Orvosi Hetilap, 1964. november (105. évfolyam, 44-48. szám)
1964-11-01 / 44. szám - HORUS - Adatok a fehérjekutatás történetéhez
járást ismertet a szerző, a régi bevált műtéti eljárások mellett. Ebben a könyvben a plasztika mestere szól az olvasóhoz. Réthi Aurélt hazájának határain túl, messzeföldön jól ismerik. Számos tudományos kitüntetést ért el: levelező tagja a Deutsche Gesellschaft der Hals-Ohren-Ärzte, Société Frangaise d’Oto-Rhino- Laryngologie, Société Frangais de Phoniatrie, Society of Plastic and Reconstructive Surgery-nek, alapító tagja a College Phonetique Experimental - nak, a Societe Italiane d’Oto-Rino-Laringolatrica, Societe Greque d’Oto Neurologie, österreichische Oto-Laryngologischen Gesellschaft, Societas Medicorum Bohemoslovenica Purkyné, és a Collegium O. R. L. Amicitiae Sacrum külföldi tudományos egyesületek tagja. A Spanyol Orvostudományi Akadémia tiszteletben tagja. A Haut College International de Phoniatrie elnöke volt éveken át, és ilyen működéséért Párizs városának ezüstérmével tüntették ki. Több magyar kitüntetésnek is tulajdonosa. Érdemes az ünnepeltnek egy munkanapját megtekinteni. Egész délelőttjét és délutánjának mintegy felét a vezetése alatt álló osztályon tölti, ahol a legnagyobb műtéteket személyesen végzi. Az este a tudományos munka és irodalmi továbbképzés ideje. Ha felvetjük a kérdést, hogy ilyen kiterjedt munkatempót miként képes valaki 80 éves korában jól ellátni, akkor a magyarázat kettős: mind szülei, mind nagyszülei magas életkorukig tevékenyek voltak,nagyanyja 103 éves korában halt meg. A másik okot a sportolásban kereshetjük, mert Réthi Aurél, mint úszó és turista még jelenleg is aktív. Mens sana in corpore sano. A fáradhatatlan orvosnak a természet nagy barátjának és ismerőjének jubileuma alkalmából, szívből kívánjuk, hogy szellemi és testi frisseségével még sokáig fejtse ki működését.” Lieber professzor üdvözlő soraihoz a magyar orvosok is csatlakoznak és őszinte nagyrabecsüléssel üdvözlik Réthi professzort 80. születésnapján. Adatok a fehérjekutatás történetéhez A fehérje fogalma már nagyon régi. A mai, tudományos terminológiába átvett „albumin” elnevezéssel pl. mint a tojásfehérjének nevével „albumen ovi” már Pliniusnál találkozunk, aki azonban ezenkívül minden olyan anyagot „albuminózus” jelzővel illetett, amely melegítésnél megalvadt, így őt tulajdonképpen, mint a fehérjekutatás megalapítóját tarthatnánk számon, minthogy a fehérjének egy könnyen megállapítható, tipikus tulajdonságát írta le. 1800 évig tartott azonban, amíg a fehérje fogalma, amelyet ezen a néven először Jean Paul (1763 —1825) „Hesperus” c. munkájában találunk, tényleges tudományos tartalmat nyert. A fehérjekutatás története elválaszthatatlan az emésztési folyamatokra vonatkozó ismeretek fejlődésétől. Átfogó tájékoztatást találunk mindkét területről Einer Werner McCollum monográfiájában. Az első összehasonlító diétetikai kísérletre utaló adatokat, amely kísérlet, hogy úgy mondjuk a felépülés és lebomlás érdekes jelenségeinek első természettudományos kutatását jelentette, az Ótestamentumban Dániel próféta könyvében található. Ez a rész arról szól, hogy hogyan parancsolta meg az egyiptomi fáraó kiválasztott zsidó fiúk egyiptomi eledelen való felnevelését abból a célból, hogy a királyi udvarban az apródszolgálatot mind testileg, mind szellemileg különösen „szépen, ügyesen, bölcsen, okosan és értelmesen” lássák el. Dániel, aki az egyiptomi étrendet mind rituális, mind fiziológiás szempontból is elítélte, arra kérte a legfelsőbb kamarást, aki a táplálkozási kísérlet felügyelője volt, hogy előzőleg végezzenek egy kontrollkísérletet. „Tégy mégis 10 napig kísérletet szolgáiddal és adass nekünk főzeléket enni és vizet inni. Azután mutassák meg néked a mi ábrázatunkat és amaz ifjakét, akik a király ételével élnek, és aszerint cselekedj majd a te szolgáiddal. És tíz nap múlva szebbnek látszik az ő ábrázatuk, és testben kövérebbek valának mindazon ifjaknál, akik a király ételével élnek vala.” Az a kérdés, hogy milyen táplálás felel meg leginkább az ember testi és szellemi fejlődésének, nem hagyta nyugodni az emberek fantáziáját. Az elhízás és a lesoványodás problémája, ahogy azt a jelentős holland festő, id. Pieter Brueghel a kortársaknak a XVI. sz.-ban bemutatta, mindenekelőtt az orvosi körök témájául szolgált. A régi babiloniak idejében, i. e. 3000 körül a soványságot — minthogy ebben a korban nyilvánvalóan elegendő élelem állt rendelkezésre — csak természet feletti hatalommal bíró démonként tudták elképzelni, amelyet éppen ezért varázsszerekkel kívántak elűzni: „Istentelen sorvadás, nyomorúságos sorvadás, sorvadás, amely ezt az embert sohasem akarja elhagyni, és Te, aki ebből a testből nem akarsz eltávozni, elátkozott sorvadás, az ég nevében elűzlek téged, a föld nevében kiűzlek téged, távozz!” Először Hippokratésznél és iskolájánál találkozunk az i. e. V. évszázadban ebből a szempontból racionális felfogással. A Corpus Hippocraticumban találkozunk azzal a felfogással, hogy a különböző táplálékok, legyenek mégoly eltérők is egymástól, egyetlen alapanyagot tartalmaznak. Ezt az anyagot dolgozza fel és csak ezt képes beépíteni a szervezet. Ez az emésztési folyamat a gyomorban végbemenő „főzés” útján történik, amely két lépésben zajlik le. A főzéshez szükséges hő, a „calor innatus” a szívben keletkezik és a pulzus útján jut az emésztőrendszer szerveihez. Az első lépésben a Galenus által chylusnak nevezett gyomornedv keletkezik. A második fázisban a lépből közvetlenül a gyomorba vezetett savból, a fekete epéből és az előbb említett chylusból vér keletkezik, amelynek megalvadása pedig praeformált üregekben a többi fő testnedvet, a nyálat, a sárga epét, a fekete epét eredményezi. Ezek ma a vérmérsékletek elnevezé