Orvosi Hetilap, 1976. december (117. évfolyam, 49-52. szám)

1976-12-26 / 52. szám - HORUS - Mihályhegyi Géza: Petőfi Sándor szeme, szembetegsége, halála

3174 Petőfi mindkét szemének látása a napégés előtt jó volt. Fénytörésben sem lehetett jelentős eltérés. Erre mutat, hogy sokat olvasott, gyakran hajnali 3—4 óráig is. Az 1842. évi napfogyatkozás könnyelmű nézése után a napsugár annyira ártott Petőfinek, hogy ezután „a bal szemével sohasem látott tisztán”. Ez az esemény 1842-ben történt, de Orlay csak később, éspedig 1879-ben írta le. Tud­juk, hogy Petőfi ezen esemény és a halála közti időben többször találkozott Orlayval. Mezőberény­­ben 1849 júliusában is találkoztak, amikor Orlay portrét is festett róla. Nyilvánvaló, hogy e talál­kozások egyikén-másikán, de lehet hogy mind­egyikén szóba került a költő szemének állapota. Nem alaptalanul írta Orlay 1879-ben a költő bal szeméről, hogy azzal: „Soh’sem látott tisztán”. Az egyik szemével mindig tisztán látott. Ezt bi­zonyítják olvasmányai, másolási munkái. De tá­volba is jól látott, ez „Az Alföld” c. verséből ki­tűnik : „Börtönéből szabadult sas lelkem ha rónák végtelenjét látom. Messze, hol a föld az éget éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettük, mint halvány ködoszlop, egy-egy város templomának tornya.” Feltettem magamnak a kérdést, milyen össze­függésben lehetett a halálával szemének állapota? Petőfi bal szemének gyengülése csak 1842-ben következett be. Ezután, mivel a jobb szemének látása jó volt, a polgári életben emiatt semmi hát­ránya nem volt. A bal szeme a napsugártól szen­vedett égés miatt volt gyenge, mert a sárgafolt he­lye hegesedett, s amire ránézett, ott szürke foltot látott. A kétszemes látás megszűnése bizonytalan­ná tette őt a távolságbecslésben, és pontatlanná a csapatmozdulatok megítélésében. Petőfi a sárpataki hídnál figyelte a segesvári csata folyását és a zsebkönyvébe jegyzeteket ké­szített. Ugyanebben az időben a közelében tartóz­kodott Lengyel József székelykeresztúri sebész, aki nem volt katona, s mint maga írta, „csak kandi nézőként” került oda, de az előrelátásból magá­val hozott műszerekkel több sebesültet orvosi se­gélyben részesített. A csata egyre hevesebbé vált s egyre több sebesült érkezett, akiket Lengyel ellátott. Az el­lenség ágyúi egyre jobban tüzeltek. Lengyel tanú­sága szerint: „Egy golyó Petőfitől alig 30 lépés­nyire ütött a földbe, a felvert föld és por, őt is ellepé. Hihetőleg a szemébe is jutott, mert zubbo­nya szárnyával hosszasan törülgeté”. Bizonyára a látása ettől elhomályosodott „annyira, hogy csak­hamar hallatott iszonyú zsivaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét arra a helyre vonni, hol ez történt”. Ez a 30 lépés mindössze 21 méter, s ha a föld és por a költőt ellepte, gondolhatjuk, hogy jócskán jutott a szemébe is, különben nem kellett volna hosszasan törölgetnie. Az ilyen jelentős trauma után a szem kivörösödik, szúrás, fájdalom, égés érzése mellett a könny ellepi a szemet, s a látás is egy időre homályos lesz. Vannak betegek, akik ennél kisebb trauma után ki sem tudják nyitni szemüket, munkaképtelenséget jelentenek s a szakorvos nem is tagadhatja meg ennek igazolá­sát. Nagy önuralomról tett tanúságot a költő, hogy még ilyen körülmények közt is helytállott. Lengyelnek feltűnt a hallgatása. Meg is kér­dezte Petőfitől: „Mi baj, Őrnagy?”, ő nem felelt semmit. „Előttem kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésnyire azon percben bánta meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászló­aljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett 300 annyi ellen. Rákiáltok Petőfire!” Ő ottmaradt! Csak annyit mondott: „Potomság!” Petőfi ekkor még nem tudta felmérni a vész egész nagyságát. Az 1000 lépés távolság mindössze 700 méter, és ezt egy gyorsan mozgó lovas alakulat 2—3, legfeljebb 4 perc alatt megtehette. Petőfi, a kiképzett katona, nem láthatta sze­mének állapota miatt az ütközet minden részle­tét. Nem ismerhette fel az egyre fokozódó ve­szélyt, amikor félpercekkel is sokat lehet veszí­teni. Nemcsak a bal szemének diákköri napsérü­lése és a kétszemes látás hiánya miatt, hanem az előtte lecsapódott ágyúgolyó által szemébe vert por és föld által okozott fájdalom és könnyezés miatt. „Csakhamar az egész arcvonal megfutott — írja Lengyel — én rámutatok a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult és futni kezdett.” Lengyel is igyekezett az ellenség gyűrűjéből kikerülni. Egy dombról mégis visszanézett, s „az úton hitte fel­ismerni Petőfit, mint fedetlen fővel, széteresztett vignyakkal, lengő zubbonyával futott”. Lengyelt helyismerete és lova biztos helyre segítette. Ekkor már — mint Gyalokay írta — a ren­detlen visszavonulás még rendetlenebb menekü­léssé változott. „Néhány száz lépésnyire sűrű lo­vascsapat vágtatott felénk, hogy barát vagy ellen­ség volt, azt a lovak által felvert portól kivenni nem lehetett.” Itt találkozott őrnagy társával. Pe­tőfi az úton keresztülszaladt. Mikor rákiáltott, „el­borult, sötét tekintettel nézett reá”. Nem fogadta el Gyalokay hívását. Más irányban igyekezett ki­csúszni az üldözők egyre szorosabb gyűrűjéből. Gondoljuk meg a költő menekülésének körül­ményeit: kétheti szekérúttól és egy éjszakai nem alvástól fáradtan, július végi délután hat óra táj­ban, amikor a nap tüze még égetett, fedetlen fő­vel, csizmában, emelkedő földúton, amit egy fel­vonuló hadsereg alakulatai, ágyúi, utánpótlást szállító szekerei elrontottak. Elszórt katonai fel­szerelések is nehezítették a haladást. Ilyen úton csak szökdelve lehet haladni. Szemei kivörösöd­tek, a lőporfüst is marta. A lovasok már messze jártak, a gyalogosok elhagyták. Így haladt tovább botladozva, kifulladva, egyre reménytelenebb ál­lapotban. Az ellenség lovasai az Ispánkút közelé­ben érték utol. Mihályhegyi Géza dr.

Next