Orvosi Hetilap, 1937. szeptember (81. évfolyam, 36-39. szám)

1937-09-04 / 36. szám

908 ORVOSI HETILAP 1937. 36. Sz­­ tottam magam ezekhez a szigorú javallatokhoz, egyfelől azért, hogy meggyőződjek arról, hogy a transureb­ralis csonkolás mire képes, másfelől pedig azért, mert voltak olyan betegeim is, akiknek esetében a gyökeres műtét szóba sem jöhetett, a conservativ kezelés pedig kivihetet­len volt, mert a kathéter bevezetése igen nehezen ment és a szűkös falusi viszonyok között, orvostól távol élő beteg hólyagsipollyal kezelése is célszerűtlen lett volna. Ezért resecáltam igen nagy oldallebenyek esetében is. Egyszer kellett csonkolnom 25 esetben, kétszer 12 eset­ben, háromszor 4 esetben, négyszer 1 esetben és 2 eset­ben az utóvérzések miatt adenektomiát végeztem. Azt tapasztltam, hogyha a daganatból alul egy 2 lé cm. szé­les sávot eltávolítottam, úgy hogy a hólyagnyaknak a húgycsőbe átmenő szintje a hólyagfenék magasságának felelt meg, akkor a vizelet kiürülése kis középső- és oldallebenyek esetében már egy beavatkozás után teljes volt. A nagyobb oldallebenyű fibroadenomák esetében azonban az eredmény csak többszöri csonkolás után mu­tatkozott, mert a nagy tömegű oldallebenyek a resectio után a középre letolultak és a resectio folytán keletke­zett vályút ismét elzárták. Egy 76 éves teljes retentiós hi­degből, kinek ökölnél nagyobb hólyagnyak daganata volt pl. négyszeri beavatkozással 100 gr. daganatos szövetet kellett eltávolítanom, amíg elértem azt, hogy a beteg visszamara­dó vizelete csak 15 ccm. volt. Meg vagyok győződve arról, hogy egy további csonkolással ezt a residiumot is meg lehetett volna szüntetni. Ez a betegem, valamint a többi, kevés residuumos betegem azonban az eredménnyel any­­nyira meg volt elégedve, hogy a további műtétet nem tartotta szükségesnek. A többszöri beavatkozás termé­szetesen növeli a műtét veszélyeségét és ezért érthető, hogy az, aki statistikára dolgozik, az nem fogja meg­kísérelni azt, hogy az ilyen súlyos állapotban lévő bete­geken is segítsen. Az eredmény a következő volt: a vizelés után a hó­lyag teljesen kiürült 23 esetben (­54,7%) a visszamaradó vizelet mennyisége 15 ccm alatt volt 10 esetben, 30 ccm volt három esetben, 40 ccm három esetben, s utóvérzés miatt adenektomiát végeztem két esetben. A csonkolás­sal elérhető eredményt legmeglepőbben egy sipihindterskle­­rosisos betegem mutatta aki a resectio utáni napon 10 évi teljes retentio után hólyagját az utolsó cseppig ki­tudta üríteni, jeléül annak, hogy a kiürülés zavarának oka nem a hólyagizomzat hiányos működése hanem a hólyagnyakon lévő erőművi akadály volt. A csonkolás közbeni vérzés kis gyakorlattal leküzdhető. A műtő a vízöblítés mellett jól látja a vérzés helyét és azt kiadósan megcoagulálhatja, amire a vérzés eláll. Gondot okoz azon­ban az utóvérzés lehetősége, amely minden szerző statis­­tikájáb­an egyaránt szerénél. Ez a vérzés a műtét utáni 8—12 napon a legsimábban gyógyuló esetekben is elő­fordulhat. Fontos, hogy a vérzést azonnal észrevegyük. Ezért betegeinket szigorúan ellenőrzenünk kell. Ha a vér­zés a szokásos helybeli és általános vérzéscsillapítókra nem áll el, a vérzés helyét újból megcoagulálhatjuk.­­ Ügyelnünk kell arra, hogy a hólyagban tömeges véralva­­dék ne képződhessen. Ennek megakadályozására a hólya­got félóránkint nátrium citrátos oldattal öblögetjük. Két esetemben­­a vérzés éjjel indult meg és a hólyagot ki­töltő véralvadék olyan szívós volt, hogy az a Bigelow­­féle készülékkel sem volt eltávolítható, amiért magas hólyagmetszést végeztem és az adenomát mindkét eset­ben gyökeresen eltávolítottam. A vérzés természetesen a véralvadék kitakarítása után elektro­coagulálással is megállítható. Ez az eljárás azokban az esetekben, amikor a gyökeres műtét jó kimenetelére nincs remény, mindig alkalmazandó. A tüdőgyulladás veszélyével, mivel a beteg nincsen ágyhoz kötve, nem kell számolni. Megmarad azon­ban még az embólia lehetősége, amely miatt a műtét utáni huszadik napon egy betegemet elvesztettem. (2,4%). Egy sphinctersklerosisos betegemnek olyan szűk volt a húgycsöve, hogy a 27 Ch. vastagságú resector nem volt bevezethető. Ezért a betegen magas hólyagmetszést vé­geztem és a heges sphincter alsó harmadát ugyancsak elektromos kaccsal távolítottam el. Az eredmény töké­letes volt. Ezt az eljárást, ha az eszköz nem vezethető be a hólyagba, a hólyagnyakdagamatok esetében is alkal­mazni fogom, mert ez a beavatkozás sokkal kisebb, mint az adenektomia s így azokon az egyéneken, akik az ade­­nektomiára már nem alkalmasak, de akiken még a magas hólyagmetszés megkísérelhető, a hólyagnyakon lévő da­ganatos akadályt ezen egyszerű transvesicalis műtéttel megszüntethetjük. Említettem, hogy a csonkolás előtt a hólyagnyak helyzetéről mindig tájékozódnunk kell. Ennek a fontos­ságát egy sphinctersklerosisos betegem igazolta. E beteg­nek a trigonuma egészen kicsi volt s az ureter-nyílások a záróizom közelében egymástól 2 cm-re voltak. Ezért a heges záróizomból csak egy 1 cm. széles részt távolítot­tam el, de az eredmény így is tökéletes volt. Ha az eredményeket áttekintem, kitűnik, hogy csak az öt fiatal sphinctersklerosisos beteg volt olyan, akin egy nagyobb, véres beavatkozás veszélytelennek látszott. (12%). A többi (78%) pedig olyan volt, akin az adenek­tomia vagy egyáltalán szóba sem jöhetett, vagy legalább is nem volt tanácsos. Ezek a betegek tehát mind a ka­­theteres élet fájdalmainak és veszélyeinek tétettek volna ki, ha a resectiót nem végzem rajtuk el. Pedig nagyon jól tudjuk azt, hogy a katheteres élet a leggondosabb kezeléssel is átlagosan csak öt évet jelent. 32 betegem (73%) csonkolás előtt vizelni egyáltalán nem tudott, 10 esetben pedig a visszamaradó vizelet 60—300 ccm között ingadozott. A csonkolás után 23 betegem (56%) vizeletét az utolsó cseppig ki tudta üríteni, a többi visszamaradó vizelete pedig 15—60 ccm közt váltakozott. Kellő utó­kezeléssel a betegek hólyaggyulladása is megszűnt és a betegek nagyobb része panaszaitól megszabadult, a többi pedig csaknem panaszmentes lett. Az kétségtelen, hogy a hólyagnyakdaganatok trans­urethralis csonkolása után a daganatok növekedése kö­vetkeztében évek múlva visszaesésnek kell beköveteznie. És az is bizonyos, hogy az eredetileg jóindulatú, dagana­tok 20%-ában rosszindulatú elfajulás támad. Ezek a té­nyek engem arra indítottak, hogy különösen a sz­gény­­sorsú hólyagnyakdaganatos betegeken, ha csak lehet gyö­keres adenektomiát végezzek. A transurethralis cson­kolás kitűnő eredményei alapján azonban a gyökeres mű­tét javallatát igen megszorítottam. Ezért nem tartom he­lyesnek a két eljárás szembeállítását. Nem arról van szó, hogy csak adenektomiát, vagy csak transurethralis re­sectiót végezzünk-e, hanem arról, hogy mikor végezhető el az adenectomia és az erre nem alkalmas betegeken mi­kor dolgozzunk transurethralis csonkolással, amellyel sok szenvedő betegen segíthetünk. A két eljárás tehát egymást kiegészíti , ezért ezek helyes javallások alapján történő alkalmazása a sphinctersklerosisok és hólyagnyak­­daganatok műtéti eredményeit a jövőben tetemesen meg fogja javítani. Munkatársainkat felkérjük, hogy cikkük correcturáját a kézirattal együtt ezentúl kizárólag szerkesztőségünkbe (VIII., Üllői út 26. II.) szíveskedjenek beküldeni.

Next