Orvosi Hetilap, 1937. november (81. évfolyam, 45-48. szám)
1937-11-06 / 45. szám
1120 nak juttatott s így nagyban elősegítette az anyag és hatása felderítését. Alig egy esztendeje, hogy a rejtély újabb kulcsát adta kezünkbe a flavonok szerepének kiderítésével, melyek az oxydatiót közvetítik az ascorbinsav és a peroxydase között, s amelyek hiánya a scorbut előidézésében, szerepe annak gyógyításában a C-vitamin mellett igen számottevő. Mivel vitaminjellege kétségtelen és különösen a hajszáledények vérzékenységét csökkenti, permeabilitási (P)-vitaminnak nevezte el. Ez Szent-Györgyi kutatómunkájának rövid foglalata. Az a gyakorlati haszon, ami a két vitaminból az emberiségre hárul, csaknem eltörpül a sejtben lefolyó oxydatio felderítésének érdeme mellett. Az élet nagy titkához jutottunk vele közelebb egy magyar kutató révén, kinek ezért hálás a tudomány maga és az egész világ, mert osztatlanul és egyhangúlag ítélték oda neki a babért. — A Szegedről sugárzó fényből jut a munkatársaknak is, kikről a legbarátibb főnök sohasem feledkezik meg és jut nekünk is, szegény magyaroknak egy biztató sugár, amit köszönünk Neked, dicső Kartársunk, Szent-Györgyi Albert! Vámossy ORVOSI HETILAP 1937.45 sz. Az Erzsébet Tudományegyetem sebészeti klinikájának közleménye. (Igazgató: Neuber Ernő ny. r. tanár.). A combnyaktörés újabb kezelési módjai. (Klinikai előadás.). Irta: Neuber Ernő dr., ny. r. tanár. A combnyaktörés az öregkor betegsége. Javakorbeli nőn, vagy férfin nemcsak törés, hanem ficam is keletkezhet. A két lehetőség egyrészt a csont-, másrészt a csipeg ízületet körülvevő tok és erősítő szalagok erőviszonya mértékében következik be. Viszonylagosan erős tok és gyenge porotikus csontrendszer mellett a törés lehetősége jut előtérbe. Ezért fiatal korban a néha mutatkozó combnyaktörések magyarázatát egyrészt a viszonylagosan gyenge csontrendszerben, másrészt különleges irányú és erejű erőművi behatásokban kell keresnünk. A combnyaktörések gyakorlati jelentősége egyrészt abban van, hogy a csonttörések összességének mintegy 10%-át képezik, másrészt, mint súlyos és többnyire roszszul gyógyuló sérülések a végtag megrokkanásával jártnak, vagy azt teljesen hasznavehetetlenné teszik. A sérüléssel járó kellemetlenségekhez tartozik még az is, hogy a beteg heteken át kénytelen az ágyat őrizni, a kezelés módja szerint, sokszor nehezen tűrhető kényszerhelyzetben. Eltekintve az erőművi behatást közvetlenül kísérhető zsírembólia veszélyétől, számolnunk kell továbbá mindazokkal a szövődményekkel, melyek a több hétig tartó fekvéssel kapcsolatban a szív és a légzőszervek részéről mutatkoznak. Ezeket a szövődményeket a szakember és a gyakorló orvos egyaránt jól ismerik és bár nem tagadható, hogy gondos kezelés és megfelelő ápolás sokat lendíthet a beteg sorsán, a veszélyt jelentő tényezők mégsem küszöbölhetők ki biztosan és azok továbbra is fenyegethetik a beteg életét. Mindezek után úgy a betegre, mint orvosára egyaránt kellemetlen, ha néhány hónapi fekvés után kiderül, hogy a törvégek nem csontosodtak össze és a beteg lábraállni egyáltalán nem tud, vagy a combnyakon, a töltés helyén keletkezett álízületével botra támaszkodva, bizonytalanul és kínosan vonszolja magát. Nem irigylésreméltó ilyenkor sem a beteg, sem az orvos helyzete, mert az előbbi saját testén érzi a gyógyulás elégtelenségét, a másik pedig meglehetősen tanácstalanul áll az adott helyzettel szemben. A járás biztonságát