Orvosi Hetilap, 1959. április (100. évfolyam, 14-17. szám)

1959-04-05 / 14. szám - Simonovits István: Március 21-április 4

ORVOSI HETILAP 1959. 14. domány eredményei közkinccsé váljanak és a dol­gozók magas színvonalú orvosi és kórházi ellátás­ban részesüljenek. Mindenkire kiterjesztették a betegségi és baleseti biztosítást, aki „munkabér vagy fizetés fejében” dolgozott, sőt később a me­zőgazdasági munkásokra is. 1919. május 1-től pe­dig ingyenessé vált a kórházi gyógykezelés. Beve­zették a progresszív táppénzt, felvették a küzdel­met a kórházak zsúfoltsága ellen és nagy erőfeszí­téseket tettek annak érdekében, hogy a fojtogató blokád ellenére biztosítsák a legszükségesebb gyógyszerigények kielégítését. S miközben a fiatal munkásállam élethalál­harcot vívott ellenségeivel, volt gondja az orvos­képzés megreformálására is. E kérdéssel demokra­tikus formában Korányi Frigyes 1848-ban foglal­kozott. Első ízben 1919 tavaszán merült fel annak gondolata, hogy az orvosképzésbe be kell vonni az egyetemen kívüli magas színvonalú kórházi és egészségügyi intézményeket. Az oktatás reform­­javaslatai során olyan elképzelések merültek fel, amelyek orvosképzésünk fejlesztésénél ma is figyel­met érdemelnek. A színvonalas egészségügyi ellá­tás biztosítását szolgáló Országos Közegészségügyi Tanács élére olyan humanizmustól áthatott, nagy felkészültségű szakemberek kerültek, mint Madzsar József és Lieberman Leó. Különös figyelmet fordított a Tanácsköztársa­ság az anyák és gyermekek védelmére. Megszün­tették a törvénytelen gyermekek megbélyegzését, megnyitották a proletárgyermekek számára az el­zárt úri parkokat, a fürdőket. Főúri palotákban, a gazdagok villájában otthonokat és gyógyintézmé­­nyeket létesítettek számukra. Győry Tibor minisz­teri tanácsos egyetemi tanár, a proletárdiktatúra egészségügyének Horthyék által megbízott „törté­netírója” 1920-ban felháborodva jegyzi meg a „Népegészségügy”-ben, hogy a Tanácsköztársaság „rablógazdálkodást” folytatott és nem átallott volna akár 600 millió koronát pazarolni a gyer­mekvédelemre, holott a költségvetésben erre csak 20 millió volt előirányozva. A tanácshatalom megvalósította a szocialista egészségügynek az egységes felső irányításra vo­natkozó elvét is. Báró Müller Kálmán egyetemi ta­nár hangoztatta 1917-ben a Népegészségügyi Nagy­gyűlésen, hogy a teherviselés aránytalan az állam és a társadalom között, hasztalan sürgette, hogy az államnak tudatára kell ébrednie kötelezettségei­nek. A haladó orvosok évtizedes követelése nem ébreszthette a feudálkapitalista államot köteles­ségeinek tudatára. Csak a munkásosztály vállal­hatta a dolgozó nép egészségügyi ellátásainak gondját, csak a proletárdiktatúra nyithatta meg a haladás útját. A köztulajdonba vett magánkórhá­zak, gyógyfürdők s más egészségügyi intézmények, gyógyszerüzemek és gyógyszertárak megteremtet­ték az egészségügyi ellátás széles bázisát. A 14. szabad április 4-én, eredményekkel és hibákkal számotvetve, büszkén vállalhatjuk, hogy folytatói vagyunk annak a mozgalmas és lelkesítő tevékenységnek, amelyet 1919 megkezdett. A ta­nácshatalom rövid 133 nap alatt megalkotta a szo­cialista egészségügy legfontosabb intézményeit és nagy lépést tett előre, hogy szocialista egészség­ügyet teremtsen. Mindezt azért tudta megtenni, mert egészségpolitikájában olyan célokat tűzött maga elé, amelyek mélyen gyökereztek az orvo­sokban, egészségügyi dolgozókban, s amelyek a dolgozó tömegek egészségügyét szolgálták. A Ta­nácsköztársaság eszméi, eredményei olyan mély nyomott hagytak az emberekben, hogy az ellenfor­radalmi rendszer a „nagyarányú bolseviki mozga­lom világtörténeti jelentőségét” felismerve, hatal­mas kampányba kezdett a proletárdiktatúra ese­ményeinek „megvilágítására”. A forradalmi vív­mányok felszámolása, a tanácsrendszerhez hű állampolgárok üldözése egyidejűen folyt a Tanács­­köztársaság eseményeinek durva eltorzításával, eszméinek megrágalmazásával. Csiléry András, Peyer Károly Horthy első népjóléti miniszterei kezdték meg a hosszantartó támadást a szocialista egészségügy vívmányainak teljes megsemmisítésére. Ez azonban nem sikerülhetett. A fasizmus éveiben egyre világosabbá vált, hogy az egészségügy is csak a fasizmus bukásával indulhat nagyarányú fejlő­désnek. 1945. április 4-én felszabadult hazánkban végérvényesen létrejöttek a szocialista egészségügy megteremtésének feltételei. Ahogy negyven esz­tendővel ezelőtt a Nagy Októberi Szocialista For­radalom lelkesítette és hívta életre a fiatal magyar munkáshatalmat, úgy 1945-ben is a Szovjetunió sietett segítségünkre, hogy folytathassuk azt, amit 1919-ben más körülmények közt elkezdtünk. Ha összehasonlítjuk mai fejlődésünk irányát azzal, amely felé a Tanácsköztársaság haladt, meg kell ragadjon a mély hasonlatosság, amely a Szov­jetunió, a Magyar Tanácsköztársaság, a népi de­mokratikus országok és a mi mai egészségpoliti­kánk között fennáll. Ez természetesen nem vélet­len és nem csodálatos. Ha különböző fejlődési fo­kokról, ha különböző fejlődési utakról is torkol­lunk a szocialista egészségügy útjára, a cél eléré­sére sok alapvetően hasonló feladatot kell meg­oldanunk. Ezért mondhatjuk a Tanácsköztársaság történetének és vívmányainak ismeretében, hogy amint a marxizmus-leninizmus elmélete és gya­korlata nemzetközi és mélyen nemzeti is, a szocia­lista egészségügy alapelvei is nemzetköziek és ugyanakkor mélyen nemzetiek is. Simonovits István dr.

Next