Orvosi Hetilap, 1965. július (106. évfolyam, 27-30. szám)
1965-07-25 / 30. szám - HORUS - Schultheisz Emil: Mesmer és a mesmerizmus
kalomszerűen a szokásos pharmakotherapiával is ■élt az egykorú beszámolók szerint. Ezt azonban a mesmerizmus későbbi ismertetői szívesen elfelejtik. Bécsi orvosi gyakorlata rendkívül kiterjedt volt. Amikor azonban — őszinte meggyőződéssel és megnetikus kúrájába való teljes hittel — egy vak, akkortájt híres zongoraművész, a császárnő kedvenc keresztgyermeke Maria Theresia Paradis látását akarta visszaadni, s a kezelés eredménytelen maradt, a bécsi orvosok minden felgyülemlett haragja ellene fordult. Összeütközése az orvosi karral oly mértékű volt, hogy 1778-ban Bécs elhagyására kényszerült. Útja Párizsba vezetett, mert meggyőződése szerint csak a franciák tudnak értékelni egy ilyen „felfedezést”, amelyet ő a mikroszkóppal egyenértékű vívmánynak tartott. Hivatásos orvosi körök és a tudományos világ itt is hűvösen, sőt hidegen fogadta, mégis hamar nagy praxisra tett szert. Páciensei között sok nagy befolyású ember volt, akik útját ■egyengették. Buzgólkodásuk eredményeképpen Párizsban összeült egy bizottság tanainak megvizsgálására. Mesmer tudniillik hivatalos elismerésre vágyott! A bizottság tagjai, a kémikus Lavoisier, a polihisztor Franklin, valamint Guillotin dr. és még néhány más közismert orvos. A bizottság kísérleteket végzett betegeken és egészségeseken, orvosokat és betegeket hallgatott meg, s végül lesújtó véleményt nyilvánított. Ennek alapján Mesmert és követőit üldözni kezdték. Az orvosokat, akik befejezéssel kezelték, az orvosi gyakorlattól való eltiltással fenyegették. Mesmer erre úgy reagált, mint néhány évtizeddel később Hahnemann és homeopatha követői: előkelő, általuk meggyógyított betegeik köszönőleveleit publikálta és ismét ragyogó terápiás eredményeire hivatkozott. A vitának a forradalom kitörése vetett véget. A párizsiaknak fontosabb dolguk akadt, mint Mesmerrel vitázni, a nagy magnetszőr pedig szülőföldjére, a Bodeni-tó mellé vonult vissza. 1814-ben Merseburgba költözött át. Nagy vagyonát ugyan a forradalom idején elvesztette, de a francia kormánytól évi 3000 frank járadékot kapott, ami nyugodt megélhetését biztosította. 1815. március 5-én hunyt el. A mesmerizmus, „az állati gyógydelejesség tana” hazánkba némi késéssel érkezett és a XIX. század elején, kb. németországi virágzásával egyidőben terjedt el. „Pesten a mágneselés annyira lábrakapott, mint szintén valaha Párizsban és most Berlinben ..(Kováts Mihály: Az állati mágnesség mérőserpenyője, Pest, 1818.) Fénykorát azonban a század derekán érte el nálunk a magnetizmus. (V. O. Gortvay: A legújabbkori orvosi művelődés története, p. 99.) Legfőbb híve a „mágnesező gróf”, Szapáry Ferenc volt. Egy orvossal közös praxisban éveken át kúrálta itthon és Európa-szerte az idegbetegeket. Eredményei kitűnőek voltak! Ezt igen sok levél tanúsítja. A nem gyógyultak vagy a netán elhunytak viszont nem leveleztek. Szapáry a magnetizmus elméletét és gyakorlatát előadásokban és írásaiban hirdette. („Die magnetische Lehre der neuen Schule in Fragen und Antworten nach den Vorlesungen des Grafen Franz Szapáry — Von einem seiner Hörer”, Regensburg, 1845.). Szapáry természetesen nem állott egyedül. Orvosok között is számos követője, vagy talán inkább hívője van a magnetizmusnak hazánkban a század második felében is. A hangsúly időközben egyre jobban a magnetikus álomban való gyógyításra tevődött át — tulajdonképpen antik reminiscentiák alapján. Selmecbánya nyugalmazott főorvosa, Veszély József dr. 1851-ben írja meg könyvét „Der magnetische Schlaf” címmel, amelyben hosszú filozófiai és pszichológiai-pszichiátriai fejtegetések után bőséges kazuisztikát közöl. Jellemző a könyv sikerére, hogy 1862-ben Pesten második kiadásban is megjelent. A pszichoanalytikusok a modern pszichoterápia eredetét Franz Anton Mesmerig szeretik visszavezetni (Roback: History of Psychiatry, p. 63.), akit pedig kortársainak jó része kuruzslónak tartott. Mesmer úgy vélte, hogy az emberekben olyan specifikus magnetikus erőt fedezett fel, amely kézrátétellel átvihető. Erre a szisztémára épült hallatlanul eredményes praxisa. Mesmer és követői által elért közvetlen terápiás effektuson kívül van a mesmerizmus tanának egy másik aspektusa is. Minden kétséget kizáróan befolyásolta mind kora, mind a későbbi évtizedek orvosainak pszichiátriai gondolkodását. Ezen a nyomon elindulva jutott el pl. Carl Gustav Carus a tudatalatti folyamatok felismeréséhez. (V. O. C. G. Carus: Über Lebensmagnetismus und über die magischen Wirkungen überhaupt. 1856, ld. még Carusról szóló tanulmányomat, O. H. 1964, 18, 845. ff.) Természetes, hogy mind Carus, mind pedig a magnetizmust bizonyos mértékig szintén akceptáló orvos, sir John Forbes az eljárást már csak bizonyos pszichiátriai kórformáknál, tehát differenciálterápia formájában használták. Az angolok voltak egyébként azok — Forbes mellett John Elliotson —, akik a magnetizmust anaesthesia céljaira használták fel. (J. Elliotson: Numerous Cases of Surgical Operations without Pain in the Mesmeric State. London, 1843.) A delejesség tana a cári Oroszországba is eljutott, ahol jóval kevesebb kritikával fogadták. Az I. Sándor cár által 1815-ben a magnetizmus megvizsgálására alakított bizottság nagy jelentőséget tulajdonított a magnetizmusnak, s határozatában közölte: ezt az új módot csak approbált orvosok alkalmazhatják. Svédországban és Dániában királyi dekrétum biztosította a magnetizmus gyakorlatát az orvoskollégium tagjai számára. 1817-ben Svédországban több doktori disszertáció védi meg a magnetizmus tételeit. Ugyanakkor Ausztria hatóságai már tiltják gyakorlatát. Alapjában véve Mesmer sem kuruzsló nem volt, sem pedig misztikus, hanem tipikus, de elkésett racionalista és gondolataival a XVIII. század