célzó támasztó- és járókészülékek többnyire nehezek, vagy legalább is a beteg érzi annak, mert sorvadt és elgyengült izomzata a fölös teherrel nehezen birkózik meg. A bajt öregbbíti még a támasztókészülékek karbantartását célzó állandó javítások, nemkülönben a végtag bőrén észlelhető sokszor fájdalmas feldörzsölések, amelyek talán a helytelenül szerkesztett, vagy használt készülékek következményei, vagy mert a beteg életkörülményei nem engedik meg azokat az apró, körültekintő intézkedéseket, melyek ilyen szerkezet hordásakor annyira fontosak. A gyógyulás reményében ajánlott és használt fürdőkúrák, bármilyen üdítően is hatnak a testre, a baj lényegén nem segítenek és csontos összegyógyuláshoz nem vezetnek. Akinek beteganyagában alkalma van nagyobb törésanyagot feldolgozni, amellett combnyaktöréses betegeit nemcsak az osztályon látja kezelés alatt, hanem fenntartva velük az érintkezést, még évek múlva is hallja esetleges panaszaikat, az mindent megkísérel a jövőben, hogy a combnyaktörések egy bizonyos fajtájánál a múltban mutatkozó rossz eredményeket kiküszöbölje. 1923-ban megjelent Garré, Küttner, Lexer kézikönyvében Hoffa és Brunn a medialis combnyaktörésekről, mint olyanokról emlékezik meg, amelyek ritkán gyógyulnak. Ezt igazolja Lenn összeállítása is, amely szerint az irodalomban csak 54 csontosan összegyógyult medialis combnyaktöréses eset volt található, szemben azon nagyszámú esettel, ahol a törések részben álízülettel gyógyultak, részben kötőszövetesen forrottak egybe. A világirodalom adatai a medialis combnyaktörések szempontjából nehezen használhatók fel statistika készítésére, mert itt a combnyaktörések osztályozása és elnevezése nem történik egységes szempontok szerint. Vannak szerzők, akik tokon kívüli (extracapsularis) és tokon belüli (intracapsularis) törésekről beszélnek. Ez a megkülönböztetés azonban nem helytálló, mert a tok a combnyak mellső felszínén nagyobb területen fedi a csontot, mint a hátsón. Ha még ehhez az egyéni eltéréseket is hozzávesszük, akkor az extra, és intracapsularis elnevezést semmiesetre sem mondhatjuk pontosnak, sőt azt egyenesen zavart keltőnek kell tartanunk. Áttekinthetőbb és kevesebb félreértésre ad alkalmat a medialis és lateralis elnevezés. Az előbbiekhez azok a törések tartoznának, melyek combnyakon a fej közelében mutatkoznak, szemben azon utóbbiakkal, amelyek a trochanter tájon keletkeznek és a gyógyulás szempontjából lényegesen kedvezőbb kilátásnak. A combnyaktörések gyógyulási hajlama különböző aszerint, hogy a nyak melyik része törik. Portvich és Anschütz az intertrochanterikus törések gyógyulását nagy anyagon vizsgálva azt találták, hogy a kötőszövetes gyógyulás, vagy álizületképződés az eseteknek csak mintegy 1%-ában található. Ezzel szemben a medialis combnyaktörések esetében, különösen azokban, ahol a törésvonal közvetlenül a combfej alatt (subcarpitalis) van, a törés csontos összegyógyulása csak ritkán észlelhető és különösen akkor, ha a szokásos régi eljárásokkal, nevezetesen egyszerű gipszkötéssel, vagy nyújtással kezelték a beteget. Ezek tehát azok a törések, amelyekkel behatóbban kell foglalkoznunk, egyrészt kitűzve célul a múlt eredményeinek megjavítását, másrészt a módszerek tökéletesítésével elviselhetőbbé tenni a kezelést a beteg számára. Látva a lateralis combnyaktörések viszonylagos jó gyógyulási hajlamát, jogosan kérdezhetjük, hogy a mediális törések esetében ez miért nincs így és miért oly