Orvosi Hetilap, 1938. június (82. évfolyam, 23-26. szám)
1938-06-04 / 23. szám
82. évfolyam, 23. szám Budapest, 1938 június 4. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. FELELŐS SZERKESZTŐ : VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : FRITZ ERNŐ Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság : HERZOG FERENC MISKOLCZY DEZSŐ GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN VIDAKOVITS KAMILLÓ REUTER KAMILLÓ JENEY ENDRE TARTALOM: Hetényi Géza: A gastroduodenalis fekélybetegség időszerű gyakorlati kérdéseiről. (544—548. oldal.) Kubányi Endre: A vérző gyomorfekély és resectio kérdése. (548—550. oldal.) Preininger Tamás: Orvosok és betegápolók ritka mustárgázbőrsérülései. (1551—553. oldal.) Szántó J. Endre, Bernáth Zoltán és Stiedl Olivér: Allergiatanulmányok a Greer-renct jóval, különös tekintettel a felnőttkori tuberculosisra. (553—557. oldal.) Fodor László és Heller György: Mérgezésiek a gyermekkorban (557—559. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (89—92. oldal.) Lapszemle: Szülészet. — Gyermekgyógyászat. — Bőrgyógyászat. (560—561. oldal.) Könyvismertetés. (561. oldal.) Egyesületek ülés jegyzőkönyve:561—570. oldal. Vegyes hírek: (570. oldal és a borítólap III. és IV. oldalán). EREDETI KÖZLEMÉNYEK A gastroduodenalis fekélybetegség időszerű gyakorlati kérdéseiről. Irta: Hetényi Géza dr., egyet, magántanár. Az ulcus pepticum a belorvosi és sebészi gyakorlatban a mindennapos betegségek sorába tartozik. Régóta ismerik is e betegséget és mégis mindezideig nemcsak hogy a baj lényegével nem vagyunk tisztában, de még apróbb gyakorlati kérdésekben is igen eltérőek a vélemények. Az ulous pepticum typikus alakban állatokon kísérletileg nem idézhető elő s így a laboratóriumban nem tanulmányozható. Ezért haladás az ulcus pathologiájában elsősorban a rendszeres és kiterjedt betegészleléstől várható. A III. sz. belklinika sajnálatos megszüntetése váltotta ki azt a gondolatot, hogy ennek a hagyományos múltú és a gyógyulni vágyók oly nagy tömegétől felkeresett intézetnek nagy gyomorfekély-anyagát feldolgozzuk s a benne foglalt sok észleletet az orvosközönség számára megőrizzük. A betegség felismerésének tana olyan bámulatos fejlődésen ment át, hogy — jártas röntgenológust feltételezve — a fel nem ismert esetek száma ma már nem lehet több 2%-nál. Ilyen körülmények között diagnostikai kérdésekkel foglalkozni, ilyeneket régebbi anyag alapján feldolgozni meddő, idejétmúlt törekvés volna. Amikor a Korányi-klinika utolsó 15 évének beteganyagát feldolgoztam és ehhez magánbeteg-anyagomat is hozzácsatoltam, a kérdéseket úgy tettem fel, hogy a rájuk adott válaszok az egyes eset prognosisának és az ulrustherapia értékének megállapításában lehessenek nekünk, az egyes betegekkel foglalkozó orvosoknak, vezérfonaluak. A feldolgozás eredménye olyan volt, hogy abból az ulcus pathogenesisének kérdésére is lehetett következtetni. Engedjék meg tehát, hogy előadásom vezető *) gondolatául az ulcus pathogenesisének kérdését választhassam és a statistikai adatokat ott és annyira értékesíthessem, amennyiben ezek felfogásom kialakulásában jelentős szerepet játszottak. Van a betegségnek egy nagy csoportja, amely jóformán valamennyi belső szerv egy bizonyos betegségét foglalja magában, amelyeket feltűnő klinikai hasonlatosság köt össze. Ez a hasonlatosság legelsősorban abban áll, hogy az idetartozó betegségek lefolyása szakaszos, olyan módon, hogy a szenvedés időszakait olyan időszakok szakítják meg, amelyek alatt a beteg látszólag tökéletesen egészséges. A betegségi időszakok kezdete vagy hirtelen (rohamok), vagy fokozatos, amikor a rosszullét és a jóllét időszakainak átmenete nemi éles. A rossz időszakot sok mindenféle ok vezetheti be: nem ezek, hanem az általuk kiváltott azonos reactiók a jellemzők. Sokszor meg a kiváltó ok nem is válik érzékelhetővé. Igen jellemző az a változás, amelyen a betegség további lefolyása alatt átmegy. A rohamok, betegségi hullámok, eleinte minden anatómiai substratum nélkül zajlanak le, illetve lezajlásuk után semmiféle kóros elváltozás nem mutatható ki. Amiint az idő halad, valamelyik szerv maradandó anatómiai elváltozása fejlődik ki, amivel párhuzamosan rendesen megszűnik a tüneteknek időszakossága is: a panaszok inkább állandó jellegűvé és egy szervhez kötötté válnak. Azt lehet mondani, hogy ezeknek a betegségeknek végső szaka kezdődik ott, ahol a kórbonctan kezdődik. Jellemző továbbá az idetartozó betegségekre, hogy típusos alakjukban csak az emberen fordulnak elő és kísérleti úton állatokon az imént vázolt periodikus lefolyás még akkor sem idézhető elő, ha magát a szervbetegséget, vagy ahhoz hasonlót sikerül is létrehozni. Ezekben a betegségekben hereditárius tényezők nagy szerepet játszanak: az örökletesség részben abban nyilvánul meg, hogy a betegségcsoport valamelyik faja gyakran fordul elő ugyanabban a családban, de megnyilvánul abban is, hogy feltűnően gyakori az ebben a csoportban foglalt különböző betegségek alternálása is egyazon családon belül. Fölötte jellegzetesek továbbá e betegségeknek a vegetatív idegrendszerrel való kapcsolatai: igen gyakoriak a vegetatív idgrendszer megváltozott ingerlékenységének jelei, feltűnő psychikus behatásoknak, emócióknak befolyása a kór menetére és ismeretesek esetek, amikor az agyi vegetatív központok megbetegedése vagy sérülése a betegségek egyikének vagy másikának kifejlődésére vezetett. A vegetatív idegrendszer uralkodó szerepére mutat az is, hogy e betegségek „rossz periódusai” a vegetatív idegrendszer izgalmával, különösen az általa ellátott simaizom-elemek görcsös összehúzódásával járnak. Egyaránt észlelhetjük e jelenségeket az ereken, emésztőtraktusban, a bronchusokon, stb. A vegetatív központok működésével függ össze a vízforgalomnak az a zavara is, ami ezen betegségek legtöbbjében jól megfigyelhető és ami abban áll, hogy a betegségi szakok (rohamok) víz- *) A III. sz. belklinika beteganyagán szerzett tapasztalatok alapján. A budapesti Kir. Orvosegyesületben 1937. évi január 29-én tartott előadás.