Orvosi Hetilap, 1975. szeptember (116. évfolyam, 36-39. szám)
1975-09-28 / 39. szám - Papp Miklós: Eredmények és kétségek a kutatásban
Magyar Tudományos Akadémia, Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézet, Kórélettani Osztály (igazgató: Stark Ervin dr.) Eredmények és kétségek a kutatásban (A heveny hasnyálmirigy-gyulladás keletkezéséről és kezeléséről) Papp Miklós dr. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy az Orvosi Hetilapnak ezen az évenként visszatérő bensőséges ünnepén az emlékelőadást megtarthatom. Markusovszky proteuszi alakja volt a magyar orvostudománynak, hiszen Hőgyes szavaival minden valamirevaló eszme az orvosügyek forrongó korszakában tőle magától keletkezett, vagy legalább átszűrődött agyán. Hatalmas életművében elsősorban tudományszervezői, egészségpolitikusi tevékenységét csodáljuk. Engem, a kutatóorvost, a határozott álláspontja ragadott meg a tudományos kutatás jelentőségéről, ismeretelméleti problémáiról. Markusovszky véleménye e tekintetben már azért is érdeklődésre tarthat számot, mert publicisztikai tevékenységének kezdete a természettudományok, köztük az orvostudomány új korszakának, új felfedezéseinek az idejére esett. Emlékezetes, hogy Semmelweis tanainak védelmére kelve (40) sem mulasztotta el annak hangsúlyozását, hogy ,,. .. a szabatos fürkészetnek kell még kimutatni, mi és milyen azon rothadt szerves anyag — szövet- és vegytanilag —, mely a fertőzést okozza ...”. Markusovszky azonban már korábban is tanújelét adta tudományos tájékozottságának és tisztánlátásának. 1858-ban ezt írta (40): „Az orvosi tan . . . tudomány csak annyiban leendő menynyire .. . physika-, boncz-, élet- és vegytan tud lenni”. Vallja, hogy a betegségek természetrajzát az anatómia, az élettan jelenségeit a fizika és vegytan révén lehet megismerni, az ésszerű „gyógytant” pedig élettani kísérletekre lehet majd felépíteni. Mindezt néhány évvel Claude Bernard első nagy művének a megjelenése után írja, amikor a fiziológiai gondolkodás éppen hogy első impulzusait adta az orvostudománynak. Markusovszky állásfoglalásaiból az is kitűnik, hogy a kísérleti munkát nem öncélnak, eszköznek tekinti a helyes felismerésen alapuló gyógyászathoz vezető úton. Az élettani kísérletek szabályainak elsajátítását azért ajánlja, mert az a mindennapi orvosi munkában alap, mérték lehet a fel nem derített kérdések értelmezésében. Már csak azért is érdemes szó szerint megismerni véleményét, mivel abban a kísérletes vizsgálatok követelményeit, a jó tervezést, a kérdésfeltevést és az ítéletalkotást mintaszerűen felsorolja. Idézem: „...az ki élettani kísérleteknél megtanulta a kísérleteket észszerűen rendezni, az esetlegességeket... a számításból kihagyni, határozott kérdéseket tenni s a kísérlet eredménye szerint ítélni, az az orvoslat mezején is tudományos értékű tapasztalatokat fog tenni”. Bizonyára éppen ezért tartja szükségesnek, hogy az orvosi pályára készülő ifjak az élettant gyakorlatok útján is műveljék. Ennek haszna — mint kifejti — „az észlelőképesség kiművelésében s a physiologikus búvárlati módszerek elsajátításában” állana, „mely egyedül képes a jövő idők okszerű gyógytanát előkészíteni”. A kutatástól, a módszerek elsajátításától nemcsak kísérleti eredményeket vár, hanem hangsúlyozza azok jelentőségét a kutatók gondolkodásának a fejlődésére is. Ezt mondja: „Aki élettani kísérleteknél látta, mily nehéz tiszta észleletekre szert tenni, az orvosgyakorlati sikereit nem egykönnyen fogja tapasztalatok alapján elfogadni”. Hogy a kísérletes kutatás, az orvosgyakorlat és az okszerű gyógyítás között egykor megsejtett összefüggés mennyire igaznak bizonyult, ma már nem szorul különösebb magyarázatra. Hogy mi volt az a körülmény, amely Markusovszkyt mindennapos, szerteágazó tudomány és egészségpolitikai tevékenységében is a kísérleti munka, a tudományos megismerés, az orvosi episztemológia felé orientálta, bizonyára vonzalma az orvosi kutatás felé, távlatokat felölelő gondolkodása, kristálytiszta logikája, a fejlődés útjának felismerése és az a képessége, hogy a célt a megismerés nehézségei közepette sem vétette el. Előadásomhoz keresve sem találhattam volna megfelelőbb indítást, mint Markusovszky következő, a tudományos megismerést példázó, nagyszerű gondolatát: „Nincs systema tudományunkban . . . mely tárgyát illetőleg a teljes igazságot és valót kifejezné. Minden theoria csak nézet az igazságról, ... ezzel a búvárlal lezárva nincs . . .” (40). Előadásomban az érvek és az ellenérvek, az eredmények és a kétségek fényében, a heveny pankreatitis keletkezésének —a sokáig szinte egyeduralkodó, majd módosított, de még ma sem érvényen kívül helyezett — theoriájáról, a canalicularis vagy mechanikus elmélet alakulásáról számolok be. Továbbá vizsgálat tárgyává teszem a heveny hasnyálmirigy-gyulladás (továbbiakban h. h.) legújabb — egyesek által hatásos, de többek véleménye szerint kétséges hatású — glukagon therapiáját. A h. h. keletkezését magyarázó theoriák közül a canalicularis elmélet a legrégibb, a legismertebb, a legelfogadottabb és erre épül fel a pankreatitis keletkezését magyarázó szinte valamennyi újabb keletű theoria. Az emberi akut pankreatitis (továbbiakban a. p.) keletkezésének ugyanis mintegy 50—60%-ában mutatható ki az epeutak megelőzően fennálló idült betegsége (28, 43). Az elmélet Opie (44, 45) klinikai megfigyelésére épült. Az 1975. évi Markusovszky-díjak kiosztása alkalmával rendezett ünnepélyen tartott előadás. Orvosi Hetilap 1975. 116. évfolyam, 39. szám 2283