Orvosi Hetilap, 1937. szeptember (81. évfolyam, 36-39. szám)
1937-09-04 / 36. szám
908 ORVOSI HETILAP 1937. 36. Sz tottam magam ezekhez a szigorú javallatokhoz, egyfelől azért, hogy meggyőződjek arról, hogy a transurebralis csonkolás mire képes, másfelől pedig azért, mert voltak olyan betegeim is, akiknek esetében a gyökeres műtét szóba sem jöhetett, a conservativ kezelés pedig kivihetetlen volt, mert a kathéter bevezetése igen nehezen ment és a szűkös falusi viszonyok között, orvostól távol élő beteg hólyagsipollyal kezelése is célszerűtlen lett volna. Ezért resecáltam igen nagy oldallebenyek esetében is. Egyszer kellett csonkolnom 25 esetben, kétszer 12 esetben, háromszor 4 esetben, négyszer 1 esetben és 2 esetben az utóvérzések miatt adenektomiát végeztem. Azt tapasztltam, hogyha a daganatból alul egy 2 lé cm. széles sávot eltávolítottam, úgy hogy a hólyagnyaknak a húgycsőbe átmenő szintje a hólyagfenék magasságának felelt meg, akkor a vizelet kiürülése kis középső- és oldallebenyek esetében már egy beavatkozás után teljes volt. A nagyobb oldallebenyű fibroadenomák esetében azonban az eredmény csak többszöri csonkolás után mutatkozott, mert a nagy tömegű oldallebenyek a resectio után a középre letolultak és a resectio folytán keletkezett vályút ismét elzárták. Egy 76 éves teljes retentiós hidegből, kinek ökölnél nagyobb hólyagnyak daganata volt pl. négyszeri beavatkozással 100 gr. daganatos szövetet kellett eltávolítanom, amíg elértem azt, hogy a beteg visszamaradó vizelete csak 15 ccm. volt. Meg vagyok győződve arról, hogy egy további csonkolással ezt a residiumot is meg lehetett volna szüntetni. Ez a betegem, valamint a többi, kevés residuumos betegem azonban az eredménnyel anynyira meg volt elégedve, hogy a további műtétet nem tartotta szükségesnek. A többszöri beavatkozás természetesen növeli a műtét veszélyeségét és ezért érthető, hogy az, aki statistikára dolgozik, az nem fogja megkísérelni azt, hogy az ilyen súlyos állapotban lévő betegeken is segítsen. Az eredmény a következő volt: a vizelés után a hólyag teljesen kiürült 23 esetben (54,7%) a visszamaradó vizelet mennyisége 15 ccm alatt volt 10 esetben, 30 ccm volt három esetben, 40 ccm három esetben, s utóvérzés miatt adenektomiát végeztem két esetben. A csonkolással elérhető eredményt legmeglepőbben egy sipihindtersklerosisos betegem mutatta aki a resectio utáni napon 10 évi teljes retentio után hólyagját az utolsó cseppig kitudta üríteni, jeléül annak, hogy a kiürülés zavarának oka nem a hólyagizomzat hiányos működése hanem a hólyagnyakon lévő erőművi akadály volt. A csonkolás közbeni vérzés kis gyakorlattal leküzdhető. A műtő a vízöblítés mellett jól látja a vérzés helyét és azt kiadósan megcoagulálhatja, amire a vérzés eláll. Gondot okoz azonban az utóvérzés lehetősége, amely minden szerző statistikájában egyaránt szerénél. Ez a vérzés a műtét utáni 8—12 napon a legsimábban gyógyuló esetekben is előfordulhat. Fontos, hogy a vérzést azonnal észrevegyük. Ezért betegeinket szigorúan ellenőrzenünk kell. Ha a vérzés a szokásos helybeli és általános vérzéscsillapítókra nem áll el, a vérzés helyét újból megcoagulálhatjuk. Ügyelnünk kell arra, hogy a hólyagban tömeges véralvadék ne képződhessen. Ennek megakadályozására a hólyagot félóránkint nátrium citrátos oldattal öblögetjük. Két esetembena vérzés éjjel indult meg és a hólyagot kitöltő véralvadék olyan szívós volt, hogy az a Bigelowféle készülékkel sem volt eltávolítható, amiért magas hólyagmetszést végeztem és az adenomát mindkét esetben gyökeresen eltávolítottam. A vérzés természetesen a véralvadék kitakarítása után elektrocoagulálással is megállítható. Ez az eljárás azokban az esetekben, amikor a gyökeres műtét jó kimenetelére nincs remény, mindig alkalmazandó. A tüdőgyulladás veszélyével, mivel a beteg nincsen ágyhoz kötve, nem kell számolni. Megmarad azonban még az embólia lehetősége, amely miatt a műtét utáni huszadik napon egy betegemet elvesztettem. (2,4%). Egy sphinctersklerosisos betegemnek olyan szűk volt a húgycsöve, hogy a 27 Ch. vastagságú resector nem volt bevezethető. Ezért a betegen magas hólyagmetszést végeztem és a heges sphincter alsó harmadát ugyancsak elektromos kaccsal távolítottam el. Az eredmény tökéletes volt. Ezt az eljárást, ha az eszköz nem vezethető be a hólyagba, a hólyagnyakdagamatok esetében is alkalmazni fogom, mert ez a beavatkozás sokkal kisebb, mint az adenektomia s így azokon az egyéneken, akik az adenektomiára már nem alkalmasak, de akiken még a magas hólyagmetszés megkísérelhető, a hólyagnyakon lévő daganatos akadályt ezen egyszerű transvesicalis műtéttel megszüntethetjük. Említettem, hogy a csonkolás előtt a hólyagnyak helyzetéről mindig tájékozódnunk kell. Ennek a fontosságát egy sphinctersklerosisos betegem igazolta. E betegnek a trigonuma egészen kicsi volt s az ureter-nyílások a záróizom közelében egymástól 2 cm-re voltak. Ezért a heges záróizomból csak egy 1 cm. széles részt távolítottam el, de az eredmény így is tökéletes volt. Ha az eredményeket áttekintem, kitűnik, hogy csak az öt fiatal sphinctersklerosisos beteg volt olyan, akin egy nagyobb, véres beavatkozás veszélytelennek látszott. (12%). A többi (78%) pedig olyan volt, akin az adenektomia vagy egyáltalán szóba sem jöhetett, vagy legalább is nem volt tanácsos. Ezek a betegek tehát mind a katheteres élet fájdalmainak és veszélyeinek tétettek volna ki, ha a resectiót nem végzem rajtuk el. Pedig nagyon jól tudjuk azt, hogy a katheteres élet a leggondosabb kezeléssel is átlagosan csak öt évet jelent. 32 betegem (73%) csonkolás előtt vizelni egyáltalán nem tudott, 10 esetben pedig a visszamaradó vizelet 60—300 ccm között ingadozott. A csonkolás után 23 betegem (56%) vizeletét az utolsó cseppig ki tudta üríteni, a többi visszamaradó vizelete pedig 15—60 ccm közt váltakozott. Kellő utókezeléssel a betegek hólyaggyulladása is megszűnt és a betegek nagyobb része panaszaitól megszabadult, a többi pedig csaknem panaszmentes lett. Az kétségtelen, hogy a hólyagnyakdaganatok transurethralis csonkolása után a daganatok növekedése következtében évek múlva visszaesésnek kell beköveteznie. És az is bizonyos, hogy az eredetileg jóindulatú, daganatok 20%-ában rosszindulatú elfajulás támad. Ezek a tények engem arra indítottak, hogy különösen a szgénysorsú hólyagnyakdaganatos betegeken, ha csak lehet gyökeres adenektomiát végezzek. A transurethralis csonkolás kitűnő eredményei alapján azonban a gyökeres műtét javallatát igen megszorítottam. Ezért nem tartom helyesnek a két eljárás szembeállítását. Nem arról van szó, hogy csak adenektomiát, vagy csak transurethralis resectiót végezzünk-e, hanem arról, hogy mikor végezhető el az adenectomia és az erre nem alkalmas betegeken mikor dolgozzunk transurethralis csonkolással, amellyel sok szenvedő betegen segíthetünk. A két eljárás tehát egymást kiegészíti , ezért ezek helyes javallások alapján történő alkalmazása a sphinctersklerosisok és hólyagnyakdaganatok műtéti eredményeit a jövőben tetemesen meg fogja javítani. Munkatársainkat felkérjük, hogy cikkük correcturáját a kézirattal együtt ezentúl kizárólag szerkesztőségünkbe (VIII., Üllői út 26. II.) szíveskedjenek beküldeni.