Orvosi Hetilap, 1956. február (97. évfolyam, 6-9. szám)

1956-02-05 / 6. szám - EREDETI KÖZLEMÉNYEK - Rauss Károly - Kétyi Iván: A dysenteria védőoltás eredményei

ORVOSI HETILAP 1956. 6. Vizsgálatok és eredmények. A védőoltás kérdését alapjaitól kiindulva vizs­gáltuk. Első feladatként el kellett dönteni, van-e és meddig tart a dysenteriafertőzés után keletkező védettség. Az irodalmi adatok ugyanis sok ellent­mondást tartalmaznak és a kérdésre világos vá­laszt nem adnak. A védőoltás kilátásainak szem­pontjából pedig alapvető probléma a dysenteria­­immunitás alakulása; a mesterséges immunizálás megoldására remény ugyanis csak abban az eset­ben táplálható, ha a betegséget tartós immunitás követi. A kérdés eldöntésére járványokból és egyéb megbetegedésekből származó vérsavók passzív védőértékét vizsgáltuk egerekben. Vizsgálataink szerint a S. flexneri és sonnei fertőzést követő reconvalescentiában a vérsavók jelentős védőérték­kel rendelkeznek, a védőérték fél év alatt csökken és egy év elteltével eltűnik. A S. sonnei fertőzés után a védőképesség gyorsabban szűnik meg és fél éven túl alig követhető. A dysenteriát a passzív egérvédési vizsgálatok tükrében tehát immunitás követi, amely S. flexneri esetében kb. egy évig, S. sonnei fertőzés után 12 évig ál fenn (5). A meg­állapítások védőoltásokra vonatkozó konklúziója: a védőoltás hatására bizonyára nem keletkezik hosz­­szabb tartamú immunitás, mint a betegség után és talán nem járunk messze a valóságtól, ha egy évadra terjedő immunitást várunk a mesterséges beavatkozástól. Munkánk során a Flexner-csoport antigén­­szerkezeti vizsgálatait sem mellőzhettük, mert is­meretes, hogy az immunitás létrehozásáért ugyan­azon antigénkomponensek felelősek, amelyeken a serológiai csoportosítás is nyugszik. Bár vizsgála­taink eredményei lényegesen nem térnek el e kér­déssel foglalkozó más szerzők adataitól, konklú­zióinkban mégis van különbség. Mi ugyanis nem a típusantigénekre, hanem a típusok közötti kapcso­latért felelős csoportantigénekre építettük a S. flexneri serológiai rendszerét (1, 6). Egérkísérlet­ben kiderült, hogy a serológiai szempontból lénye­ges csoportantigének immunbiológiai vonatkozás­ban is valóban jelentősek. A csoportantigének há­rom törzs kombinációjában lényegében jelen van­nak (I. Ill,A; VIII,D; III. VII,H) és e három, hazai vonatkozásban legfontosabb törzsből álló vaccina egérkísérletben gyakorlatilag az egész Flexner­­csoporttal szemben védettséget biztosított. Ha a vaccina negyedik tagjaként a S. sonnert alkalmaz­tuk, e törzzsel szemben is védettséget értünk el (7). A polyvalens vaccina előállítása érdekében folytatott vizsgálataink első eredményeként tehát azt könyvelhetjük el, hogy a 11 tagú S. flexneri csoporttal szemben 3 törzsből álló vaccinával im­munitást sikerült biztosítani. Az immunizálásra alkalmas antigén kiválasz­tása képezte a vizsgálatok következő lépését. A tel­jes baktérium és különböző módon kivont antigé­nek immunizáló értékét hasonlítottuk össze és meg­állapítottuk, hogy élő baktériumokból az eredeti előírás szerint készített Boivin-kivonatok (8) a teljes baktériumsejttel egyenrangú immunitást biz­tosítanak egerekben (9). Ez a körülmény magában véve még nem jelentett különösebb előnyt, mert a készítmények toxicitása is azonos volt a teljes bak­­tériumsejtével. De több tulajdonsága mégis a tel­jes baktériumsejtet tartalmazó vaccina fölé be­helyezte a Boivin-kivonatot. Egyik éppen az, hogy toxicitása teljesen párhuzamosan halad az immuni­záló értékkel. A toxicitás vizsgálatával tehát az immunizáló értéket aránylag egyszerűen lehet megállapítani (9). Az antigen standardizálásának jelenleg ezt a módját használjuk. Az antigen kivo­natok 0,04—0,08 ml-e pusztítja el az egerek felét (LD 50 adag). A másik előny az oltási reakciókban bizonyára nem kis szerepet betöltő nem specifikus allergénekben való szegénysége. A kivonat igen nagy előnye továbbá, hogy az antigének AlOHi csapadékhoz adsorbeálhatók. Az adsorbeált antigén — bár az adsorptió ez idő szerint nem eliminálható antigénveszteséggel jár — egérvédő kísérleteink szerint hatásosabb védelmet biztosít egerekben, mint az aequivalens, de nem adsorbeált kivonat vagy baktérium (10). A kevesebb antigénnél jobb immunitás elérése a polyvalentia biztosításának újabb lehetőségét helyezte kilátásba. A vázolt elvek szerint készítettük el a csapa­dékos oltóanyag első mintáját, hogy emberi adag­ját meghatározhassuk. E kényes feladat elvégzé­sét a mikrobiológiai intézet dolgozóinak önkéntes vállalkozása tette lehetővé. Vaccina és a csapadé­kos oltóanyag adagjait óvatosan emelve megállapí­tottuk, hogy vaccinából 1 milliárdos adag tűrhetet­len reakciókhoz vezethet, ugyanekkor pedig 3 toxi­kus LD50 értékű antigént tartalmazó csapadékos oltóanyag a typhus oltóanyagnál megszokott reak­ciókat okozta. Ez az antigén-adag kb. 8 milliárd baktérium kivonatának felel meg. E tapasztalatok alapján készítettünk el széle­­sebb körű kipróbálásra nagyobb mennyiségű csapa­dékos oltóanyagot, amely 3 Flexner-típus és a Sonne-törzs Boivin-kivonatának 3 toxikus LD50 értékű mennyiségét és 2,5% timsóból keletkezett АЮНз csapadékot tartalmazott adagomként. Az adsorptiót a csapadékos typhus oltóanyagnál ki­dolgozott módszer szerint végeztük (11). Az oltóanyaggal végzett első próbálkozások eredményei kedvezőek voltak, az oltottak vérsavói kifejezett védőtiter-emelkedést mutattak egérkísér­letben. E tapasztalatok alapján készített oltóanyag­gal 1952. évben két csoportban kereken 900 egyént oltottunk. Mindegyik alkalommal két csoportot al­kottunk, az egyiket egyetlen oltásban részesítettük, a másik pedig 7—10 nap időközzel 2 adagban kapta ugyanezen antigénmennyiséget. 1953-ban már ke­reken 6000 ember oltására került sor. A nagy­tömegű oltóanyag előállítását az tette lehetővé, hogy nagy baktériumtömegek olcsó és gyors elő­állítására alkalmas módszert sikerült kidolgozni (12, 13). Az oltások laboratóriumi vizsgálatának ered­ményeiről később szólunk, előbb röviden két kér­dést érintünk: az oltóanyag hatékonyságának ellen­őrzését és az oltási reakciót.­­Az oltóanyag hatékonyságát egérkísérletben ellenőrizzük. Az oltóanyag emberi adagjának 1/v.

Next