Orvosi Hetilap, 1956. június (97. évfolyam, 23-26. szám)

1956-06-03 / 23. szám - ÖSSZEFOGLALÓ REFERÁTUM - Pesti Lajos: A nátha

ORVOSI HETILAP 1956. 23. ben, a víruskutatás eddigi eredményeinek birtoká­ban, valamint a légutak és emésztőtraktus »bioló­­giai-bakteriális egyensúlya« ma már jól ismert élettani-kórélettani jelentőségének tudatában a »nátha-syndroma« megjelenési alakjai szerintem három főcsoportra oszthatók fel: I. Influenzás vagy »grippes« nátha, amelynek aetiológiájában ma már bizonyítottan az influenza vírus-fertőzés a kizárólagos vagy elsődleges, de mindenképp döntő tényező. Ebben a kórformában az orr, illetve a felső légutak állandó, saprophytaer baktériumflórája csak másodlagosan, mint mani­fesztáló társfertőzés és az esetleges szövődmények okozójaként szerepel. Annak megállapítása mellett, hogy az influenzának epidemiás-pandemiás alakja többé-kevésbé az egész szervezetre kiható fertőző betegség, az influenzás nátha elvileg a »tüneti nát­hák« csoportjába tartozik, mégis — önálló nosolo­­giai megjelenése alapján — gyakorlati szempontból külön pontban kell vele foglalkoznunk. II. Az ún. »meghűléses« vagy »megfázásos« nátha (»genuin nátha«, »közönséges nátha«, »meg­hűlés«, ill. »megfázás«), amelyet — ha nem jár szövődménnyel, vagy rossz közérzettel — általában nem is tekintenek betegségnek. Ez elnevezésében is megnyilvánul, főképp az angol nyelvben (»com­mon cold«, »cold in the head, rumning of the nose«). Lényegét az orr, illetve a felső légutak egészen sa­játos nyálkahártyájának keringési és secretiós mű­ködészavarában láthatjuk különböző külső kóros, valószínűen jórészt vírusfertőzéses, de mindenképp m­adaequat ingerek hatására, az orrüreg, orrgarat állandó apathogen baktériumflórájának a műkö­dészavarban való részvételével (pathogenizálódásá­­val), vagy anélkül. A nátha ezen két csoportban megjelölt alakjá­nak határai gyakran elmosódnak, így egymástól néha nehezen különíthetők el, ami sokban járult hozzá a fogalomzavar keletkezéséhez. III. A tüneti V. secundaer nátha, amelynek kóroktanában sajátképpen és kizárólag náthát elő­idéző elsődleges fertőzés nem, külső ingerekre be­következő pathogenizálódás pedig típusosan nem szerepel. Ennek a náthának mind heveny, mind idült alakja egyéb betegség részjelenségeként, vagy valamely »háttérbetegség« előtérbe jutó tüneteként kerül észlelésre. A tüneti nátha pathogenesise épp ezért széles területen szerteágazó és így nem önálló kórkép, hanem másodlagos vagy harmadlagos tü­netegyüttes. Ebben a csoportban állna első helyen az elméletileg »tüneti náthának« minősülő grippá­­lis nátha; ezt azonban — mint kóroktanilag és egyébként is legélesebben elhatárolható kórformát — gyakorlati szempontokból az I. csoportban, ki­emelve tárgyaljuk. A »nátha-tünetcomplexus« ezen három főcso­portját, amelyekben jellegük szerint heveny, vagy idült folyamatok szerepelnek, külön-külön, de együttesen is, formatív módon részben átfogja, részben átszövi a mai, haladó értelmezésünk sze­rinti »functionális tényező­», a központi idegrend­szer majdnem determináló befolyása, vagyis a cor­­tico-visceralis reflexműködés, amelynek jelentősé­gét Pavlov és iskolájának kísérletes vizsgálatai domborították ki. A probléma tisztázására irányuló kutatómunka gerincét az újabb szovjet és angolszász virológiai vizsgálatok, valamint a nagy hagyományokon ala­puló francia, részben intuitív klinikai szemlélet eredményei alkotják. A »nátha« fogalmi meghatá­rozása azonban ma sem egységes, mint az a leg­jelentékenyebbek alábbi ismertetéséből kitűnik: I. P. Pavlov (1) a »meghűlést« úgy határozza meg, hogy az »... a bőr speciális érzékenysége hideggel és nedvességgel szemben; ez a különleges inger a gátló ideg izgalmához vezet, csökken a szervezet... élet­­tevékenysége és akkor a fertőzés, amely mindig jelen van és — mondhatni csak nem tud fejlődésnek in­dulni’ — túlsúlyba kerül...