Orvosi Hetilap, 1963. április (104. évfolyam, 14-17. szám)

1963-04-07 / 14. szám - Châtel Andor: A rheumás betegségek gyógyszeres kezelése

ORVOSI HETILAP therápia helyett stimulációs kezelést végezzenek, te­hát ACTH-t alkalmazzanak. Copeman, Savage és Davis (Róma, 1961) 78 bete­get kezeltek 6 hónaptól 7 évig, melyek közül 15 eset­ben elhagyatták az ACTH adagolását teljes remissio folytán, 13-nál azonban meg kellett szakítani a keze­lést szerzett rezisztencia, 18 esetben pedig másodla­gos tünetek fellépése miatt. Legrészletesebb West köz­leménye (1962), aki 94 rheumatoid arthritises 1—10 évig tartó ACTH kezeléséről számol be, megjegyezve, hogy csak 49 esetben volt a therápia 1—10 évig foly­tatandó. Legkimagaslóbbnak mutatkozik az eredmény annyiban, hogy csak egytizedrész annyi csonterosio keletkezett betegeinél, mint a kontrollsorozatban és csak egyhetedrész annyi, mint az arannyal kezelt be­tegeknél az Empire Rheumatism Council vizsgálati so­rozatának adatai szerint. 32 betegen abba kellett hagy­ni a kezelést 1 éven belül, mert egy esetben nem volt kielégítő eredmény, 22 esetben rezisztencia fejlődött ki, 6 beteg meghalt különböző okokból (2 polyarteritis nodosa), így maradnak ki a súlyos betegek, de 4 eset­ben teljes vagy részleges remissio folytán hagyhatták abba a kezelést, ami 8%-nak felel meg. A beteg nem tűrte a mindennapos injekciózást. A corticotrophormonnal való kezelés tehát va­lóban az ideális hormontherápia és a kb. 10% tel­jes remissio a legjobb eredmény, amelyet e téren el lehetett érni. Az a sajnos kevés beteg, aki si­kerrel reagál és a napi injekciókat eltűri, vala­mint azok anyagi feltételeit is vállalhatja, ez idő szerint a legjobban jár a polyarthritisesek közül. A szer drágasága egyelőre a legnagyobb akadály és itt is felmerül a kérdés, hogy a 10% remissiós nem tartozik-e a spontán gyógyuló betegek csoportjába. Corticosteroidok lokális, intraarticularis, pe­­riarticularis, epiduralis vagy transsacralis alkal­mazása az utóbbi években terjed és évről évre jobb készítmények kerülnek kezünkbe. Leghatásosabb jelenleg Hollander (13) szerint a triamcinolon-ace­­tid tertiner butyl acetatja. Nem kell itt megemlí­tenem, hogy nagy különbség van a lokális alkalma­zás eredményében aszerint, hogy valóban gyakor­lott vagy gyakorlatlan kéz adja be azt, tehát a gyógyszer eljut-e rendeltetési helyére: az ízületi üregbe, dura alá stb. Elhagyva a kifejezetten gyulladásgátló szere­ket, rátérek a valamikor oki therápiának tekintett aranykezelésre és ennek új vetélytársára, a chlo­­roquinra. Az arany therápia a cortison megjelenésekor, mint tapasztaltuk, súlyos presztízs veszteséget szen­vedett, melyből még mai napig sem épült fel tel­jesen, dacára Forestier (11), Edström (8) és mások hosszú évtizedes jó tapasztalataik alapján sok száz esetben elért sikereinek. Hazánkban a kezelés kényelmetlen kivitelén kívül, fokozatos elmaradá­sának fő oka, hogy megfelelő készítményt évek óta nem lehet beszerezni. Indikációját Forestier-vel (1961) egyetértve úgy fogalmazhatjuk, hogy legeredményesebb (80%-ban) a betegség első éveiben elkezdve az aranykúrát és éveken át folytatva fenntartó