Orvosi Hetilap, 1951. március (92. évfolyam, 9-12. szám)
1951-03-04 / 9. szám - Petrovszkij, B. V.: A tetanus-kérdés napjainkban
ORVOSI HETILAP 1951. 9. dig van orvos, aki a megfelelő ellátást biztosítja a sérültek számára. Magyarországon viszont a tetanus-megbetegedések száma nagyobb, mint egyéb országokban, különösen a Szovjetunióban. Az a véleményem, hogy Magyarországon évente kb. topo egyén betegszik meg tetanusban és ezeknek több mint a fele meghal. Ez békeidőben valóban igen magas szám egy ilyen kis országban. A magyarországi tetanus ilyen magas arányszámát azzal magyarázom, hogy a talaj rendkívül erősen szenynyezett és a tetanus prophylaxisa igen rossz. A tetanus gyakorisága a sérülés localisatiója szerint különböző. Leggyakoribb az alsó végtag, főkép a lábfej sérülései után. Háborúban a tetanus-esetek 85%-a az alsó végtagok sérüléseire esik. Ennek oka a katonák bőrének és ruházatának jelentősebb szennyezettsége az alsó végtagon. 8 — 10% jut a felső végtag sérüléseire és még ennél is kevesebb a test többi részére. A gyakorlatban már csak azért is figyelembe kell venni a sérülés localisatióját, mert a seb különböző elhelyezkedésétől függően (fertőzés kapuja) különbözik az incubatiós periódus tartama. Ezt a tetanotoxin behatolási mechanizmusával lehet magyarázni. A tetanolysin és a tetanospasmin a mozgató idegek perineuralis és ebdoneuralis nyirok útjain terjednek tovább. Jelentősége van a seb jellegének is : a roncsolt szövetek, tasakok, idegentestek és egyéb tényezők. Különösen jelentősek a sebbe került fa idegentestek, amelyek kedvező feltételeket teremtenek az anaerob flóra kifejlődése számára. Végül a tetanus tüneteinek kifejlődési sebessége, valamint a fertőzés bekövetkeztének ténye függ a tetanuspálcikák virulentiájától és a sebbe került baktériumok összmennyiségétől. Egészen a legutóbbi időkig azt tartották, hogy a tetanuspálcikák és spórák csak a sebre localisálódnak és itt fejtik ki életműködésüket. Ez helytelennek bizonyult, mivel kiderült a tetanusfertőzés terjedésének haematogén útja és észleltek nem csupán toxinaemiát, hanem bakteriaemiát, azaz tetanus-sepsist is. Tetanuspálcikákat találtak a májban, a lépben és egyéb szervekben és innen indultak ki a további toxinaemiás impulzusok az egész szervezetre. Megjegyzem, hogy az utóbbi időben Szperanszkij akadémikus, Pavlov tanítványa más elméletet dolgozott ki a tetanusra vonatkozóan. Azonban akár ezt, akár a többi elméletet tekintjük, meg kell állapítani, hogy ezek közül egyiknek sincs teljes értékű bizonyítéka. A tetanus tehát további tanulmányozást igényel, hogy ezek alapján ki tudjuk alakítani a betegség igazi, helyes kezelési eljárását. Mégis azt mondhatjuk, hogy a pavlovi elméletnek a tetanus kórképének tanulmányozása szempontjából különös jelentősége van, mert nem a hagi jelenségek azok, amelyek a baj későbbi lefolyását meghatározzák, hanem a betegség kihat a központi idegrendszerre és ezért ennek szerepe lényeges a további fejlődés és lefolyás alakulásában. Nem szabad megfeledkeznünk azonban a sebbe került idegentestek nagy jelentőségéről sem, mert ezek gennyes fertőzést okozhatnak, ami elősegíti a tetanuspálcikák fejlődését. Gondoskodni kell arról, hogy ha a sebben tályogképződés van, azt kitisztítsuk. Helytelennek kell minősítenünk azonban az előbb elmondottak alapján az ultraradikális módszereket, pl. a végtag amputátióját.. Ezek a módszerek sohasem vezetnek sikerre. A tetanus aetiopathogenesisében igen nagy jelentősége van a sebbe került idegentesteknek ésa gennykeltő mikrobáknak, amelyek synbhiosisukkal fokozzák a tetanuspálcikák virulentiáját. Nagy szerepe van a szövetek roncsolásának a végtagok nem kellőképpen immobilizált nyílt törései esetén. Észleltem egy beteget, kinek mellkas-sérüléssel kapcsolatos empyemája volt. Egy hónappal a súlyos lefolyású empyema után, a lábadozás stádiumában, a beteg heves köhögéssel járó tüdőgyulladást kapott. Röviddel ezután acut visceralis tetanus jelentkezett. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a köhögés állandóan sértette a fertőzött pleurát és ez a körülmény mozgósította a fertőzést, amely így a zsigerekre terjedt rá. Igen súlyos lefolyásúak azok a tetanusesetek, amelyek tiszta műtétek után a nem kellőképpen sterilizált cat-gut fertőzöttségéből erednek. Ezek a tetanus-esetek recidivára hajlamosak, minden valószínűség szerint azért, mert a cat-gut-ban nagymennyiségű tetanus-spóra és tetanus-mikroba van. A tetanus incubatiós ideje széles határok között ingadozik, a fertőzéstől számított 1—2 nap és 70 nap között. Leggyakoribb a rövid, 2—7 napos, ritkább az igen rövid, néhány órás és még ritkább a hosszú, 70 napig tartó incubatio. Az incubatiós időnek fontos szerepe van a tetanus klinikai formája és prognosisa szempontjából. A következő főbb tetanus-typusokat különböztetjük meg : 1. Hyperacut tetanus, melynek incubatiós ideje néhány órától 1 napig terjed. Ez súlyos lefolyású, csaknem szakadatlan általános görcsöket okoz és rendszerint egy napon belül halállal végződik. 2. Acut tetanus. Incubatiós ideje 2—3 nap. Lefolyása súlyos, halálozása a legutóbbi időkig 75% volt. 3. Subacut tetanus, az incubatio 5—7 nap, a lefolyás remissiós, a betegség helyi jellegű görcsökkel kezdődik, általános halálozása 50%. 4. Chronikus tetanus. Incubatiós ideje 10—15 nap, lefolyása viszonylag jóindulatú, elhúzódó, a halálozás különböző szerzők szerint 30%-ig terjed. 5. Recidiváló tetanus, mely a tetanus első tüneteinek megszűnése után néhány nappal, vagy néhány héttel bontakozik ki, lefolyása jobb indulatú, mint az összes előző formáké, ennek ellenére néha mégis halállal végződik. Minél több idő telt el a sérülés után, annál több esély van a tetanus meggyógyulására, így pl. Korganova adatai szerint. 1—5 napos incubatio esetén a halálozás 72%, 6—10 nap után 65% és 10—20 napos incubatio esetén mindössze 15—5%. 262