Orvosi Hetilap, 1976. február (117. évfolyam, 5-9. szám)

1976-02-29 / 9. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

élesztés, lélegeztetés során. A fel­ismert pneumomediastinumot gon­dosan követni kell — akár sorozat rtg. felvétellel is —, mert a súlyo­sabb következményekkel számot vethetünk; megfigyelések szerint ugyanis az eseteknek legalább felé­ben pneumothorax is társul hozzá. A pneumothorax szintén megfi­gyelhető ritka spontán jelenség­ként is. A hüvelyi úton születettek között mintegy 1,3%-ban, a csá­szármetszéssel világrahozottak kö­zött hozzávetőleg 2,0%-ban, intu­­báltak között pedig már 6%-ban előfordulhat; hyalinmembrán be­tegségben 8,5%, mesterséges léle­geztetésben pedig akár 19% is le­het a gyakoriság. A pneumopericardium keletke­zésének mechanizmusa: az alveo­­lusból kiszabadult levegő a peri­vascularis szövetben a mediasti­num felé tör, majd átszakítva a mellhártyalemezt, a nagyerek át­hajtásában beáramlik a szívburok­ba. A szívtamponád miatt súlyos helyzet alakul ki, s a pericardio­centesis nem kerülhető el. A pneumoperitoneum többnyire az emésztő-tractus perforációjának következménye, bár újabban a vizsgálók más aetiológiai lehető­ségre is felhívják a figyelmet. Töb­ben észlelték ugyanis, hogy a hya­­lin-membrán betegségben szenvedő újszülöttben először pneumothorax, majd pneumomediastinum alakul ki, s ehhez később csatlakozik a pneumoperitoneum. Az ilyen be­tegben a bélcsatorna mindig ép. Magyarázatul feltételezik, hogy a mediastinumba betört levegő az oesophagus körüli szövetek men­tén a retroperitoneumba jut, majd onnan átlép a hasüregbe. A vénás ér-embolisatiót csak a legutóbbi időben ismerték fel pul­monalis interstitialis emphysemá­­ban és hyalinmembrán betegség­ben. Ma még nincs pontos magya­rázat arra, hogyan jut be a levegő a vénás rendszerbe. Egyesek felté­telezik az alveolaris rupturát, amely megnyitja az utat a levegő előtt a tüdő-capillarisok felé. Befejezésül hangsúlyozni kell, hogy az újszülöttekben mindig éber figyelmet követel a tüdő levegő­­fisztulája; ha már egyszer kiala­kult, a továbbiakban minden ener­giát a mediastinum változásának észlelésére köteles fordítani a kli­nikus: ez ugyanis az a keresztút, ahol a levegő áramlása többfelé irányt vehet. A számos lehetőség közül az egyszerű subcutan emphy­sema olykor még jó hatású is, mert átmenetileg elvezeti a levegőt az újszülött életére veszélyes régiók­ból: a pericardium, a pleura-űr, a retroperitoneum és a hasüreg. Kiss Szabó Antal dr. Pneumoperitoneum a mestersé­gesen lélegeztetett újszülöttekben. Belgyógyászati, avagy sebészeti probléma? Leonidas, J. C. és mtsai. (Department of Radiology,, Child­ren’s Mercy Hospital, Kansas City, MO): American Journal of Disea­ses of Children, 1974, 128, 677—680. Az idiopathiás respiratiós dist­ress syndromában alkalmazott mind gyakoribb gépi lélegeztetés azzal a következménnyel jár, hogy egyre gyakoribb lesz a klinikum­bar. az alveolaris levegő-fisztula. Egyik-másik következménye: a tü­dő interstitialis emphysemája, a pneumomediastinum, a pneumo­thorax és a subcutan emphysema viszonylag gyakori jelenség, míg a pneumo-pericardium és a pneumo­peritoneum ritka szövődménynek számit. A régebbi felfogás szerint a pneumoperitoneum kizárólag se­bészeti probléma volt, ma azonban már tudjuk, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, hogy a kórkép okát pontosan tisztázni kell, mielőtt ope­ráció mellett döntünk; utóbbinak a hatása ugyanis végzetes lehet az újszülöttre, ha elhamarkodottan cselekszünk, hisz’ a tüdő levegő­­fisztulájának következményeként jelentkező pneumoperitoneumban a műtét szükségtelen. A közlemény célja éppen az, hogy a nem köny­­nyű differenciál diagnosztikai szempontokat kiemelje a pneumo­peritoneum belgyógyászati, illetve sebészeti változataiban. Két év (1971—72) leforgása alatt 222 idiopathiás respiratiós distress syndromában szenvedő újszülöttet kezeltek gépi lélegeztetéssel, s ezek közül 5-nek pneumomediastinuma, 12-nek pneumothoraxa, 31-nek kombinált pneumomediiastinuma és pneumothoraxa, lett, végül né­hányban biztosan kialakult a tüdő interstitialis emphysemája is, bár utóbbinak az egyértelmű diagnózisa igen nehezen bizonyítható. 9 újszü­löttben részben rtg. vizsgálattal, részben boncolással igazolták a pneumoperitoneumot. Közülük mindössze egy volt időre született, a többi koraszülött. Egyetlen cse­csemő maradt életben, ami figyel­meztet a betegség súlyos prognó­zisára. Az észlelteknek felében ta­láltak bél-perforációt, a többiek pneumoperitoneuma a tüdő-fisztu­­lán átjutott levegő következménye volt. Akadt olyan beteg, akiben a bél perforációja és a kifejezett res­piratiós distress syndroma együtt jelentkezett. Felmerül a kérdés: hogyan lehet egyértelműen diag­nosztizálni a bél perforációját eb­ben az életkorban. Nehéz feladat, s különösen felelősségteljes azoknál, akik egyidejűleg ventilatiós zavar­ban is szenvednek. Olykor gyanú­jelek segítenek: az epés hányás, a véres széklet, a hasfal bőrének erythemája, az omphalitis és más septikus tünet a bél perforációja mellett szól; más kérdések ellenben csak nehezítik a klinikus dolgát: a rtg.-vel felismerhető tüdő-fisztu­­la vagy következményei jóformán semmit sem árulnak el arról, hogy van-e egyidejű bél-perforáció, vagy sem; még akkor is nehéz követ­keztetni, ha hiányzik a pneumo­thorax, pneumomediastinum és a tüdő interstitialis emphysemája. Egyéb bizonyítékok kellenek te­hát, amelyek a betegség belgyó­gyászati, illetve sebészeti mivoltá­ról felvilágosítanak. Ilyen lehet adott esetben az álló testhelyzet­ben készített felvétel, amelyen fel­ismerhető a folyadék—levegő határ a hasüregben, vagy a gyomorba be­juttatott vízoldékony kontraszt­­anyag. Utóbbi a bél-perforációs nyíláson kijut a- hasüregbe, s ezt a gyakori sorozat rtg. felvétel jelzi. Utóbbi vizsgálatot tulajdonképpen minden pneumoperitoneum-diag­­nózis esetében el kellene végezni, mert ha bél-perforáció nélküli pneumoperitoneumban gépiesen operálunk, annak kiszámíthatatlan következménye lesz az érzékeny újszülöttre. Kiss Szabó Antal d?. Masszív tüdővérzés az újszülött csecsemőben. Trompeter, R. és mtsai. (Deparment of Paediatrics, University of Oxford. John Radc­­liffe Hospital, Oxford): Archives of Disease in Childhood, 1975, 50, 123—127. A masszív tüdővérzés az újszü­löttkor jellegzetes betegsége, amelynek jól ismert klinikai tüne­te az akut collapsus és az orrból, szájból, tracheából ürülő véresen festenyzetit váladék; a betegség rendszerint halállal végződik. A megfigyelések szerint mintegy 1000 élveszülöttre esik egy beteg. Az aetiologia nem egységes: súlyos asphyxia, hypothermia, Rh erede­tű haemoiysis, congenitalis szívbe­tegség, intrauterin sorvadás, vér­alvadási zavar mind szerepet játsz­hat. Újabban megcsillant a remény az intermittáló pozitív nyomású lé­legeztetéssel történő eredményes kezelésre. A szerzők is ebbeli ta­pasztalataikat írják le, miután 6 beteg közül négyet eredményesen gyógyítottak. Néhány klinikai adat. Egyéb okok miatt — respiratiós zavar — már a betegség jelentkezése előtt bekötötték a kathetert a köldök ar­tériába és vénába, hogy a vérnyo­más mérése és a vér-gáz analysis bármikor elvégezhető legyen. 3—4 óránként került erre sor, s ennek nyomán az Oo-belégzés irányításá­val arra törekedtek, hogy a pO> 60—90 Hgmm körüli értéken ma­radjon; 8,4%-os bicarbonat oldattal tartották a vér pH értékét 7,25 fö­lött. Amennyiben a vérnyomás 40 Hgmm alá esett és a haematokrit is kevesebb volt 40%-nál, hepari­­nozott friss vért adtak a compati­­bilitas szabályainak gondos betar­tásával. Csaknem valamennyi cse­csemő alacsony Apgar értékkel szü­letett és post partum erősen lehűlt állapotba került (végbél-hőmérsék­­let < 35,0 C°). Tartósan magas kon­centrációjú Oo-keveréket azonban csak egy újszülött kapott a masz­­szív vérzés jelentkezése előtt. Az észlelt 6 csecsemő közül kettő idő­re született, de igen súlyos asphy­­xiában; ezekben a tüdővérzés ko­rán jelentkezett: 5 életórás korban.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék