Orvosi Hetilap, 1957. június (98. évfolyam, 22-26. szám)
1957-06-02 / 22. szám - Százéves az Orvosi Hetilap
ORVOSI HETILAP 1957. 22. sor. Pedig már azt lehetett hinni: elkövetkezett az orvostudomány történetének nagy pillanata, amelyben megtörik a hippokratesi tanok örökkévalóságának mítosza és a gyógyítás tudománya megindul a gyors fejlődés útján. A semmelweisi theoria azonban túlságosan éles elkanyarodást jelentett a kor uralkodó orvosi nézeteitől. Tagadhatatlan ugyan, hogy a klinikai kórkép alapos bonctani megalapozást kapott, de az orvostan nem került közel végcéljához — a gyógyításhoz —, amikor a morphológiai változások egyoldalú tanulmányozása mellett nem vetettek ügyet az élő szervezet működéseire. Az orvostudománynak ebben a depressziós időszakában éles fordulatot jelentett — Semmelweis mellett — olyan férfiak fellépése, mint Claude Bernard, vagy Thomas Addison, akik új, addig nem ismert, az élő, működő szervezet tanulmányozásának útjára vitték a tudományt. A tudomány teljes kiemelése a therápiás pesszimizmusból azonban csak akkor vált lehetővé, amikor Pasteur és Lister tevékenységének fényénél nyilvánvalóvá vált a magyar Semmelweis igaza, és az általa nyitott kapukon az orvostudomány — elsősorban a therapia — gyors virágzásnak indult. Az Orvosi Hetilap megjelenése olyan nevezetes dátumok közé esik, mint 1856 és 1858. Az első Cl. Bernard: „Legon sur la Physiologie experimentale appliquée á la médecine”, a másik R. Virchow: „Zellularpathologie” c. műve. Bernard tanulmánya szerényhangú tájékoztatás a kísérleti élettani kutatómódszerek lehetőségeiről, annak nyomatékos leszögezése mellett, hogy mindez csak kezdet. A „Zellularpathologie” viszont sok évszázad kutatásainak betetőzéseként jelenik meg és szinte apodiktikus erővel hangsúlyozza, hogy az orvostudomány további fejlődése — legalábbis hosszú, hosszú időre — az anatómiai, sejtkórtani világképnél lezárul. S a jelek ekkor azt mutatják, hogy a további fejlemények Virchowot igazolják. De most vizsgáljuk meg a magyar orvostan akkori helyzetét, hatott-e arra egyáltalán az, ami az ország határain kívül történt? Az első magyar orvosi orgánum, a havonként megjelenő és Bugát—Flór, majd Bugát—Schedel (Toldy) által szerkesztett Orvosi Tár 1848-ban megszűnt. 1850-ben Wachtel Dávid pesti orvos kapott engedélyt egy német nyelvű lap szerkesztésére („Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn”), amely csak részben töltötte be orvostudományi közlöny szerepét. Ebben az időben még német volt az oktatás nyelve az egyetemen és ezért nagy eredmény volt, amikor Balassa Jánosnak és szűkebb szellemi körének, köztük Markusovszky Lajosnak, sikerült kieszközölni magyar nyelvű orvosi szakközlöny indításának engedélyezését. A lap körül tömörültek a magyar orvostudomány hőskorának legjobbjai: Semmelweis, Wagner, Rupp, Balogh, Korányi, Lumniczer, Hirschler és mások. Mindeddig nem volt mód arra, hogy a magyar orvosok gyakorlatuk során felmerülő érdekesebb eseteket, klinikai észleleteiket, megfigyeléseiket, előadásaikat közreadják — és méghozzá magyar nyelven. Nem is igen volt erő, amely az orvosokat tanulmányok, közlemények írására, a magyar orvosi irodalom gyarapítására ösztökélte volna. A magyarnyelvű közlöny most utat nyitott e törekvéseknek. Az Orvosi Hetilap elsősorban az orvosi karhoz tartozó intézmények, orvosok közleményeinek kívánta szentelni hasábjait, de benne jelentek meg azok a serkentő, irányító és tájékoztató cikkek is, amelyeknek túlnyomó részét — Győry Tibor szavaival — Markusovszky európai horizontú termékeny szelleme termelte ki sűrű egymásutánban. Ennek megfelelően a lap eleven tükrét adta az egyetemi oktatásnak, orvosi közéletnek, a kórházi intézmények munkájának, a kutatási, therápiás eredményeknek, a közegészségügyi viszonyoknak. Pest-Budának ebben az időben (pontosan: 1853-ban) 153 orvosa és 75 sebésze volt. Ez az arány igen jó volt, hiszen 625 lakosra esett 1 orvos. Ugyanez a szám Párisban 916, Münchenben 1050 volt. Csakhogy az orvosok több mint egyharmada már akkor is a fővárosban koncentrálódott. A kórházak száma meghaladta a tucatot: a Rókus 700 ággyal rendelkezett a Hatvani utcai orvosegyetem szerény klinikáinak még 100 ágyuk sem volt. (Az orvoskar egy része csak egy évvel később, 1858- ban költözött át a mai Múzeum körútra.) Mégis ez az anyagilag, technikailag elmaradott közegészségüggyel bíró város produkálta a kor legcsodálatosabb orvosi eredményét. Olyan sanyarú viszonyok közt, mint amilyenek a Rókus-kórházban vagy az egyetem szülészeti „klinikáján” uralkodtak, Semmelweis gyakorlatilag felszámolta a gyermekágyi lázat. 1859/1860-ban 520 szülőasszony közül 5 halt meg, Bécsben pedig, ahol Zipfel dr. salétromos gőzölésével „gyógyítottak”, 101 beteg közül 35! Sorra megjelennek a Hetilap hasábjain a kórodák kiváló vezetőinek dolgozatai, így Balassának a húgykövekről írt több részes tanulmánya, az „orrképlés”, a „térdízbántalom”, a „lábtőcsontszú”, a „fene”, a hasűri sérvek, a „sebészi műhatályú villanyégető” (az elektromos műtőkés őse) és más értekezések. Szerepelnek: Sauer korodájának közleményei, Korányi Frigyesnek, Bókay Jánosnak, a gyermekorvoslás nagymesterének, a kolozsvári Nágelnek, Kováts Sebestény Endrének, a statisztikus Tormay Károlynak és más kiválóságoknak dolgozatai. A lap első számainak hirdetései érdekesen érzékeltetik a kor orvosainak tudományos érdeklődését, a divatos és keresett orvosi „standard”munkákat: Strecker „szervényi” vegytana, J. Weszelynek a „magnetikus alvásról” szóló és teljes „betekintést” ígérő könyve, Hyrtl bonctana, Semmelweis tanársegédének, Fleischer Józsefnek szülészete (bábák számára), Scanzoni híres tankönyve és más hasonlók. Figyelemreméltó néhány később megismert betegség korai észlelése: pl. a scorbut („Süly éji vaksággal mint tengeri senyv észlelve a Venus cs. és k. fregaton Nyugatindiába hajózás alkalmával Petz Zs. hajóorvos ál 566