Orvosi Hetilap, 1942. augusztus (86. évfolyam, 31-35. szám)
1942-08-01 / 31. szám - Juba Adolf: Zenei jellegű érzékcsalódások lehangoltság esetében
366 ORVOSI HETILAP 1942. 31. szám. melódiákra először azt mondja, hogy azokat a »fejében hallja«, részletesen kérdezve inkább egy egészen a közvetlen közelében álló rádióból erednek a melódiák és mikor a hanghallások elmaradóban vannak, akkor mintha a nagy messzeségből szivárognának át hozzá. Az a véleménye, hogy ezek a hangok nem lehetnek meg a valóságban, hanem csak »ideges tünetek«, azonban annyira azonosak többi hallási élményeivel, hogy jelentkezésük miatt az »őrültségtől« fél. Előfordult az, hogy ebben az állapotban katonazenét hallott (egy őrségváltás alkalmával a várpalotában) és a élvezett zenét utólag még sokáig teljes frisseséggel »hallotta«. A klinikai tartózkodás alatt az első napokban a melódiahallások változatlan szemléleti jelleggel fennállottak és a betegét, aki panaszainak központjába ezeket helyezte, változatlanul foglalkoztatták. A depressio gyógyítását célzó gyógyszeres beavatkozások folyamán az állapot javult és a hangok távolodtak tőle, egészen messziről hangzottak, majd teljesen elmaradtak. Fenti esetünkben tehát a hallási területre szorítkozó szemléleti kórságok állottak az előtérben. Jellegük nem elemi volt, vagyis nem zörejek, izolált hangok emelkedtek a figyelem középpontjába, hanem teljesen zenei felépítésű összetett dallamok, amelyeket leginkább az énekhanghoz, messosopron énekesnő hangjához lehetett hasonlítani. Ezek a hangok teljesen az érzékelés frisseségével és különleges egyéni színezetével bírtak és mindezeket a benyomásokat fokozta az, hogy a hangok összefüggéséből kibontakozó szabályos melódiákat a beteg felismerte: hol népdalok egyes részei ismétlődtek folyton, hol classicus zenekari művek bontakoztak ki. Ez élményeknek a tudatot és a figyelmet uraló nagy jelentősége abból is kiviláglik, hogy a sorozatosan ismétlődő népdaltöredékek a betegből határozottan kellemetlen érzést váltottak ki, míg a classicus zenekari darabok annyira magukra vonták érdeklődését, hogy szinte várta a folytatást, figyelt arra, mi fog következni. Kétségtelennek látszik az, hogy teljesen érzékletes színezetű kóros hallási élmények bizonyos térbeli kivetülés mozzanatait is elárulták, bár a beteg megjegyezte, azt, hogy szinte a fejében hallja őket, e megfigyelését azonban hajlandó volt úgy módosítani, hogy azok a legközvetlenebb közeléből származnak és elmaradásuk úgy történik, hogy a hangok erőssége csökken, azok távolodnak tőle. Ezen »pathkusan« megjelenő hanghallásokkal szemben a teljesen tiszta tudatú beteg bizonyos ingadozó állásfoglalást árult el: nem olvasztotta őket egybe a való érzékelések adta hallási szemléletek sorozatával, tehát »authenticus« voltukban kételkedett. Rendkívüli közelállásuk a rendes érzékelési folyamatok adta eredményekhez kiderül azonban abból, hogy a beteg azokat hallási érzékeléseivel teljesen egy kategóriába helyezte, mivel megjelenésüket az »őrültség« tünetének tartotta. A beteg kóros melódia-hallásait tehát a legsajátosabb érzékleti színezet, a térbe való kivetítés készsége és bizonyos ingadozó állásfoglalás jellemezte, így ez az élménysorozat a fentiek értelmében távol állt esetleg érzékletesebb színezetet nyert képzettartalmaktól, fantáziajátékoktól és szorosabb viszonyosságot mutat az elemző betekintés számára a legszorosabban vett hallucinátoros szemléleti kórságokkal. Szemléletes színezetet nyert képzettartalmaktól elkülöníti többek