Orvosi Hetilap, 1978. április (119. évfolyam, 14-18. szám)

1978-04-02 / 14. szám - Endrőczi Elemér: A harmincharmadik évfordulóra

1* A harmincharmadik évfordulóra A magyar nemzet történelmében rendkívüli jelen­tőségű évforduló alkalmából őszinte hálánkat kell kifejezni a szovjet fegyveres erőknek és a magyar munkásosztály pártjának, amikor a háború által romba döntött ország újjáépítését azonnal meg­kezdve, a rendkívül nehéz politikai és gazdasági helyzetben a közegészségügyi ellátásunk elemi fel­tételeinek megteremtését tette lehetővé. A háború végén alig 7000 orvos dolgozott, a kórházi ágyak 40%-a nem működött és életmentő gyógyszerek hiányoztak. A párt már az 1944. októberi deklará­­tumban kiemelten fontosnak tartotta az egészség­­ügyi ellátás állami támogatását, a dolgozók beteg­ségi, baleseti, munkanélküliségi és aggkori biztosí­tását, a csecsemő- és gyermekgondozók létesítését. Az 1944. decemberi ideiglenes országgyűlés már in­tézkedési javaslatokat fogadott el és 1945 első napjaiban a népjóléti miniszter rendeletei segítik elő az egészségügyi ellátásunk gyorsabb helyreállí­tását. 1949-ben az új országgyűlés elfogadta a Ma­gyar Népköztársaság Alkotmányát, a szocialista társadalmi rendünk történelmi dokumentumát, amely magában foglalta a szocialista egészségügyi ellátás legfontosabb ismérveit és célkitűzéseit. 1950-ben létrejött az egészségügy legfőbb irányító szerve, az Egészségügyi Minisztérium, és az első ötéves terv célkitűzései között már jelentős háló­zatfejlesztés is szerepel. Rendkívül nagy utat tett meg az egészségügyünk az első 5-6 évben: nem­csak helyreállították az intézményhálózatot, hanem már a hároméves tervidőszak végén jelentősen bő­vült a kórházi ágyak száma, a párt politikájának eredményeként megindult az üzemorvosi hálózat kiépítése, a tbc-gondozók száma gyarapodott és a bölcsődék száma 5—6-szorosára emelkedett. A felszabadulást követő nehéz politikai és gaz­dasági években a párt politikája figyelemmel kí­sérte az egészségügy fejlődésének minden szekto­rát. 1945-ben az orvostudományi fakultásokra öt­ször annyian iratkoztak be, mint 1938-ban. Alig pár évvel később, 1948-ban jelentős oktatási re­form korszerűsítette az orvosképzésünket, amelyet 1950-ben és 1954-ben további reformok követtek. A polgári demokratikus kereteket túllépve a szo­cialista szemléletű szakemberek képzésére lehetett fordítani a figyelmet. Ennek érdekében megkezdő­dött a marxizmus—leninizmus oktatása. De a po-Orvosi Hetilap 1978. 119. évfolyam, 14. szám fizikai tudatformálás mellett jelentős súlyt kapott a magasabb színvonalú szakmai oktatás: a hatodik tanévben a klinikai alapszakmák gyakorlati okta­tása került előtérbe, több olyan tantárgy beveze­tésére került sor, amelyek lehetővé tették a magas elméleti felkészültséget (biológia, biokémia okta­tása egyes egyetemeken korábban nem volt), to­vábbá sor került az egészségügyi szervezéstudo­mány oktatására is. Kiemelkedő fontosságúnak kell tartani, hogy 1951-ben az orvosi fakultások az egészségügyi miniszter által felügyelt orvostudo­mányi egyetemekké alakultak. Ezen átszervezés te­remtette meg az alapjait annak, hogy jelenleg Magyarországon az orvosképzés, szakorvosképzés és -továbbképzés egy összefüggő, felügyeleti szem­pontból egységes rendszert képez. Ha ehhez hozzá­vesszük azt a körülményt, hogy a középfokú és fő­iskolai egészségügyi szakemberképzés szintén egy­séges felügyelet alatt szerveződött és kapcsolódik az egészségügyi ellátás szükségleteinek kielégíté­séhez, akkor helyes azon általánosítás, hogy egész­ségügyi oktatási és iskolai rendszerről beszélünk. A Szovjetunió orvosképzésétől mind tartalmi, mind szervezési vonatkozásban sokat tanultunk. 1950-ben az orvosképzési reform alapvető célkitű­zése volt, hogy az orvosképzés szorosan kövesse a szocialista egészségügyi ellátás igényeit. A beteg­ségcentrikus szemlélet helyett a megelőző ellátás kerül előtérbe és az orvostársadalom mindinkább megismeri és magáévá teszi a megelőző-gyógyító ellátás fogalmát. A gyógyító-megelőző hálózat szervezeti felépítésében a szovjet orvostudomány és egészségügy tapasztalatai rendkívül nagy segít­séget jelentettek. Szovjet segítséggel 1949-ben megindult a szervezett hazai vérellátás, létrejött az Országos Vérellátó Szolgálat Központja és a transzfúziós állomások kiterjedt hálózata, majd az Országos Traumatológiai Intézet, az Országos On­kológiai Intézet, az Országos Munkaegészségügyi Intézet... Az országos intézetek nemcsak egy-egy gyógyító-megelőző ellátási forma szakmai irányítói és szervezői lettek, hanem a hálózatfejlesztés révén a hazai szocialista egészségügyi ellátás szervezési­tudományos és oktatási bázisai is. A szovjet—ma­gyar egészségügyi kapcsolatokban kiemelkedő sze­repet játszott V. B. Petrovszkij akadémikusnak, a Szovjetunió jelenlegi egészségügyi miniszterének és P. I. Szaposkov professzornak magyarországi tartózkodása, akik szervezési és szakmai tapaszta­lataikkal nagymértékben elősegítették a gyógyító­megelőző hálózat központi intézményeinek létre­hozását és a hálózat fejlődését. Az orvosképzés reformjai szorosan kapcsolód­tak az egészségügyben jelentkező új, a szocialista 819

Next