Orvosi Hetilap, 1941. április (85. évfolyam, 14-17. szám)

1941-04-05 / 14. szám - Matolay György: Verebély Tibor 1875-1941

85. évfolyam. 14. szám. Budapest, 1941. április 5. ORVOSI HETILAP Alapította: MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC, V. BERDE KÁROLY, GORKA SÁNDOR, HÜTTL TIVADAR, BALÓ JÓZSEF, VÁMOSSY ZOLTÁN, MÉHES GYULA, REUTER KAMILLÓ, JENEY ENDRE, VIDAKOVITS KAMILLÓ. FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN. SEGÉDSZERKESZTŐ: FRITZ ERNŐ. VEREBÉLY TIBOR 1875—1941 Mélyen lesújtva érezzük át azt a mérhetetlen veszteséget, amely a magyar orvosi kart s a tudo­mányos világot egyik legkimagaslóbb vezéregyénisége, Verebély Tibor elhunytéval érte. Hihetetlen, hogy már nincs köztünk, nem halljuk többé magasröptű előadásait, nem élvezhetjük világos okfejtését, hibát­lan magyaros szófűzését s nem nézhetünk többé mindig mosolygó szemébe, amelyből annyi jóság, tudás, megértés és bölcseség sugárzott. Nem vezeti biztos keze már többé a gyógyító kést és nincs aki tanítványait és hallgatóit oktassa, buzdítsa, jó példájával mutatva az utat. Elmúlása mélyen érinti a társadalmat, az orvosi kart s a tudományos élet széles rétegét, mert hiszen az ő minden pártpolitikától távol álló, a problémák megoldásában messze távlatokat kereső, gerin­ces magyar egyénisége mindenütt ott volt, ahol a hazát, a tudományt, a betegek és az orvosi kar érdekeit szolgálni lehetett. Egyike volt a legtöbbet dolgozó embereknek s bárhová is állította a sors, helyét nemcsak megállta, de kimagasló szelleme mindenütt irányító, döntő tényezővé vált. Tanítványainak nemcsak tudományos kérdésekben volt bölcs tanácsadója, de sorsukat mindig szívén viselte és azok mindenkor számíthattak atyai pártfogására. Végtelen szeretettel és türelemmel foglalkozott az ifjúsággal, hallgatóival. Élete főcéljának a fiatalság nevelését és tanítását tekintette s lebilincselő előadásai mindig emlékezetesek fognak maradni. Már édesatyja neves orvosprofesszor volt s így tudományunk iránti hajlamát már a szülői házból hozta magával. 1900-ban »sub auspiciis regis« avatták doktorrá és a Portik professzor vezetése alatt el­töltött öt év után ker­ült Réczey professzor sebészeti klinikájára. Hosszabb külföldi tanulmányút után, amelyet nagyrészt a világhírű Kocher professzor berni intézetében töltött, a Szent István közkórházba került, majd a Stefánia gyermekkórház sebész-főorvosa lett. A magántanári képesítést, majd a rend­kívüli tanári címet elnyerve, 1914-ben, 39 éves korában nyilvános rendes tanárrá és az újonnan létesített III. sz. sebészeti klinika igazgatójává nevezték ki. Dollinger professzor nyugalombavonulása után pedig az I. sebészeti klinika igazgatója lett. Több mint 300 dolgozata jelent meg magyar s idegen nyelven. Több könyvet is írt, közöttük egy­maga írta meg négykötetes sebészeti tankönyvét. Sokoldalú értékes munkássága elismerését bizonyítja számos kitüntetése és díszes méltósága. A Magyar Tudományos Akadémia 1923-ban levelező, majd 1935-ben rendes tagjává választotta. Az Igazságügyi Orvosi Tanács, s az Országos Orvosi Kamara elnöki székében közismert nagy és értékes munkát fejtett ki ; tagja volt a Felsőháznak, elnöke a Kir. Orvos­egyesületnek, az Orvosszövetségnek és a Sebésztársaságnak és számos hazai és külföldi egyesületnek. Fáradt testét és lelkét olykor a vadászat örömeiben, a szabad természet t­elén üdítette fel. Az árnyas erdők mélyén, a csobogó patakok mentén talán megkapta a választ az élet és halál nagy problé­májára, ami annyit foglalkoztatta az ő tudományszomjas lelkét. Rajongva szerette a Balatont. Béla-telepi gyönyörű nyaralójában boldog heteket töltött szeretett családja, gyermekei s unokái körében, akik imád­ták jóságos nagyapjukat. Megrendülve kell a Mindenható akaratában megnyugodnunk, hogy a könyör télen halál elragadta a nagy magyar orvost, a tudomány lelkes kutatóját, az igazság meg nem alkuvó harcosát, a kötelességtudás mintaképét, akinek még utolsó perceiben is arra volt gondja, hogy félbeszakadt előadását tovább foly­tassák. A tudományért élt s ezen keresztül szívének minden dobbanásával hazáját szolgálta. Halála méltó volt életéhez. A tudomány katonája volt, s ott esett el a tudomány harcmezején, hivatása teljesítése közben, tanítva, oktatva, valóra váltva jelszavát »scientiam et vitam pro patria«. Munkájának kincsei nemzetünk és az egész emberiség javára örökké fennmaradnak, »mert a szellemi alkotásokon — mint egyik magasan szárnyaló rektori beszédében mondotta­n megtörik az idő hatalma, mert ezeket magába olvasztja az emberi kultúra időtlen folyása«. Matolay György.

Next