Orvosi Hetilap, 1959. február (100. évfolyam, 5-8. szám)
1959-02-22 / 8. szám - Julesz Miklós: Hetényi Géza (1894-1959)
ORVOSI HETILAP 1959. 8. méréséül 1950-ben és 1955-ben Kossuth-díjban részesült. Nem kereste a hírt, az elismerést, a dicsőséget és mégis tisztelet, megbecsülés övezte, ahol csak — akár hazai, akár külföldi kongresszuson — megjelent. De nemcsak tisztelték, hanem mindenki szerette, aki egyszer is személyes kapcsolatba került vele: diák, orvos, beteg egyaránt. Keressük meg a szűkszavú életrajzi adatok mögött, hogy ki volt nekünk, barátainak, tanítványainak és az egész magyar tudományos életnek Hetényi Géza. Hol a helye az orvostudományban, a nagy magyar gyógyító orvosok sorában, mit jelentett számunkra oktató tevékenysége és mindezektől elválaszthatatlanul, milyen volt mint ember. Milyen volt mint tudós? Rengeteget dolgozott, olvasott. Kereken 140 dolgozata jelent meg és három nagy monográfiát írt. Az anyagcserebetegségekről szóló könyve a maga idejében külföldi viszonylatban is kiváló, alapvető munka volt. „A fekélybetegség időszerű kérdései” című monográfiájának német kiadását már betegágyában olvasta. Élete utolsó heteiben jelent meg „Részletes belgyógyászat”-ának harmadik kiadása. Egy-egy részletproblémát kiváló methodikai készséggel és nagy alapossággal dolgozott ki. Elsősorban a mészháztartással foglalkozó dolgozat-sorozatára, valamint a májbetegek szénhidrátanyagcseréjét vizsgáló munkáira gondolok. Ő mutatta meg, hogy a Bergman-féle nem sokat mondó „lipophil-tendencia” fogalom mögött a kövér emberek zsírmobilizáció-zavara rejlik. Kimutatta, hogy a lipodystrophiában a felső, sovány testfél a lokálisan beadott zsírt rendesen továbbítja, míg az alsó, kövér testfél képtelen a zsírt mobilizálni. Az inzulin-kezelés angina pectorist provokáló hatását ő írta le először. A colitis gravis nagy adag ascorbinsaval történő kezelése tőle származik. Boiler diabetes-monográfiájában két nagy jelentőségű fejezetet írt. El tudott mélyülni a részletekben — de sohasem veszett el bennük. Igazi szintetizáló elme volt, aki a részletek mögött is mindig az egészet mérte. Önkéntelenül is a dantei sorok jutnak eszembe: „Szoros rend van és bölcs művészet a dolgok viszonyában .. Mindig ezt a szoros rendet és bölcs művészetet kereste a dolgok viszonyában és mindig az egészet mérte. Iskolapéldája a magasrendű klinikus orvostudománynak a vegetatív betegségekről alkotott koncepciója. Egész élete munkája cáfolata annak a tudományos irányzatnak, amely csak az állatkísérleteket tartja tudománynak. Hetényi kísérleteiben a betegágytól indult ki és kísérleti eredményeit aszerint értékelte, amint azokat a gyógyítás céljaira felhasználhatta. Amikor egy alkalommal a belgyógyászatnak sokak által nem kívánatos specializálódásáról volt szó, azt mondotta, hogy a belgyógyásznak jól kell tudnia a belgyógyászatot, de azon belül egy részt nagyon jól kell tudnia, önéletrajzában különleges szakmai képzettségeként az anyagcserebetegségeket említette. Valóban úgy volt, ahogy mástól is kívánta: az anyagcserebetegségeket, a neuroendokrin korrelációikat Európa-szerte senki sem tudta és ismerte olyan magas szinten, mint ő. Kitűnő oktató volt. Tömör, de élvezetes stílusát, a lényeget megragadó készségét nagy mesterétől, Korányi Sándortól tanulta — de azt tovább fejlesztette és szinte művészi tökélyre emelte. Sohasem felejtem el medikus vizitjeit, amelyeknek hat féléven át látogatója voltam. Egész új világ tárult elém: a kristálytiszta logika, a rejtett összefüggések gyors felismerésének és a rendszerezésnek világa. Tantermi előadásainak egyszerű szépségében, lelkiismeretes gondosságában visszatükröződött az a nagy szeretet, amellyel tanított, minden hallgatóját jól ismerte, sorsukat követte és eredményeiket számontartotta akkor is, amikor térben és időben már elszakadtak tőle. Ismerte az embereket, s ezért tudta munkatársait jól megválogatni. Kritikája éles volt, de további és jobb munkára ösztönző. Klinikáját sokarcú, sok profilú, ideális belklinikává fejlesztette, amelynek minden részlegén kitűnő kutatókat nevelt. Tudást átadó készsége nem ismert határt. Az orvostudomány terjesztésében semmilyen áldozatot nem tartott soknak. „Ekhós szekere” a modern kornak megfelelően autóbusz, autó, gyorsvonat, repülőgép volt. Járta a vidéki kisvárosokat és nem érdekelte, hogy hány hallgató gyűlt egybe ünnepszámba menő előadásaira — fanatikus hittel terjesztette az orvostudományt és fejlesztette egészségügyünket. Mint gyógyító orvos utolérhetetlen. Nemcsak tudásával, hanem egész lényével, megértő, sokszor elnéző mosolyával gyógyított. Emberi tulajdonságait három egyszerű szóban lehet összefoglalni: jó ember volt. Egyenessége, emberszeretete minden jó ügy bátor katonájává tette — noha nem volt harcias egyéniség. Fegyvere a szakmáján túl terjedő nagy tudás, általános műveltség és finom irónia volt. Lelki finomsága megkönnyítette kezelőorvosai nehéz munkáját, amikor tehetetlenül álltak betegágya mellett. Nagy munkájának gyümölcsét már látta megérni, bele is kóstolhatott — de igazán élvezni már nem tudta. Érezte, hogy beteg — de a nagy emberek szemérmességével eltitkolta. Mi késztette arra, hogy néhány évvel ezelőtt klinikájának ormára Vesaliusnak, a XVI. század nagy orvosának distichonját faragtatta? „Mille modis morimur mortales nascimur uno Sunt hominum morbi mille sed una salus” Sokat gondolkoztam rajta, s ma azt hiszem, hogy sírversét vésette arra az épületre, amelybe már életében beletemetkezett. Emlékét örök időkig őrizzük és szellemi örökségét tovább vinni becsületbeli kötelességünknek tartjuk. Julesz Miklós