« Frank L .Horsfall [cit. Rivers (2)] szerint: »A közönséges nátha rosszul meg­határozott tünetegyüttes, amely — úgy vélik — infec­tio folytán keletkezik... A kóroktan nem végleg tisz­tázott; akad olyan felfogás, hogy némely nátha vírus­­eredetű­». Ivánovics (3) a náthához sorolja a »lázas hurutot« is, míg Rivers (2) szerint az a grippe synoni­­mája. F. G. Epstein (4) úgy véli, hogy »a grippe és a légutak hurutos megbetegedései különböző nosologiai formák; egymástól epidemiológiailag, aetrológiailag, pathogenetikailag és klinikailag különböznek«. St. Clair Thomson (5) meghatározása látszólag igen egy­szerű: »A nyálkahártya gyulladásos reakciója fertőző kórokozók, vagy izgató anyagok ellen.« H. Bourgeois [c­r. Terracol (9)] szellemesen fejezi ki a lényeget: »A hidegtől ,megfázunk’, mert szennyezett levegőt szí­vunk.« Hazai szerzők már 20—30 évvel ezelőtt helye­sen látták a kérdés körvonalait, így Pogány ö. (6) ezt mondja: »... a nátha nem locális orrmegbetegedés, hanem egy általános megbetegedés rész jelensége, leg­­manifestáltabb tünete. ... Midőn genuin nátháról be­szélünk, akkor még nem teljesen megismert betegsé­get jelzünk e kifejezéssel. Az ún. ,genuin náthal­is in­fectiosus megbetegedés.« Liebermann T. (7) szerint: »Az acut hurut... valószínűleg úgy keletkezik, hogy a vasomotorok útján megteremtődik a nyálkahártya dis­positió­ja, melyet már előbb ott-tartózkodó, vagy újon­nan odakerült baktériumok felhasználnak arra, hogy ... a hurutot előidézzék.« Végül Végh Pál (8) találó szavait idézzük: »A nátha — mai tudásunk szerint — a gyaníthatóan vírusbetegségek csoportjába tartozik.« »... Nem jár messze a valóságtól az a mondás, hogy az influenzás beteg inkább beteg, mint náthás, míg a hűléses hurutos beteg inkább náthás, mint beteg.« A nátha-tünetegyüttes pathomechanizmusának megértéséhez is elengedhetetlen az orr anatómiai, szövettani és élettani elemeinek ismerete. Az orr fő- és melléküregei makroszkópos bonctani viszo­nyait tudottaknak kell feltételeznünk. Ezért főképp az orrüreg élettani jelentőségére, a sajátos és kü­lönleges rendeltetésű nyálkahártyának szövettani szerkezetére, védőberendezés-jellegére és levegő­­kondici­onáló szerepére kell figyelmünket irányí­tani. Szövettanilag, az orrbemenet laphámjának kivéte­lével, az orrnyálkahártya általában a szokásos réte­gekből áll. Többrétegű csillószőrös hengerhám borítja. A csillók nagysága 1—3X7 mikron. A nyálkát és az orrlba került, nyálkával bevont szennyet (por, bakté­riumok) »mozgószőnyegszerűen« [Terracol (9)] sodor­ják az orrgaratba (1. ábra). A csillók csak a kehely­sejtek és a lamina propria termelte, megfelelő visco­­sitású és 18—33 C fok közötti optimális hőmérsékletű nyálka nedves közegében működnek. A nyálka így percenként kb. 10 mm-t halad [Hilding (10—11)]. A csillóműködést a parasympathicus lassítja, sympathi­cus izgatás gyorsítja [MacDonald, Leisure, cit. (9)].

Next