Orvosi Hetilap, 1976. február (117. évfolyam, 5-9. szám)

1976-02-29 / 9. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

A többi 4 csecsemő koraszülött volt, s a vérzés később lépett fel: átlagban a negyedik életnapon. Említést érdemel, hogy közvetlenül a masszív tüdővérzés előtt egyetlen csecsemő sem volt a hypoxia mély­pontján, de többnek a bázis defi­citje 10 mEq/1, vagy még több volt. Néhány újszülött kifejezetten re­­tineálta a C02-t. Amint a tüdővér­zés első jelei mutatkoztak, jól mér­hető lett az acidosis és rosszabbo­dott az alveolaris oxigenizáció is. A vérzéssel egyidőben esett a hae­­matokrit (20—30% körül) és felfe­dezhető volt a disseminált intra­vascularis coagulatio is. A tüdővérzés két jellegzetes idő­pontban jelentkezett: az egyik cso­portban néhány órával a megszü­letést követően, igen súlyos intra ­­partalis asphyxia közepette, a má­sik csoportban jóval később, 39— 149 órával a születés után. A resuscitatióhoz hozzátartozott az intravénás alkali-kezelés, a friss vér transzfuzió és az intermittáló pozitív nyomású lélegeztetés; utób­bit átlagban a vérzést követő 40. óráig folytatták. Az a 4 csecsemő, aki túlélte a tüdővérzést, végül is állandó pozitív nyomást kapott, hogy így adaptálják az intermittáló pozitív nyomás folyamatos meg­szűnéséhez. A leglényegesebb tapasztalatuk az volt, hogy az intermittáló pozi­tív nyomásra a tüdővérzés hama­rosan — mintegy 15 percen belül — megszűnt, bár ezt követően még napok múlva is mutatkozott némi véres szivárgás a légutakból. Eleddig nem találtak hatásos ke­zelési módot a masszív tüdővérzés ellen. Tulajdonképpen ez indította a vizsgálókat arra, hogy az inter­mittáló pozitív nyomású lélegezte­téssel is kísérletezzenek, miután az más eredetű tüdő-oedemában meg­előzően már hatásosnak mutatko­zott. Feltételezték, hogy az újszü­lött vérzéses tüdő-oedemájában is érvényesül majd a hatása. Valóban az eredmény nem is maradt el: ja­vult az oxigenizáció, csökkent az acidosis és egyéb kóros tünetek is mérséklődtek. Végeredményben a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy masszív tüdővérzésben az inter­mittáló pozitív nyomású lélegezte­tés eredménnyel alkalmazható. A jó hatás azonban csak akkor vár­ható, ha az egyéb jellegű kiegészí­tő kezelés sem marad el: pH kor­rekció, anaemia és hypovolaemia kezelése, inravenás alkali és friss vér transzfúzió. Kiss Szabó Antal dr. Onkológia Hodgkin-kór: az orvosok na­gyobb számú megbetegedése alá­támasztaná az infectiós theoriát? Vianna, N. J. és mtsai: The Lancet, 1974, II., 131—133. A Hodgkin-kór fertőzőképessége epidemiológiai viták témája nap­jainkban is, amelyet az orvosok (akik gyakrabban érintkeznek ilyen betegekkel) fokozott számú megbetegedése támogatni látszik. New York államban 13 évre visz­­szamenőleg Hodgkin-kórban elha­lálozott betegek átvizsgálása során kitűnt, hogy az orvosok száma je­lentékenyen nagyobb volt. Annak a feltételezésnek vizsgálatára, hogy az orvosok a magasabb életszínvo­nalon élő néprétegek közé tartoz­nak és talán ezzel az életszínvonal­lal lenne kapcsolatos valamilyen aetiologiai factor, külön vizsgálták négy „gazdag” körzet betegeit. 1960-tól 1972-ig New York ál­lamban tizenhárom orvos halt meg Hodgkin-kórban, ami 6,9/100 000 évi rátának felel meg. Az összeha­sonlító számadatok az átlagnépes­ségre vonatkoztatva (3,83), a „gaz­dag” körzetekre vonatkoztatva (4,08) és a fogorvosokra vonatkoz­tatva (1,0) valóban szignifikánsan alacsonyabbak voltak. Az érintett orvosok átlagéletkora 48,8 év. Epi­demiológiai szempontból érdekes, hogy a földrajzi megoszlás egyen­letes volt, „fertőző gócot” nem le­hetett kimutatni. Az eddigi feltéte­lezést, mely szerint a zsidó rasszt a kórkép fokozottabb mértékben érinti, a vizsgálatok alkalmával nem sikerült alátámasztani. ifj. Bugyi István dr. A gyermekkori rákot túlélők gyermekei. Li, F. P., Jaffe, N. (Epid. Branch, Nat. Cancer Inst., NIH, Bethesda, Maryland): Lancet, 1974, 11. 