Orvosi Hetilap, 1938. február (82. évfolyam, 6-9. szám)

1938-02-05 / 6. szám

122 ORVOSI HETILAP uraemia,­­pseuidouraemia és valódi uraemia között nem mindig lehet éles különbséget tenni és vegyes alakok is előfordulhatnak. Heveny nephritisben a R. N. értéke gyak­­ran normális. A Becker-féle xathocrotein reactio, ha az értékek ma­gasabbak, valamint a nagyobb fokú indikán reactio már súlyosabb sérülést jelentenek és többnyire a folyamat irre­­versiibilitására mutatnak rá. Ezzel szemben az R. N., még ha értéke emelkedett is, az égési folyamatok élénkülése esetén, valamint a visszatartott salaknemű anyagok ki­ürítése után leszállhat. Egyéb friss vesegyulladás esetében jelentkező eklampsiás állapotban az indikán nincs meg­szaporodva, vagy csak jelzett lehet. A Becher-féle reactio általában súlyosabb, nagyobb szövetszéteséssel járó folya­matokban szokott positív lenni, amikor a belek fokozot­tabb bomlási terméke­i is belekerülnek a vérpályába. Ezért a Becher-féle xathproten reactio, ha az értékek magasak, valamint a + +-es és + + +-es indikán reactiók nagyon súlyos veselaesiót jelentenek, amelyekben a folyamat már irreversibilis és ezért az uraemia bekövetkezésétől lehet tartani. A konyhasó tekintetében egyes dolgozatok a R. N. és a NaCl között viszonyra utalnak és azt hiszik, hogy a molecularis concentratio fenntartása tekintetében a kettő antagonisti­cusan viselkedik, vagyis a magas R. N.-t hypochloraemia kíséri. Saját megfigyeléseimben ilyen szigorú antagonismust nem tudtam megállapítani, mert pl. elég gyakran alacsony vérkonyhasó mellett a R. N. sem volt magas. Pl. egy esetben a vérkonyhasó értéke 392 mg% volt, a R. N. pedg csak 39,2 mg%. Főleg a lassan kifejlődő uraemiás esetekben észlelhető magas R. N. mellett a hypochloraemia. Fentebb említettem, hogy közepes R. N. értékek mellett is bekövetkezhet az uraemia, mégis többnyire magas R. N. értékeket szoktak találni az idült uraemiás állapotokban. Ilyenkor ugyanis a fehérje­­bomlás a betegség lassú kifejlődése annyira fokozód­hat, hogy emiatt a R. N. értékek is szokatlanul maga­sa­k szoktak lenni. A vérnyomás magasságából a vesék állapotára nem mindig lehet általános következtetést vonni. Azt találtam, hogy heveny nephritisben a vérnyomás ritkán normális, hanem inkább közepes 150—160, vagy magasabb. Ek­am­­psiás roham alatt 220—245 Hg mm. is lehet a Vérnyomás. Az állapot javultával a vérnyomás lassan csökken, úgy hogy ebből nagyobb prognostikai következetés vonható le, mint a vizelet fehérjemennyiségéből, vagy a vizeletben található alakelemek jelenlétéről. A vérnyomás természe­tesen nem halad párhuzamosan a R. N.-nel. Utóbbi értéke az eklampsiás roham alatt emelkedhet, amikor természe­tesen a vérnyomás is magasra szörkelhet. Idült vesebántal­­makban a vérnyomás a normálisnál mérsékelten maga­sabb és magas is lehet. Uraemiás állapotok bekövetkezté­vel rendesen magas, kivéve, ha a szívizomzat megbetege­dése miatt a vérnyomás nem lehet tetemesen fokozott. Már Lichtwitz is hangsúlyozza, hogy súlyos vesebántal­­makban a vérnyomásnak nem kell okvetlen magasnak len­nie. Ez érthető is, mert az arteriolitisok és a capilliarisok spastikus állapotán kívül mindenekelőtt a szív ál­lapotá­­tól is függ. Ismeretes, hogy a vese­betegek jórészében a fo­lyamat nem fejlődik ki a veseelégtelenségig, hanem a be­tegek időközben apoplexiában vagy szívgyengeségben hal­nak meg. Ebből folyik az is, hogy az alacsony vérnyomás és a kisérő vizenyő a szívműködési elégtelenség eredmé­nye lehet és nem lehet ebből a veseműködés elégtelensé­gére következtetni. Viszont aránylag csekély veseártalom mellett pl. a cerebralis erek megtámadása miatt lehet magas a vérnyomás pl. vesesklerosisban. Nephrosklerosis­­ban aránylag jó veseműködés és vízkiválasztás mellett a magas vérnyomás eklampsiaszerű pseudo-uraemiás roha­mokat válthat ki. Egy eseteben a beteg egy időn keresz­tül zavarosan viselkedett, mint egy paralysis progressivás, majd megnyugodott, amit pseudouraemiás állapotával hoztam összefüggésbe. Sensoriuma feltisztult, azonban ké­sőbb öntudatzavar mellett tonikus-cronikus görcsei mu­tatkoztak. A sectio azután kiderítette, hogy másodlagos zsugorveséről volt szó és az illető nem eklampsiás, vagy pseudo-uraemiás rohamokban, hanem valóságos uraemiá­­ban szenvedett, amit a szervek urinonus szaga is bizonyított. Vesebántalmakban úgy a heveny, mint az idült ne­phritis, kiben gyakran találkoztam gyorsult vérsejtsüllye­­déssel. Az esetek legnagyobb rész­ében a vv.-szám és a Hgb. normális volt, vagy csak kevéssel maradt ez alatt és aránylag ritkábban észleltünk nagyobb fokú anaemiát. Ezek azon súlyos elhúzódó uraemiaesetek voltak, amelyek­ben a betegek a toxin­ok mérgező hatása miatt sokat hány­tak és táplálékot alig vettek magukhoz. Ezen esetekben tehát a hypalbuminaemia lehetett a vérsejtsüllyedés oka. Rusznyák kimutatta azt, hogy a vizenyőre hajló esetek­ben a fibrinogén 5%ról 35%-ra is felszaporodott. Egyes esetekben talán ez magyarázná meg a fokozott vérsejt­­süllyed­ést is. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a vese­­bántalmakat gyakran kíséri lolbos exsudatio, pleuritis, perikarditis, stb., úgyhogy ezek is közrejátszhatnak a vérsejtsüllyedési gyorsulás magyarázatában. Természete­sen némely esetben a vesebántaloim mellett fennálló egyéb betegségtől is eredhet a vérsejtsüllyedés gyorsulásra. A vesebántalom súlyosságára az acidosis vizsgálata is szolgál. Ismeretes, hogy a fehérjebomlás, a chlór fel­­szaporodása a szövetekben, az ammóniák csökkent kivá­lasztása mind fokozza az acidosist. Minthogy a vérsavó PH vizsgálatát nem végeztem, azért az alkali reservet állapí­tottuk meg. Vizsgálataim szerint, amelyet Virág segéd­orvos volt szíves eszközölni, az alkali reservéből adott értékekből az acidosis súlyossága nem állapítható meg. Ugyanis egy eset kivételével, amikor a súlyos uraemiában szenvedő betegnél az 14 volu­m% volt, a többi esetben a normális alsó határán mozgott. Általában azonban a ma­gas R. N. és Xanthoprotein reactiónak megfelelően az al­kali reserve is alacsony volt, az állapot javultával pedig emelkedett. Az értékek tehát csa­k ritkán szállnak alá olyan alacsony értékekre, mint diabetesben és ezért e vizsgálati módszernek nincs olyan nagy diagnostikai jelentősége vesebiointalmakban, mint diabetesben, ahol szintén a vesék csökkent működését mutatják. Ez valószínűleg azzal is függ össze, hogy súlyos acidosisban a szervezet részben mély légvétellel igyekszik a szénsavat eltávolítani és így az aci­dosist csökkenteni. Ez a Cheyne-Stockes-féle légzés ritkán oly nagyfokú, hogy alkalosist okozhatna tetaninszerű gór­cséikkel a hyperpnoe által. (Cer­bralis asthma.) A hyper­­pnoe által okozott alkalosissal főleg szívbántalmakban ta­lálkoznak és e tekintetben különbözik egymástól a szív- és a vesebetegség. Az acidosis fokának megállapítására 5 gr. szódabicarbonát vetettem be a beteggel­­ óránként, amíg a vizelet alkalikussá változott. Amíg normális egyének­nek 0,20 gr. natriumhydrocarbonaticum elégséges pro kg. testsúly a vizelet alkalikussá tételére Dienst vizsgálatai szerint, addig veseacidosisokban ennél magasabb értékek is szükségesek. E reactiót azonban a súlyos esetekben nem végezhettem, mert a betegek többnyire hánytak és anuliájuk miatt a vizeletet sem tudták a szükséges idő­közökben kiüríteni. Azonfelül a betegek alkalikus étrend­ben is részesültek, minélfogva néhányszor vizeletük is könnyen alkalikussá vált. Ezen körülmények gátolják ezen egyszerű próba végrehajtását. Acidosisban néhány esetben calciummeghatározást is végeztünk és azt csökkentnek találtuk. A vizelet chlortartalma is megfogyott a súlyos 1938. 6. sz.

Next