Orvosi Hetilap, 1972. április (113. évfolyam, 14-18. szám)
1972-04-02 / 14. szám - Kesztyűs Loránd: A szabadság ünnepén
1796 az orvostudományi kutatások a társadalom egészétől elkülönült, elzárt területet képviselnek, amelyen belül lehet maradni, és elegendő az, ha valaki e zárt területen belül munkáját többé-kevésbé hiánytalanul elvégzi. A jövő orvosainak szocialista embereknek kell lenniük, akiknek meggyőződésük, hogy az anyag mozgását, a természeti és a társadalmi jelenségeket a tudomány eszközeivel, módszereivel meg lehet vizsgálni, törvényszerűségeiket fel lehet ismerni, és e törvényszerűségek megismerése után ki lehet dolgozni azokat az új szükséges intézkedéseket, módszereket és eljárásokat, melyek segélyével a nem kívánatos jelenségek elháríthatók, a nem kívánatos mozgásformák kívánatos irányba terelhetők. Orvostudományi egyetemeinken tehát élesen merül fel a hallgatók szocialista szellemben való nevelésének az igénye, mert az új orvosnemzedéknek a szakmai ismeretek elsajátításával együtt meg kell ismernie és magáévá kell tennie a marxista-leninista világnézetet. Döntő fontosságú ebben a nevelésben az oktatók meggyőződése, mert a hallgatók pontos indikátorok, akik megérzik, hogy az oktatók tudományos álláspontja szocialista meggyőződésbe ágyazódik-e vagy sem. A szakmai képzés szilárd ideológiai megalapozottságára, világnézet, formáló hatására tehát fokozottan kell törekednünk, az orvostudományi egyetemek korszerű fejlesztésének ez alapvető feladata. A másfél évvel ezelőtt életbe lépett új egyetemi szervezeti szabályzat e törekvéseknek csak a kereteit biztosítja — akkor, amidőn a hallgatók és oktatók szorosabb együttműködése érdekében a KISZ- nek képviseleti, kifogásolási és véleményezési jogokat adott. E szervezeti szabályzat szerint beleszólhatnak az egyetemi közösség ügyeibe, fejleszthetik társadalmi önigazgatási tudatukat, az egyetemi közéleten keresztül gyakorlatot szerezhetnek, felkészülhetnek a szocialista orvos sokszínű politikai, szervezési, stb. feladataira. A pártszervezet, a legjobb oktatók és hallgatók segítségével, sokoldalúan egybehangolt nevelő munkával kell ifjúságunkat megtanítanunk arra, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel, felelősséggel tudjanak javasolni és dönteni a különböző egyetemi bizottságokban, az oktatási szervezeti egységek munkaértekezletein és az egyetemi tanácsban. Minél több hallgatót sikerül bevonnunk ezekbe a keretekbe, annál több olyan orvos áll majd a hazai egészségügy szolgálatába, akik a megbetegedett emberek korszerű gyógyítása mellett küzdeni és harcolni tudnak a közösség egészségét szolgáló, egészségét védő megelőző tevékenységért, az egészséges társadalomért. Az orvosképzés jövőjében — mint ahogy eddig is voltak és napjainkban is vannak— nyilván elő fognak fordulni előre nem látott gondok és nehézségek, téves számítások következtében erőltetett, helytelen irányok. Ám ahogy úrrá lettünk a nehézségeken a múltban is, nyilván leküzdjük azokat ezután is. Századunkban forradalmi lendülettel, mesékbe illő fordulatokkal halad előre az emberiség szellemi teljesítménye. Ebben a fejlődésben az orvostudomány is elöl jár, és ez az orvosképzésben világszerte nagy gondot okoz. Félreértés ne essék, a magyar orvostudományi egyetemeken a szakmai kiképzés színvonala társadalmunk mai igényeit kielégíti. De ha arra gondolunk, hogy a jelen tanévben egyetemeinken tanuló elsőéves medikusoknak, akik 1978-ban — 24 éves korukban — végeznek, olyan elméleti és gyakorlati jártasságot kell elsajátítaniuk az általános orvosi diagnosztikában, a megelőzésben, szervezésben és gyógyításban, hogy — 2000-ben mint 46 éves, erejük teljében levő orvosok — „önálló gondolkodás és mérlegelés alapján azt biztosan alkalmazni tudják”, akkor az orvostudományi egyetemek szakmai képzésében az alapos reformok bevezetése valóban elkerülhetetlennek látszik. Rá kell mutatnunk mindenekelőtt arra a szakosodási folyamatra, mely az orvostudományban napjainkban is folyik. Szemünk előtt alakult ki pl. a cardiologia belgyógyászati, sebészeti komponenseivel, az idegsebészet, a mellkasi sebészet, a klinikai immunológia, a rheumatológia, a haematológia stb. Hazánkban, ebben a kis országban, a specializálódás méreteit mutatja, hogy a MOTESZ félszáz tudományos társaságot tömörített össze. Nyilvánvaló, hogy e specialisták képzése nem lehet a hatéves általános orvosképzés egyetemi feladata. Az egyetem csak alapot adhat, a hat év csak arra elegendő, hogy hallgatóink elsajátítsák azokat a módszereket és eljárásokat, melyek segélyével a rohamosan fejlődő orvostudományi speciális ágazatokban saját tudásukat, saját ismeretanyagukat állandóan fejlesszék, színvonalon tartsák. A szakosodás okozta desintegratiótól sokan féltik az egészségügyet, aggódnak, hogy a beteg ember mint egység elvész a specialisták között. Hogy ez az aggály mennyire jogos, azt a jövő fogja megmutatni. Látnunk kell azonban a specializálódás mögött az integratiót is. Lehet, hogy a cardiológus kevesebbet tud pl. az általános onkológiából vagy a dermatológiából, viszont magas szinten ismeri a szívnek és az érrendszernek nemcsak a belgyógyászatát és sebészetét, hanem electrophysiológiáját, ultrastrukturáját, kórszövettanát, biokémiáját, biofizikáját stb. Ugyanez a helyzet a hepatológussal vagy a nephrológussal is. Azaz a régi, klasszikus