterjedésű és nem súlyos­nak látszó égési sebek az életet fenyegető általános tüne­tekkel járnak. Régóta ismert az a tapasztalati tény, hogy az általános tünetek súlyossága és a sérült sorsa a meg­égett bőrfelületnek a testfelszínhez viszonyított terjedel­métől függ. Zumbusch szerint a gyógyulás lehetősége fennáll, ha az égési sérülés nem nagyobb a testfelület 30%-ánál. Waldrose halálosnak tartja az elsőfokú égési sérülést, ha az a testfelszín %-ánál nagyobb területre terjed és az olyan harmadfokú égést, amely nagyobb mint a bőrfelület Vi­a. Kedvezőtlenebbül nyilatkoznak Dorrance és Bransfield; szerintük a testfelszín Via ré­szénél nagyobb égési sérülés elég ahhoz, hogy az halálos legyen. A halál legtöbbször az első 24 órán belül bekövet­kezik. A sérültek egy része aránylag csendesen tűri sor­sát, mások izgatottak, dobálják magukat, erős szomjú­ságról panaszkodnak, de majdnem valamennyien teljes eszméletben vannak. Érlökésük kicsiny, szapora és üres, légzésük felületes és ritka, néha Cheyne-Stokes jellegű. A meg nem égett halvány bőrt hideg verejték lepi el.

Next