Orvosi Hetilap, 1980. április (121. évfolyam, 14-17. szám)

1980-04-06 / 14. szám - Káldor Antal: Mi a baj a gyógyszerekkel?

Fővárosi János Kórház-Rendelő Intézet, I. Belgyógyászati Osztály, Klinikai Farmakológiai Részleg Mi a baj a gyógyszerekkel? Káldor Antal dr. Amikor Banting és Best 1921-ben előállították az insulint, a kutyának beadott első injekció és az em­bernek beadott első injekció között 20 hét telt el. Nemzetközi felmérés alapján napjainkban az első állatkísérlet és az első emberi vizsgálat közötti idő több mint 3 év. Megjegyzendő, hogy az 1921-ben előállított insulint Magyarországon Richter Gedeon 1923 végén már nagyüzemi módon állította elő. Az alkotó és termelő folyamatokban a technika fejlő­désével bizonyos gyorsulás észlelhető. Nyilvánvaló, hogy egy könyv megszületése például napjainkban általában rövidebb ideig tart mint 30 évvel ezelőtt. Bizonyos területeken viszont lassulás figyelhető meg. A Légitársaságok Nemzetközi Szövetségének szabályai szerint 15 évvel ezelőtt csak olyan utas­­szállító gép kerülhetett forgalomba, mely kifogás­talan működéssel legalább 100 órát töltött a leve­gőben. Ma ennek a háromszorosát követelik és a Concorde prototípusának több mint 5000 órát kel­lett a levegőben tölteni ahhoz, hogy az utasforga­lomban részt vehessen. A gyógyítás és a repülés mindkettő veszélyes üzem, nyilván ez az oka a biz­tonsági szabályok egyre szigorúbbá válásának. A „therápiás forradalom” tehát nem annyira egy fo­lyamat felgyorsulása, a „forradalmi” jelenség csu­pán a gyógyszerek nem kívánatos hatásainak jobb felismerése és pontosabb vizsgálata (1). „Remegne a kezem, ha állatkísérletről emberre térnék át” — mondta Pasteur — és a klinikai far­makológusnak gyakran remeg is a keze. Felvetődik a kérdés, hogy mit tehetnénk új gyógyszerek beve­zetésének területén. Talán nem használjuk ki elég­gé a lehetőségeket már az első fázisban, az első személyek kiválasztásakor. 1961-ben Jurij Gagarint fellőtték az űrbe és a világ őt másnap teljes joggal hősként ünnepelte, hiszen elsőként ismeretlen koc­kázatot vállalt, az életét kockáztatta olyan cél érde­kében, melynek közvetlen hasznát az emberiségre nem nagyon láttuk. Ugyanakkor az a személy, vagy azok a személyek, akik ezt az utat létrehozták — nyilván egyéb okokból is — ismeretlenek maradtak. 1964-ben viszont egy kiváló sebész végrehajtotta a világ első szívtranszplantációját és másnap őt ün­nepelte az egész világ, pedig ő tulajdonképpen csak azt kockáztatta, hogy nem lesz világhírű. Annak a betegnek viszont, aki tényleg az életét kockáz­tatta, a nevét már el is felejtettük. Az orvosnak valóban nincs joga emberekből mártírt csinálni (2), de egy olyan ügy érdekében, melynek hasznát eset­leg azonnal százezrek érezhetik, nem lehetne-e ta­ Orvosi Hetilap 1980. 121. évfolyam, 14. szám­látni olyan bátor és önfeláldozó embereket, akik komoly kockázatot is vállalnának, és őket aztán a társadalom nemcsak anyagilag honorálná. Franciaországban a Dausset professzor HL­A kísérleteiben részt vevő családok, akikből ismételt bőrexcíziót végeztek, voltak azok, akiknek társa­dalmi megbecsülés jutott és joggal, mert például a vesetranszplantáltak ezrei nekik köszönhetik éle­tüket. A milliók egy miatt és egy a milliók miatt elve a gyógyászatban is érvényesülhet. Több száz ember vállal kellemetlenséget azért, hogy egy hae­­mophiliás beteg antihaemophiliás globulinnal élet­ben tartható legyen. Nyilvánvaló, hogy akadnak olyan egyének, akik a társadalom érdekében a leg­komolyabb kockázatot vállalnák. Amit tehát csiná­lunk, az Jean Bernard szavai szerint „szükségsze­rűen immorális, de morálisan szükséges”. Sok szó esik manapság az úgynevezett kalkulált kockázat­ról és a kívánt és nem kívánatos hatás arányáról (benefit-risk), de tulajdonképpen amit ki lehet kal­kulálni, az már nem is igazi kockázat és ahogy egy almát nem lehet egy körtével összehasonlítani, ugyanúgy nem lehet a várt hatás hasznos következ­ményeit a kellemetlen mellékhatásokkal összeha­sonlítani. Lehet olyan hypertoniás beteg, aki a kompli­kációk megelőzése érdekében vállalja azt, hogy tar­tósan szedálva legyen, lehet olyan beteg, aki a hosz­­szabb élet reményében vállalja azt, hogy felállás­kor megszédül, és lehet olyan beteg is, aki például a napi 3—4 székürítést nem tekinti kellemetlen mellékhatásnak. A különböző nem kívánatos mel­lékhatások egymással történő összehasonlítása pe­dig teljesen illuzórikus. Hasonlóan elképzelhetet­len a benefit-risk arány megítélése például az An­­tabus esetében, mert az An­tabus ugyan nem ve­szélytelen anyag, de haszna egész családokra, sőt a társadalomra is kiterjedhet. A fogamzásgátlóknak pedig több mint 60 nem kívánatos hatását ismer­jük, mégis ezeknek a tablettáknak a használata nemcsak egyéni felszabadulást, társadalmi és szo­ciális előnyt jelent, hanem szerepük lehet az emberi faj jövőjének a megtervezésében is. Realizálnunk kell, hogy a „primum nil nocere” elve idejétmúlt, és helyette a „quid pro quo” és a „primum humanitas, alterum scientia” elveknek kell érvényesülni. A gyógyszer-therápia mindig olyan kalkulált kockázat, melyben a mérleg másik serpenyőjében az van, hogy nem teszünk semmit (3). Általánosan ismert és lényegében elfogadottak azok a kritériumok, melyek alapján valakit a vizs­gálatba beveszünk, melyek alapján valakin a meg­kezdett vizsgálatot leállítjuk, ill. valamilyen módon beavatkozunk. Vitatott kérdés azonban az ún. in­formed consent kérdése. Ahhoz, hogy valaki egy esetleges vizsgálat valódi kockázatát fel tudja fog­ni, ahhoz az illetőnek legalább is orvosnak kellene lennie, de még jobb ha klinikai farmakológus az illető. Ilyen értelemben tehát igazán a vizsgált sze­mélyt nem világosíthatjuk fel. Mégis mindenütt, ahol ilyen vizsgálatok folynak, megkövetelik a be­teg felvilágosítását és írásos beleegyezését. A gya­korlatban azonban ez nem több mint a sebészi beavatkozásoknál nálunk is kötelező írásbeli bele- 811

Next