Orvosi Hetilap, 1968. február (109. évfolyam, 5-8. szám)

1968-02-11 / 6. szám - HORUS - Kenéz János: Richard Krafft-Ebing

ORVOSI HETILAP Wald a sötétpiros színe miatt már régebben lá­tóbíbornak nevezett látáspigment, az ún. rhodopsin biokémiai szerkezetét és biokémiai átalakulásait vizsgálta. Ez a látóbíbor összetett fehérjeszerű anyag, proteid, amelynek fehérje molekuláját Wald Opsinnak nevezte el. E molekula színezék része egy módosult A-vitamin-aldehyd, ezt régebben Retinin­­nek nevezték, ma — Wald után — Retinalnak hív­ják. Wald szerint a fény hatására ez a színezék izo­­merizálódik, az izomert Wald trans-Retinalnak ne­vezte el. A kérdést bonyolítja az, hogy a látóbíborban levő Retinal bizonyos enzimek hatására redukáló­dik és Retinol lesz belőle. A Retinol nem más, mint A-vitamin, amelyről már régóta tudják, hogy a lá­tás élettani folyamataiban nagy szerepe van. A lá­tóbíbor azáltal regenerálódik, hogy a Retinol (A- vitamin) visszaoxidálódik Retinallá. Ennek a reduk­ciós-oxidációs folyamatnak azonban (amelynek so­rán Retinálból Retinol lesz és viszont) a színlátás szempontjából nincs jelentősége, mert az a Retinal­­trans-Retinal biokémiai reakciósorozattal függ ösz­­sze. Mikrospektrofotometria segítségével sikerült az emberi szem retinájának a három alapszínre vonat­koztatott elnyelési görbéit megállapítani éspedig mikroszkopikus nagyságú területeken. így George Wald kimutatta, hogy a retinában valóban három­féle csapocska, háromféle színérző idegvégkészülék van: az egyik a pirosra, a másik a zöldre, a harma­dik a kékre érzékeny. Wald a vizsgálatainak ered­ményeképpen megállapította: „Ez az első bizonyí­ték olyan csapcsoportok létezésére, amelyeknek a viselkedése, a tulajdonságai egybevágnak a Young —Helmholtz-féle trikromatikus látáselmélettel”. Másodízben jutalmaztak Nobel-díjjal szemészeti vonatkozású kutatást. Az első esetben Allvar Gull­­strand svéd szemész kapott 1911-ben Nobel-díjat a szem és a látás fizikai vonatkozásainak tisztázá­sáért; ezek a kutatások a szemlencse fénytörőké­­pesség­ére, a látás optikai szabályaira, vagyis a szem dioptrikájára vonatkoztak. Ezúttal három olyan ku­tató kapta a nagy elismerést, akik munkájukkal az érzékelés élettanának behatóbb megismerését segí­tették elő. QeU­sche Medizinische Wochenschriftben megjelent közlemény nyomán Richard Krafft-Ebing Nyíró professzor 1959-ben lezárt és 1962-ben megjelent psychiatriai tankönyvében rövid áttekin­tést ad a psychiatria történetéről, amelyet két rész­re oszt: a tudományos psychiatria előtti és a tudo­mányos psychiatria korszakára. Ez utóbbit Pinel, Esquirol és Griesinger tevékenységétől számítja. Hangsúlyozza, hogy az említett elmegyógyászok műveiben kezdi felváltani a romantikus, metafizi­kus elképzeléseket a természettudományos szemlé­let, amely már bizonyos neuropathologiai kutatá­sokra is támaszkodik. Griesinger és Esquirol hívták fel a figyelmet az empíria fontosságára, követelték a betegágy mel­letti észlelést és az elmebetegségek mibenlétének megállapítása céljából szükségesnek tartották az or­vostudomány eredményeinek felhasználását. Ezeket az elveket német nyelvterületeken leginkább Krafft-Ebing valósította meg. Érdekes, hogy Nyírő a könyvében nem említi Krafft-Ebing nevét, holott a bécsi és a német psy­chiatria fejlődésében még 60 év távlatából is ko­moly szerepe van. Krafft-Ebing működése a pavlovi tanítások tükrében persze külön probléma, azonban ennek megbeszélése meghaladná egy megemlékezés kereteit. A múlt század közepéig az elmebetegek gyógy­kezelésében, az elmebajok rendszerezésében és okai­nak kutatásában a nihilizmus uralkodott. Ekkor lé­pett előtérbe az agyanatómiai kutatás, amelynek bécsi képviselője a nálunk — Semmelweis agyának boncolójaként is — ismert Meynert volt. Ez az ana­tómiai irányzat Morgagni elvei alapján igyekezett az elmebaj morfológiai jellemzőit az agyban meg­találni. Volt egy másik irányzat is, amely humani­tástól vezérelt patriarchális szellemben igyekezett az elmebajosok életét elviselhetővé tenni anélkül, hogy jobban elmélyedt volna az egyes betegségek elkülönítésében. Krafft-Ebing kiképzése során mindkét irány­zattal úgyszólván a forrásnál ismerkedett meg. Egy előkelő tisztviselő család gyermekeként a német kultúra egyik nagy hagyományokkal rendel­kező városában, Mannheimben látta meg a napvilá­got 1840. augusztus 14-én. Anyai ágon jogtudósok szerepeltek az elődei között és anyai nagyapja a börtönügy reformátoraként vált ismertté a német jogszolgáltatásban. Középiskoláit szülővárosában, egyetemi tanulmányait Heidelbergben, Zürichben, Bécsben és Prágában végezte el. Kezdő medikus éveit anyai nagyapja házában töltötte, és abban, hogy a törvényszéki psychiatriában úttörő szerepet vállalt, bizonyára van része ezeknek az éveknek is. 3­7

Next