közt Grünbaum által hangsúlyozott »positív« határozatlanság« hiánya is, míg a kritika által hiánytalanul elfogadott és az elmebetegekben kibontakozó hallucinátoros élményekkel szemben a H. Y. Ey által hangsúlyozott teljes »authenticusság« elmaradása von határvonalat és tartalmaz utalást a phantomképek, a hypnagog hallucinatiok irányában. Ha megkíséreljük elemezni betegünk melódiahallásainak létrejöveteli módját, akkor a hallási érzékcsalódások idevágó irodalmi adatai nyomán mindenekelőtt H. Schröder »verbalhallucinosis«-ával kell foglalkoznunk, melyet a szerző Wernicke után a gondolatok »hangosá válásával« hoz összefüggésbe. A beteg saját gondolatai idegenszerűvé válnak, megélésükben az idegenszerűség (»Fremdheitsgefühl«) érzésével kísértetnek; a hangossá válás és a szemléletes jelleg onnan ered, hogy — miután az egyén nem fogadja el saját lelki termékeinek őket — azokat a külvilágból kell származtatnia, tehát tapasztalata szerint egy olyan forrásból, amely az érzékelés útján szemléletes jelleggel nyilatkozik meg és válik az egyén számára megközelíthetővé. A szemléletes minősítés tehát magyarázó állásfoglalás eredménye. Mindebből következik, hogy szoros kapcsolatok vannak a Wernicke-féle »autochton ideákkal«. E nézettel szemben W. Mayer-Gross arra utal, hogy a hallási érzékcsalódásokat, jelesül a sorozatos beszédhallást az autochthon ideáktól éppen az különíti el, hogy az előzőben sajátos érzékletes elem van, mely egészen más jelleget ad az élménynek, mint a gondolatok idegenszerűvé válása; elmebetegek, elsősorban schizophrenek hanghallásainak tüneti elemzése szintén ezt az érzékletes jelleget emelheti ki. Eltekintve attól, hogy hallási érzékcsalódások és autochthon ideák egymás mellett is fennállhatnak, W. Mayer-Gross a verbal-hallucinosis létrejövetelében az anatómiai értelemben vett érzékelő rendszer izgalmának tulajdonít nagy szerepet; e feltevésében megerősíti őt a Kahlbaum ismertette »functionalis hallucinatiok« ismerete is. A deliriumokban felbukkanó szemléleti kórságokkal kapcsolatban különben Berze szintén kiemeli a fokozott senzoriális izgalom jelentőségét és utal arra, hogy a delirosus zavartság érzékletes jellegű kóros összetevői nem származhatnak csupán a delirium jellegzetes tudatzavarából, illetve a tudatzavar nyomán kibontakozó társítási gyengeségből. Megegyezik ezekkel Kraepelin tapasztalata is, hogy a delirium bevezetőjeként már a tiszta tudati állapot fokán gyakran merülnek fel elementáris érzékcsalódások, melyek az érzékelő rendszer fokozott izgalmával magyarázandók. Bleuler szerint a normális egyén szellemi működésében a képzetek és a fogalmak érzékletes vonásait kikapcsolni igyekszik; ha ez az actív kikapcsoló művelet kózlélektani okokból szenved, akkor a tudatba sok szemléletes elem tódul és mint hallucinatio jelenik meg. A hallucinatiok lényegeként Klimes is egy fejlődéstanilag éretlenebb élményminőséget vesz fel, melyben az érzékletes elemek jutnak túlsúlyba. Saját leleteink értelmezésében szóba jöhetne a »gondolatok hangossá válása« párhuzamaként az, hogy a zeneileg képzett, valószínűleg bő hallási elképzeléssel rendelkezőt beteg phantasiajátékában nélkülözte a »saját tevékenység« átélését és így szellemi termékei idegenszerűeknek tűntek fel előtte, jelenlétük tehát csak az érzékelés útján való létrejövetel révén válhatott számára érthetővé. Minthogy a szemléletek és a felelevenített képzetek közti határvonal megvonásában az egyén gondolati állásfoglalása is nagy szerepet visz, érthető, hogy a meló-