Orvosi Hetilap, 1957. június (98. évfolyam, 22-26. szám)

1957-06-02 / 22. szám - Százéves az Orvosi Hetilap

ORVOSI HETILAP 1957. 22. sor. Pedig már azt lehetett hinni: elkövetkezett az orvostudomány történetének nagy pillanata, amely­ben megtörik a hippokratesi tanok örökkévalósá­gának mítosza és a gyógyítás tudománya megindul a gyors fejlődés útján. A semmelweisi theoria azonban túlságosan éles elkanyarodást jelentett a kor uralkodó orvosi né­zeteitől. Tagadhatatlan ugyan, hogy a klinikai kór­kép alapos bonctani megalapozást kapott, de az orvostan nem került közel végcéljához — a gyó­gyításhoz —, amikor a morphológiai változások egyoldalú tanulmányozása mellett nem vetettek ügyet az élő szervezet működéseire. Az orvostudománynak ebben a depressziós időszakában éles fordulatot jelentett — Semmel­weis mellett — olyan férfiak fellépése, mint Claude Bernard, vagy Thomas Addison, akik új, addig nem ismert, az élő, működő szervezet tanulmányo­zásának útjára vitték a tudományt. A tudomány teljes kiemelése a therápiás pesszimizmusból azon­ban csak akkor vált lehetővé, amikor Pasteur és Lister tevékenységének fényénél nyilvánvalóvá vált a magyar Semmelweis igaza, és az általa nyi­tott kapukon az orvostudomány — elsősorban a therapia — gyors virágzásnak indult. Az Orvosi Hetilap megjelenése olyan neveze­tes dátumok közé esik, mint 1856 és 1858. Az első Cl. Bernard: „Legon sur la Physiologie experimen­tale appliquée á la médecine”, a másik R. Virchow: „Zellularpathologie” c. műve. Bernard tanulmánya szerényhangú tájékoztatás a kísérleti élettani ku­tatómódszerek lehetőségeiről, annak nyomatékos leszögezése mellett, hogy mindez csak kezdet. A „Zellularpathologie” viszont sok évszázad kutatá­sainak betetőzéseként jelenik meg és szinte apo­­diktikus erővel hangsúlyozza, hogy az orvostudo­mány további fejlődése — legalábbis hosszú, hosszú időre — az anatómiai, sejtkórtani világképnél le­zárul. S a jelek ekkor azt mutatják, hogy a további fejlemények Virchowot igazolják. De most vizsgáljuk meg a magyar orvostan akkori helyzetét, hatott-e arra egyáltalán az, ami az ország határain kívül történt? Az első magyar orvosi orgánum, a havonként megjelenő és Bugát—Flór, majd Bugát—Schedel (Toldy) által szerkesztett Orvosi Tár 1848-ban megszűnt. 1850-ben Wachtel Dávid pesti orvos ka­pott engedélyt egy német nyelvű lap szerkesztésére („Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Un­garn”), amely csak részben töltötte be orvostudo­mányi közlöny szerepét. Ebben az időben még né­met volt az oktatás nyelve az egyetemen és ezért nagy eredmény volt, amikor Balassa Jánosnak és szűkebb szellemi körének, köztük Markusovszky Lajosnak, sikerült kieszközölni magyar nyelvű or­vosi szakközlöny indításának engedélyezését. A lap körül tömörültek a magyar orvostudomány hős­korának legjobbjai: Semmelweis, Wagner, Rupp, Balogh, Korányi, Lumniczer, Hirschler és mások. Mindeddig nem volt mód arra, hogy a magyar or­vosok gyakorlatuk során felmerülő érdekesebb eseteket, klinikai észleleteiket, megfigyeléseiket, előadásaikat közreadják — és még­hozzá magyar nyelven. Nem is igen volt erő, amely az orvosokat tanulmányok, közlemények írására, a magyar or­vosi irodalom gyarapítására ösztökélte volna. A magyarnyelvű közlöny most utat nyitott e törek­véseknek. Az Orvosi Hetilap elsősorban az orvosi karhoz tartozó intézmények, orvosok közleményei­nek kívánta szentelni hasábjait, de benne jelentek meg azok a serkentő, irányító és tájékoztató cik­kek is, amelyeknek túlnyomó részét —­ Győry Ti­bor szavaival — Markusovszky európai horizontú termékeny szelleme termelte ki sűrű egymásután­ban. Ennek megfelelően a lap eleven tükrét adta az egyetemi oktatásnak, orvosi közéletnek, a kór­házi intézmények munkájának, a kutatási, therá­piás eredményeknek, a közegészségügyi viszonyok­nak. Pest-Budának ebben az időben (pontosan: 1853-ban) 153 orvosa és 75 sebésze volt. Ez az arány igen jó volt, hiszen 625 lakosra esett 1 orvos. Ugyanez a szám Párisban 916, Münchenben 1050 volt. Csakhogy az orvosok több mint egyharmada már akkor is a fővárosban koncentrálódott. A kór­házak száma meghaladta a tucatot: a Rókus 700 ággyal rendelkezett a Hatvani utcai orvosegyetem szerény klinikáinak még 100 ágyuk sem volt. (Az orvoskar egy része csak egy évvel később, 1858- ban költözött át a mai Múzeum körútra.) Mégis ez az anyagilag, technikailag elmaradott köz­­egészségüggyel bíró város produkálta a kor leg­csodálatosabb orvosi eredményét. Olyan sanyarú viszonyok közt, mint amilyenek a Rókus-kórház­­ban vagy az egyetem szülészeti „klinikáján” ural­kodtak, Semmelweis gyakorlatilag felszámolta a gyermekágyi lázat. 1859/1860-ban 520 szülőasszony közül 5 halt meg, Bécsben pedig, ahol Zipfel dr. salétromos gőzölésével „gyógyítottak”, 101 beteg közül 35! Sorra megjelennek a Hetilap hasábjain a kórodák kiváló vezetőinek dolgozatai, így Balas­­sának a húgykövekről írt több részes tanulmánya, az „orrképlés”, a „térdízbántalom”, a „lábtőcsont­­szú”, a „fene”, a hasűri sérvek, a „sebészi műhatá­lyú villanyégető” (az elektromos műtőkés őse) és más értekezések. Szerepelnek: Sauer korodájának közleményei, Korányi Frigyesnek, Bókay János­nak, a gyermekorvoslás nagymesterének, a kolozs­vári Nágelnek, Kováts Sebestény Endrének, a sta­tisztikus Tormay Károlynak és más kiválóságok­nak dolgozatai. A lap első számainak hirdetései érdekesen érzékeltetik a kor orvosainak tudomá­nyos érdeklődését, a divatos és keresett orvosi „standard”­munkákat: Strecker „szervényi” vegy­tana, J. Weszelynek a „magnetikus alvásról” szóló és teljes „betekintést” ígérő könyve, Hyrtl bonc­tana, Semmelweis tanársegédének, Fleischer Jó­zsefnek szülészete (bábák számára), Scanzoni híres tankönyve és más hasonlók. Figyelemreméltó né­hány később megismert betegség korai észlelése: pl. a scorbut („Süly éji vaksággal mint tengeri senyv észlelve a Venus cs. és k. fregaton Nyugat­­indiába hajózás alkalmával Petz Zs. hajóorvos ál­ 566

Next