Orvosi Hetilap, 1955. június (96. évfolyam, 23-26. szám)
1955-06-05 / 23. szám - TOVÁBBKÉPZÉS - Budavári Róbert: Új vércsoportok
ORVOSI HETILAP 1955. 23. függetlenül is előbb-utóbb elvezetett volna pl. az Rh-faktor felfedezéséhez. A vércsoportokkal foglalkozó kutatók — többek között Dienst, Ottenberg, Darrow és nem utolsósorban a magyar Lénárt— már régebben hangoztatták azt az elképzelésüket, hogy a terhesség alatt az anya vérében a magzati vörösvérsejtek csoporttulajdonságaival szemben immun-antitestek képződhetnek, amelyek a magzati vörösvérsejtek hemolizisét idézhetik elő. Levine és Stetson 1939-ben leírtak egy esetet, amikor az anya 8 hónapos halott magzatot szült és a szülés után a férj csoportazonos (0) vérével történt transzfúzió az anyánál súlyos lázas reakciót idézett elő. Az eset kivizsgálásakor az anya savójában olyan antitestet találtak, amely a férj vörösvérsejtjein kívül 1040 csoportú donor véréből 80-at agglutinált. A szerzők ennek alapján a bekövetkezett transzfúziós reakciót úgy magyarázták, hogy az anya a magzati vörösvérsejtek ismeretlen antigénje iránt — amelyet a magzat az apjától örökölt — a terhesség alatt immunizálódott, vagyis a férj vörösvérsejtjeit agglutináló antitestet képzett. A kimutatott antitest később a Landsteinerék által felfedezett anti-R/ 0-al azonosnak bizonyult. Az RZi-incompatibilitás felfedezése egyszerre világosságot vetett sok, eddig megmagyarázhatatlannak vélt transzfúziós reakcióra, szövődményre. De rövid idő alatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy az összes ilyen incompatibilitásért, szövődményért nem tehető egyedül az Rh-faktor felelőssé. Kutatás indult meg tehát újabb vércsoporttulajdonságok felfedezésére. Ezen kutatómunka rendszere, nagy vonalakban, a következőképpen alakult. Transzfúziós reakciók vagy szövődmények esetében, különösen akkor, ha ez a reakció egy többször transzfúziót kapott, vagy terhességen átesett egyénnél lépett fel, a transzfundált személy vérsavóját nagyobbszámú vérmintával hozzák össze. Ilyenkor 0 csoportú vérmintákat kell használni, hogy az ABO-rendszer szerinti agglutináció ne okozzon zavart (vagy a vizsgálandóéval azonos csoportú vért). A savó ezekből egyeseket agglutinálni fog, másokat nem. A vizsgált vérmintákból az agglutinált vérminták százalékát kiszámítva következtetni lehet arra, hogy az agglutinációt a vörösvérsejtek ismert , vagy eddig még nem ismert vércsoporttulajdonsága (antigénje) adja-e. Ha pl. egy erythroblastosis foetalisban szenvedő gyermeket szült nőtől származó vérsavó a csoportazonos vagy 0-ás vérek 85%-át agglutinálja, a vérsavóban anti-R710 (anti-D) ellenanyag van; ha viszont a vizsgált savó a vérminták 8—9%-át agglutinálja, ez új vércsoportantigén jelenlétét jelzi, mert az ABO és Rh.-rendszer antigénjei között ilyen százalékos előfordulási gyakoriságú vércsoporttulajdonság nem ismeretes (pl. A = 42%, C = 70%-ban stb. fordul elő a vizsgált vérminták között). Az új vércsoportantigéneket felfedező, identifikáló antitesteket — illetve az ezeket tartalmazó vérsavakat —, továbbá magukat az új vércsoporttulajdonságokat, vagy az antitest képződését stimuláló donor nevével (kezdőbetűjével), vagy annak az egyénnek nevével jelölik, akinek vérsavójában az új antitestet (agglutinint) megtalálták, így a fentebb említett antitestet, amely a vele összehozott vérminták 8—9%-át agglutinálta, Coombs, Mourant és Race 1946-ban fedezték fel egy súlyos icterus haemolyticus neonatorummal született gyermek anyja— Kellacherné — vérsavójában. Az antitest innen az »anti-Kell« elnevezést kapta. Az anti-Kell antitest a savóval összehozott vérmintákból pontosan 8,94%-ot agglutinált, 91,06%-ot nem. Ebből következett, hogy a vérminták 8,94%-a egy eddig nem ismert antigént tartalmaz, a KeZZ-antigént (röviden: K). Az agglutinációban jelentkező szerológiai viselkedés szerint a vérmintákat »K- pozitív« (K+) és »K-negatív« (K—) jelöléssel különböztették meg (hasonlóan az RZi-pozitív, Rhnegatív jelöléshez). Mindeddig azonban csupán egyetlen antigén, a KeZZ-antigén (K) volt ismeretes. A vércsoportkutatás tapasztalatai viszont azt mutatták, hogy a vércsoporttulajdonságok általában rendszereket alkotnak (pl. az ABO, MN, Rh, P rendszer). Mindezen rendszerek legalább két, de néha több antigénből állanak. Feltételezhető volt, hogy a K tulajdonság antigénpárja (allelomorphja) az az antigén, amely az anti-KetZ antitesttel agglutinációt nem adó vörösvérsejtek »K-negatív« tulajdonságát reprezentálja. (Analógiája annak, amint az RZi-(D)negatív vörösvérsejtek a D antigén allelomorphiát, a d antigént hordozzák.) Ezt a »hipotetikus« antigént Zc-val jelölték. A kutatást tehát olyan antitest irányában folytatták, amely a K— tulajdonságú vörösvérsejteket agglutinálni képes. 1947-ben Levine és társai ezt az antitestet meg is találták egy Cellano nevű nő vérében. Ez az »anti-Cellano« antitest kivétel nélkül valamennyi K— tulajdonságú vérmintát agglutinálta. Az új antitestet anti- Zc-nak jelölték, tekintettel arra, hogy a feltételezett k antigént tartalmazó vérekkel pozitívan reagált. A K és 7c antigén együttesen most már rendszert alkotott, a Kell-vércsoportrendszert. Egy vércsoportrendszeren belül az antigének típusokat alkotnak. Amikor Landsteiner és Levine az anti-ZVI és anti-IV savakat nyerték, megállapították, hogy a két savóval vizsgált vérek 50%-a mindkét antitesttel pozitív agglutinációt ad, tehát ezek vörösvérsejtjei mindkét antigént — M és N — tartalmazzák. A vérek 30%-a csak az anti-M, 20%-a csak az anti-N savóval adott agglutinációt, ezek tehát csak az M, illetve csak az N antigént tartalmazták. Eszerint az MN rendszernek 3 típus Nját: M, MN és N lehetett elkülöníteni. További vizsgálatok azt mutatták, hogy az anti-M savó az M típusú vérmintákkal erősebb agglutinációt ad, mint az MN típusúakkal (ugyanezt tapasztalták az anti-IV savó viselkedésénél is). Ennek a jelenségnek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy az M típusú vérek homozygoták, vagyis ezek vörösvérsejtjeiben »kétszer annyi« M antigén (MM) van, mint a heterozygota MN vérek vörösvérsejtjeiben (a homozygota N vörösvérsejtek genotípusa M).