ada­gokban. Az eredmények saját tapasztalataink sze­rint is gyengülnek, minél előrehaladottabb stá­diumban kerül a beteg kezelésre, ami természe­tesen azt a gyanút kelti a szkeptikusokban, hogy a jól reagáló friss esetek tulajdonképpen az első év folyamán kb. 15%-ban bekövetkező spontán re­missiós betegekből kerülnek ki. Ez azonban, ahogy a számok is jelzik, nem helytálló, ezenfelül Michet­­te és Vanslype (1958) azt tapasztalták, hogy az aranykezelés (1200 mg 3 hónap alatt) az 1 évnél rövidebb ideje fennálló rheumatoid arthritises be­tegek haemagglutinációs próbáját is befolyásolta az esetek 47%-ában, míg az 1 évnél hosszabb ideje fennálló betegségnél csak 6,6%-ban. Ezt az Empire Rheumatism Council (1961) nagyszámú kontrollal végzett therápiás kísérletei is bizonyították. Saj­nos, azt is megmutatták, hogy az aranykezelésnek a folyamat progressziójára, tehát a porcpusztulásra kimutatható hatása nincs, ami nagyon gondolko­dóba ejt az arany hatásmódját illetően. Az arany mellett lassan tért hódított a chlo­­roquin, — nálunk resochin vagy nivaquine néven —, és a hazai Delagil. Hatása lassan fejlődik ki, éppen ezért több hónapon át kombinálni kell symptomatikusan ható antirheumaticumokkal. Ilyen hazai készítmény híján nálunk nehezen ter­jedt el a chloroquin kezelés, legalábbis ritka az a beteg, aki valóban módszeresen kapja a gyógyszert 12 éven át. Eltekintve az erre érzékeny egyéneknél jelentkező gyomorpanaszoktól, komoly szövődmé­nye a chloroquin kezelésnek a corneában való „ki­csapódása”, mely múló és felszívódik a szer kiha­gyása után. Tragikus szövődménye a retinopathia, mely hosszabb szedésre jelentkezik és, irreparabilis. Érdekes, hogy Schmidt és másainak (1961) megfi­gyelései szerint az elektroretinogramm resochin kezelés alatt elváltozásokat mutat, melyek még 1 évvel annak félbeszakítása után is fennállanak, de ekkor megszűnnek. Corticoidok egyidejű adagolá­sa részben véd, vagyis kompenzálja a resochin-ha­­tást. Leggyengébb oldala a chloroquinnak, hogy a remissio csak hónapokig tart a szer kihagyása után, úgyhogy ismételten el kell kezdeni a féléves kú­rákat. A vázolt gyakorlati kérdéseken túlmenően csak röviden óhajtok a legújabb, főleg nyugati készít­ményekre kitérni, így a degeneratív kórformák oki kezelésére bevezetett csontvelő-porckivonatokra (Rumalon), továbbá a myotonolyticumokra (Pa­­raflex), mely utóbbiaknak a spasmusok leküzdésé­ben igen kifejezett adjuváns szerepük van. Több hazai szerzőnek van e téren jó tapasztalata, de nyilván még hosszabb időbe telik, mielőtt véglege­sen állást foglalhatunk értékelésükben. Hátra van a rheumás betegségek gyógyításában legnehezebb, de legérdekesebb kérdés, mely mélyen belenyúl e betegségcsoport pathogenesisének és patho­­lógiájának lényegébe. Az ideális és elérendő cél az volna, hogy pontosan kiderítve és megismerve a rheu­más folyamat pathogenesisét, biokémiailag gondolkod­va illesszük bele a chemotherápia megfelelő eszközét, mint kulcsot lakatjába, ahogy a bacteriostaticus che­­motherapeutikumok és antibiotikumok beleszólnak a baktériumok anyagcseréjébe. Ettől még távol vagyunk, mert egyrészt nem ismerjük a rheumás folyamat bio-

Next