707. A gyermekkori rákot túlélők gyermekeinek vizsgálata a tumo­rok esetleges örökletessége és a tu­mor therápia genetikai ártalmassá­­gának vizsgálata miatt fontos. 46 ilyen személy (17 férfi és 29 nő) 107 terhességét értékelték. A szülészeti események megoszlása a következő volt: 92 élveszületés (86%), 12 spon­tán vetélés (11%), 3 művi vetélése (3%). A 92 élveszülött közül 2 halt meg csecsemőkorban, mind a kettő koraszületés miatt. A nemi arány a szokásos volt. 1 gyermeken észlel­tek Hirschsprung megbetegedést és 13-ban minor anomáliákat. Daga­natos megbetegedés egyetlen utód­ban sem jelentkezett. Az örökletes hatások tehát nem lehetnek jelen­^°se^' Czeizel Endre dr. Rhabdomyosarcoma a gyermek­korban Gutjahr, P. és mtsai (Kin­derklinik d. Univ. Mainz): Mschr. Kinderheilk. 1974. 122. 805. Ritka tumor, azonban a felismert esetek száma az elmúlt 10 évben nőtt. Ennek magyarázata valószí­nűleg a histologiai diagnosis javu­lásában keresendő. Szövettanilag 4 típust szoktak megkülönböztetni: a) embryona­lis, b) alveolaris, c) botryoidalis, d) polymorph. A rhabdomyosarcoma a leggya­koribb malignus lágyrész-tumor. Mint embryonalis tumor gyakran jelentkezik csecsemőben és kisgyer­mekkorban. A szerzők 6 éves életkor alatt 36 esetet gyűjtöttek össze az irodalom­ban. Vannak vele született formale is. A tumor localisatiója típusos (itt a gyermekkori és felnőttkori elhe­lyezkedést együttesen adják meg): 50 % fej-nyak, 20 % urogenitalis, 15% végtagokon, 10% retroperito­nealis. A folyamat kiterjedését illetően 3 stádiumot szoktak megkülönböz­tetni: 1) lokalizált forma; radikáli­san eltávolítható. 2) Környező nyi­rokcsomók, vagy szervek már érin­tettek; itt a radikalitás már csak egyes esetekben lehetséges. 3) Ge­neralizált forma, vagy távoli metas­­tasisok. A diagnosis csak a szövettani kép alapján állítható fel. Differenciál diagnosztikailag klinikai szempont­ból a haematoma, abscessus, her­nia, fibroma, cysta, haemangioma, teratoma, lymphoma jön szóba. Ra­­diologiailag a leukaemiás infiltra­­tio, neuroblastoma, fibrosarcoma, teratoma, bullosus cystitis, uretero­­kele, Ewing-sarcoma, osteogen sarcoma ad hasonló képet. Végül histologiailag a fibroma, teratoma, fibrosarcoma, Wilms-tu­­mor, neuroblastoma, Leydig-sejtes tumor, Ewing-sarcoma és a lym­phosarcoma jelent differenciál dia­gnosztikai problémát. A therapiás eljárások fontossági sorrendben: 1) Gyors és radikális sebészeti beavatkozás. 2) Sugárthe­­rapia, min. 5000 R. 3) Cytostaticu­­mok adása. 4) A fenti három kom­binációja. Világirodalmi túlélés 0—74 % kö­zött van (2—5 éves időszakra vo­natkoztatva) . A szerzők sebészi, radiotherapiás és cytostatikus kombinációt alkal­maztak az elmúlt 20 évben. Ezen időszakban 19 esetet kezeltek. A közlemény megírásakor ezen bete­gek közül 6 gyermek élt (2,5—8 éves túlélés). A szerzők a kombi­nált kezelés előnyeit és szükséges­ségét hangsúlyozzák. Pintér András dr. Rosszindulatú csontdaganatok a gyermekkorban. Coccia, P. F. és mtsai (Univ. of Minnesota Med. School, Minneapolis): Minnesota Med. 1974, 57, 549. Az elmúlt 10 évben a Wilms-tu­­mor, a lymphoblastos leukaemia, rhabdomyosarcoma kezelésében je­lentős eredményeket értek el, azon­ban a malignus csonttumoros be­tegek túlélése alig javult. Korai diagnosis nagyon ritka. Az első tü­netnél, a csontfájdalomnál, mind a szülő, mind az orvos inkább haj­landó traumára, rheumás lázra, „növekedési fájdalomra”, vagy in­­fectióra gondolni, mint malignus csont-tumorra. Nagy statisztikai adatok szerint az osteogen sarcomá-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék