Orvosi Hetilap, 1959. február (100. évfolyam, 5-8. szám)

1959-02-22 / 8. szám - Julesz Miklós: Hetényi Géza (1894-1959)

ORVOSI HETILAP 1959. 8. méréséül 1950-ben és 1955-ben Kossuth-díjban ré­szesült. Nem kereste a hírt, az elismerést, a dicsőséget és mégis tisztelet, megbecsülés övezte, ahol csak — akár hazai, akár külföldi kongresszuson — meg­jelent. De nemcsak tisztelték, hanem mindenki sze­rette, aki egyszer is személyes kapcsolatba került vele: diák, orvos, beteg egyaránt. Keressük meg a szűkszavú életrajzi adatok mögött, hogy ki volt nekünk, barátainak, tanítvá­nyainak és az egész magyar tudományos életnek Hetényi Géza. Hol a helye az orvostudományban, a nagy magyar gyógyító orvosok sorában, mit je­lentett számunkra oktató tevékenysége és mind­ezektől elválaszthatatlanul, milyen volt mint em­ber. Milyen volt mint tudós? Rengeteget dolgozott, olvasott. Kereken 140 dolgozata jelent meg és há­rom nagy monográfiát írt. Az anyagcserebetegsé­gekről szóló könyve a maga idejében külföldi vi­szonylatban is kiváló, alapvető munka volt. „A fe­kélybetegség időszerű kérdései” című monográfiá­jának német kiadását már betegágyában olvasta. Élete utolsó heteiben jelent meg „Részletes bel­­gyógyászat”-ának harmadik kiadása. Egy-egy részletproblémát kiváló methodikai készséggel és nagy alapossággal dolgozott ki. Első­sorban a mészháztartással foglalkozó dolgozat-so­rozatára, valamint a májbetegek szénhidrátanyag­­cseréjét vizsgáló munkáira gondolok. Ő mutatta meg, hogy a Bergman-féle nem sokat mondó „li­­pophil-tendencia” fogalom mögött a kövér embe­rek zsírmobilizáci­ó-zavara rejlik. Kimutatta, hogy a lipodystrophiában a felső, sovány testfél a loká­lisan beadott zsírt rendesen továbbítja, míg az alsó, kövér testfél képtelen a zsírt mobilizálni. Az inzu­lin-kezelés angina pectorist provokáló hatását ő írta le először. A colitis gravis nagy adag ascorbin­­saval történő kezelése tőle származik. Boiler dia­­betes-monográfiájában két nagy jelentőségű feje­zetet írt. El tudott mélyülni a részletekben — de soha­sem veszett el bennük. Igazi szintetizáló elme volt, aki a részletek mögött is mindig az egészet mérte. Önkéntelenül is a dantei sorok jutnak eszembe: „Szoros rend van és bölcs művészet a dolgok viszonyában .. Mindig ezt a szoros rendet és bölcs művésze­tet kereste a dolgok viszonyában és mindig az egé­szet mérte. Iskolapéldája a magasrendű klinikus orvostudománynak a vegetatív betegségekről alko­tott koncepciója. Egész élete munkája cáfolata an­nak a tudományos irányzatnak, amely csak az ál­latkísérleteket tartja tudománynak. Hetényi kísér­leteiben a betegágytól indult ki és kísérleti ered­­ményeit aszerint értékelte, amint azokat a gyógyí­tás céljaira felhasználhatta. Amikor egy alkalommal a belgyógyászatnak sokak által nem kívánatos specializálódásáról volt szó, azt mondotta, hogy a belgyógyásznak jól kell tudnia a belgyógyászatot, de azon belül egy részt nagyon jól kell tudnia, önéletrajzában különleges szakmai képzettségeként az anyagcserebetegsége­ket említette. Valóban úgy volt, ahogy mástól is kívánta: az anyagcserebetegségeket, a neuroendok­­rin korrelációikat Európa-szerte senki sem tudta és ismerte olyan magas szinten, mint ő. Kitűnő oktató volt. Tömör, de élvezetes stílu­sát, a lényeget megragadó készségét nagy meste­rétől, Korányi Sándortól tanulta — de azt tovább fejlesztette és szinte művészi tökélyre emelte. So­hasem felejtem el medikus­ vizitjeit, amelyeknek hat féléven át látogatója voltam. Egész új világ tá­rult elém: a kristálytiszta logika, a rejtett össze­függések gyors felismerésének és a rendszerezés­nek világa. Tantermi előadásainak egyszerű szép­ségében, lelkiismeretes gondosságában visszatük­röződött az a nagy szeretet, amellyel tanított, min­den hallgatóját jól ismerte, sorsukat követte és eredményeiket számontartotta akkor is, amikor térben és időben már elszakadtak tőle. Ismerte az embereket, s ezért tudta munkatár­sait jól megválogatni. Kritikája éles volt, de to­vábbi és jobb munkára ösztönző. Klinikáját sok­arcú, sok profilú, ideális belklinikává fejlesztette, amelynek minden részlegén kitűnő kutatókat ne­velt. Tudást átadó készsége nem ismert határt. Az orvostudomány terjesztésében semmilyen áldozatot nem tartott soknak. „Ekhós szekere” a modern kornak megfelelően autóbusz, autó, gyorsvonat, repülőgép volt. Járta a vidéki kisvárosokat és nem érdekelte, hogy hány hallgató gyűlt egybe ünnep­­számba menő előadásaira — fanatikus hittel ter­jesztette az orvostudományt és fejlesztette egész­ségügyünket. Mint gyógyító orvos utolérhetetlen. Nemcsak tudásával, hanem egész lényével, megértő, sokszor elnéző mosolyával gyógyított. Emberi tulajdonságait három egyszerű szóban lehet összefoglalni: jó ember volt. Egyenessége, emberszeretete minden jó ügy bátor katonájává tette — noha nem volt harcias egyéniség. Fegyvere a szakmáján túl terjedő nagy tudás, általános mű­veltség és­­­ finom irónia volt. Lelki finomsága megkönnyítette kezelőorvosai nehéz munkáját, amikor tehetetlenül álltak betegágya mellett. Nagy munkájának gyümölcsét már látta meg­érni, bele is kóstolhatott — de igazán élvezni már nem tudta. Érezte, hogy beteg — de a nagy embe­rek szemérmességével eltitkolta. Mi késztette arra, hogy néhány évvel ezelőtt klinikájának ormára Vesaliusnak, a XVI. század nagy orvosának dis­­tichonját faragtatta? „Mille modis morimur mortales nascimur uno Sunt hominum morbi mille sed una salus” Sokat gondolkoztam rajta, s ma azt hiszem, hogy sírversét vésette arra az épületre, amelybe már életében beletemetkezett. Emlékét örök­ időkig őrizzük és szellemi örök­ségét tovább vinni becsületbeli kötelességünknek tartjuk. Julesz Miklós

Next