Orvosi Hetilap, 1980. július (121. évfolyam, 27-30. szám)

1980-07-27 / 30. szám - HORUS - Kapronczay Károly: A Spilenberger orvoscsalád

s része van abban, hogy hazánkban gyökeresen meg­reformálták a borkezelést, s ezáltal a bortermelés terén elértük az európai színvonalat. Állásáról 1876. január 1-én volt kénytelen le­mondani „szemei meggyengülése” miatt. Egyik szemén hályog képződött, melyet megoperáltatott. Az elhúzódó gyógyulásnak vakság lett a vége. Ez­után maradék szemét annyira megerőltette, hogy végül már csak fényt látott. Mikor egyszer ki akart menni a kertjébe, nem vette észre, hogy egy kocsi áll az útjában. A kocsirúd megütötte a gyom­ra táján, összeesett és két nap múlva, 1877. május 9-én meghalt. Menye, Entz Gézáné, született Seivert Jozefa 1928-ban gyermekei számára összeállította nagy­atyjuk, Entz Ferenc élettörténetét. Ebben apósát röviden így jellemzi: „szíve tele volt szeretettel embertársai, de az állat- és növényvilág iránt is. Mindig megelégedett volt és vidám. Ernyedetlen szorgalma szerénységgel párosult”. Amikor balesete után, talán „szélhűdés” kö­vetkeztében megbénult, még volt annyi ideje, hogy közölje környezetével utolsó kívánságát: „Kihűlt testemet tanítványaim vigyék a nyugalom he­lyére.” Frankl József dr. A Spilenberger orvoscsalád A magyar orvostörténelem szempontjából is rend­kívül érdekes időszakot jelent a 17—18. század, hi­szen az oszmán hatalom és a Habsburgok ellen vívott küzdelemben alig maradt erő a tudományra. A magyar reneszánsz magas színvonalú műveltségi intézményeinek többsége elpusztult, így eltűntek a középkori műveltségi központjaink. Igaz, a 16. század végétől magas színvonalú kultúrközpontok­­ról, elsősorban protestáns iskolákról, csak az erdé­lyi fejedelemség területén és a Felvidéken beszél­hetünk. Az utóbbi különös jelentőséggel bír, hiszen a török soha sem szállta meg, lényegében itt és Erdélyben figyelhető meg bizonyos összekötő kap­csolat a reneszánsz magyar kultúra és a következő évszázadok között. A helyi városi anyagi kultúrák nemcsak az ipar és város fejlesztésében, hanem iskolák, kórházak alapításában és egészségügyi vonatkozású törvények megfogalmazásában is ki­tűntek. Igaz, ebben jelentős szerepet játszott a né­metajkú protestáns városi polgárság is. E városok jelentős mértékben ösztönözték ifjaikat külföldi tanulmányokra, hogy külhoni diplomával vissza­térve, városuk szolgálatába álljanak. így érthető meg az is, hogy mind több városi ifjú látogatja Európa jeles egyetemeit, szerez orvosi képesítést is, majd szülővárosában vagy környékén folytat orvosi gyakorlatot. E városi orvosok közül is ki­tűnik a lőcsei Spielenberger orvoscsalád, amely három nemzedéken keresztül viselte Lőcse főorvosi tisztségét, az ország legnevesebb — itthon és kül­földön egyaránt elismert — orvosai közé tartoztak. A család első ismert orvosa és a család hazai hírnevének megalapozója Spilenberger Sámuel volt, akinek szakmai tudását nemcsak a környék, hanem a két magyar haza királyi és fejedelmi udvara is gyakran igénybe vette. Kortársai „prac­­ticus felicissimus” dicsérő jelzővel emlegették a nevét. Spilenberger Sámuel 1570 körül született Szepes-Olasziban, ahol apja evangélikus lelkész­ként működött. A tehetséges ifjú előiskoláit Lőcsén végezte, majd tanulmányait a városi tanács anyagi támogatásával német protestáns egyetemeken foly­tathatta. Már Wittembergben — a teológiai tanul­mányok mellett — orvosi ismeretekkel is foglal­kozott, de orvosdoktori oklevelét 1597-ben Basel­­ben szerezte meg. Avatási értekezését (Theses de Morbo Hungarico) nyomtatásban is megjelentet­te (1). Tanulmányainak befejezése után Spilenberger Sámuel az őt segélyező Lőcsén telepedett le és csakhamar viselte Lőcse és Szepes vármegye főor­vosának címét is. Orvosi gyakorlata kezdetben csak Lőcsére és a vármegye területére terjedt ki, de már 1598-ban, felekezeti hovatartozásától füg­getlenül, az egri püspök is kérte orvosi segítségét. Orvosi hírneve csakhamar távoli vidékeken is el­terjedt, így gyakran hívták Egerbe, Kassára, Nagy­károlyba, Szatmárba, majd Erdélybe és a királyi Magyarország legkülönbözőbb városaiba. Bethlen Gábor és Thurzó György nádor főorvosi címmel tüntette ki, 1617-ben magyar nemességgel tüntette ki, sőt 1619-ben consiliumra hívták II. Mátyás ki­rály halálos ágyához is. Orvosi gyakorlatából, de főleg házassága — Clementis Mihály lőcsei taná­csos leányát vette feleségül — révén jelentős va­gyonra tett szert, amelyből bányászati és kereske­delmi vállalkozásokba is fogott. Így a közeli Tep­­licén megalapította (1613) hazánk második papír­malmát, amely rendkívüli jelentőséggel rendelke­zett, hiszen a külföldről behozott és drágán vásá­rolt papír helyett hazai forrásból biztosította a lő­csei, később a bártfai és a kassai nyomdák papír­igényét (2). Orvosi gyakorlata mellett szakirodalmi mun­kásságot is folytatott. A már említett avatási érte­kezésén kívül 1634-ben Lőcsén (németül) könyvecs­két adott ki a pestisről, amit latin nyelven is meg­ismételt, majd a halála hírét közlő Természettu­dományi Hetilap A szív csontocskáján levő ember­alakról szóló anatómiai témájú írását is közölte. Élete végén gyakran látogatott Erdélybe, ahol II. Rákóczi György fejedelem udvarában gyógyí­tott. 1654. június 11-én halt meg Lőcsén, amikor már városi orvosi hivatalát fia, Spilenberger Dávid vette át. Spilenberger Sámuelt a kortársak mint az irodalom pártfogóját is emlegették, aki saját költségén számos munkát megjelentetett azokban a nyomdákban, amelyeket papírmalma látott el papírral (3). Spilenberger Dávid 1627. július 22-én született Lőcsén, ahol apja házában kapott kedvet az orvosi hivatáshoz. Előiskoláit Lőcsén végezte, később nagybátyjánál Stolpenben tanult, majd 1650-ben beiratkozott a wittembergi egyetemre, ahol bölcse­leti és orvosi tanulmányokat végzett. Itt szerezte bölcsészdoktori oklevelét, míg orvosi tanulmányait 1840

Next