Orvosi Hetilap, 1959. december (100. évfolyam, 49-52. szám)

1959-12-06 / 49. szám - Ratkóczy Nándor: A malignus lymphocytomák therápiája

147 ORVOSI HETILAP 1959. 49. gesenhat, kisebb hatású, mint a mustárnitrogén és a degranol, viszont a csontvelőt kevéssé befolyásolja, ezért mellékhatásai is kisebbek. Cortison és ACTH a nyirokcsomókra is hat, csontvelősérüléseknél pedig a regenerációt gyorsítja. Hatása röviddel az adagolás beszüntetése után megszűnik. c) Az egyéb kémiai gyógyszerek közül a rheopyrin (ligapyrin) vagy más butazolidin készítmény fájdalom- és lázcsillapító szer, de a fehérvérsejtszámot is csökkenti és a nyirokcsomókra is hat. A sulfonamid (sulfanilamid) származékok tulajdonképpen a baktériumos fertőzések gyógyszerei, de egyéb gyógyeszközökkel kombinálva a sgr. gyógyításában is alkalmazzák. Adjuvánsként, általános roborálásra stb. számos más gyógyszert (vas, máj, vitamin stb. készítményeket) is igénybe veszünk. 3. Az egyéb gyógyeljárásokról a következőkben lesz részletesebben szó. B) A választandó gyógyeljárások tekintetében még ma sem alakult ki egységes álláspont. A belgyógyászok közül még sokan hajlamosak arra, hogy a chemotherapeutikumokat előtérbe helyezzék. Nem kétséges, hogy a cytostatikumok és a sugaras kezelés egyaránt jelentős eredményt tudnak felmutatni. Mindkét eljárást az alkalmazandók közé kell sorolnunk annál is inkább, mert a tapasztalat szerint a két gyógyeljárás jól kiegészíti egymást. Hasznos lehet megfelelő esetben, illetve időben a hormonok (cortison stb.), illetve iabutazolidin készítmények beiktatása. Saját tapasztalattal nem rendelkezünk, de egyes szerzők nagyon dicsérik a sulfonamidokat, a demacholeint, főleg más szerekkel kombinálva. A kémiai gyógyszerek között nem szabad megfeledkeznünk a legrégibb (Billroth által 1871-ben bevezetett) arzénról sem. Időnként kimegy a divatból, de a nagy tapasztalatú klinikusok vissza-visszatérnek használatára. Mi hosszú évtizedek óta kitartottunk mellette és fenntartó gyógyszerként most is szívesen adjuk. A transfusio nagy jelentőségére már idézett monographiámban (1938) rámutattam — olyan időben, amikor azt az ajánlott mértékben lymphogranulomatosisban másutt még nem nagyon alkalmazták. A 30-as években megkíséreltem lgr.-os betegek teljes test besugárzása, majd az ezt követő 1,5—2 liter vér 2—3 nap alatt történő lebocsátása után az így anaemizált beteget minden vérvétel után mindig valamivel több friss vérrel feltölteni. Elgondolásom az volt, hogy a szokottnál nagyobb adagú teljes test besugárzással elpusztítom a feltételezett kórokozót. A vér sugárkárosodását evvel az (akkor tudomásom szerint még nem is ismert) vércserével igyekeztem kivédeni. Bár a kísérletek céljaira annak idején jelentős pénzbeli támogatást kaptam, azokat technikai okokból (főleg a donorok hiányában) abba kellett hagynom. Az akkor szokásosnál jóval nagyobb transfusiók kitűnő hatása azonban megmutatta azok nagy jelentőségét. Ma, amikor a vérszolgálat oly kitűnően meg van szervezve, a transfusiót a legnagyobb mértékben szolgálatunkba állítjuk. A mustárszármazékok minden adagját is legalább 200 ml vérrel adjuk. Az általánosan roboráló gyógyszerek — a már kiemelt arzén mellett — a vas-, máj-, vitaminkészítmények adott alkalmakkor jó szolgálatot tehetnek. A sebészi gyógyítás, a góc radikális kiirtása csak akkor lehet jogosult, ha a folyamat egy helyre lokalizált. A nagyon ritka és sugaras kezelésre nem alkalmas gyomor- vagy bél-lgr, eseteiben a sebészi eltávolítás a választandó eljárás. Perifériás vagy újabban mediastinalis gócok kapcsán is minduntalan felvetődik a sebészi kiirtás gondolata postoperatív besugárzással. Véleményem szerint soliter gócoknak a gócölő dózissal való besugárzás éppoly eredményes, és kisebb beavatkozást jelent, mint a valóban radikalitást elérni akaró sebészi eltávolítás. C) Az alkalmazás sorrendje döntő jelentőségű. Sajnos ez éppen az a pont, melyben még mindig nem teljes az egyetértés. Egyetlen perifériás nyirokcsomó egyelőre még ismeretlen eredetű megnagyobbodása esetén a konzervatívok — köztük igen nagy tekintélyű belgyógyászok is — hónapokra menően is várakozó álláspontra helyezkednek, esetleg ex juvantibus arzénkúrát rendelnek el. Próba-excisio idejét csak akkor látják elérkezettnek, ha a nyirokcsomódaganat állandó jellegű növekedést mutat. E túl konzervatív felfogással szemben azt hiszem, hogy mogyorónál nagyobb és 3—4 hét alatt vissza nem fejlődő nyirokcsomó esetén indokolt annak eltávolítása szöveti vizsgálat céljából. Pozitív szövettani lelet birtokában, valamint primer mediastinalis daganat esetében azonnal meg kell kezdeni az erélyes, aktív terápiát. Mi magunk végig kitartottunk azon álláspont mellett, hogy lgr. I. és II. stádiumában, vagyis, amikor egy vagy két szomszédos régióban mutatható ki nyirokcsomó megnagyobbodás, úgy azokat röntgensugárzással, gócölő dózissal kell elpusztítani. Ezt az álláspontot képviselte a a radiológusok nagy része, akiket nem ingatott meg a chemotherapiás kezelés kezdeti eredményeinek sikere. A legújabb haematológiai művekből és az ez évi külföldi tanulmányutam alkalmával nyert személyes közlésekből örömmel állapíthatom meg, hogy ez az álláspont ma már a belgyógyászati vonalon is jórészben elfogadásra talál. Vonatkozik ez a primer mediastinalis nyirokcsomódaganatokba is. Ezeknél egyes — általában belgyógyásza — körökben azért tartják jogosultnak a röntgensugárzást megelőző chemotherapiás kezelést, mert „besugárzáskor a daganat kezdeti congestiós megnagyobbodása életveszélyes szövődményt okozhat”. Ez az aggodalom azonban túlzott. Jól tudjuk, hogy a mediastinalis daganatokat kezdetben kis frakciókban kell sugározni. Közel négy évtized alatt igen nagy anyagunkon sohasem láttunk szövődményt abból, hogy a mediastinalis daganatot elsődlegesen sugárzással kezeltük. Cytostatikumok primer alkalmazását csak akkor látnám jogosultnak, ha a beteg olyan állapotban kerülne hozzánk, amelyben a gátolt daganat már suffokációs tüneteket okoz. Erélyes mustárkezelés talán gyorsabban kiemelheti ebből az állapotból, mint e kényszerű helyzetben csak óvatos kis adagokkal végezhető besugárzás. Átmeneti chemotherapiás kezelés után 1751