Orvosi Hetilap, 1980. július (121. évfolyam, 27-30. szám)
1980-07-27 / 30. szám - HORUS - Kapronczay Károly: A Spilenberger orvoscsalád
s része van abban, hogy hazánkban gyökeresen megreformálták a borkezelést, s ezáltal a bortermelés terén elértük az európai színvonalat. Állásáról 1876. január 1-én volt kénytelen lemondani „szemei meggyengülése” miatt. Egyik szemén hályog képződött, melyet megoperáltatott. Az elhúzódó gyógyulásnak vakság lett a vége. Ezután maradék szemét annyira megerőltette, hogy végül már csak fényt látott. Mikor egyszer ki akart menni a kertjébe, nem vette észre, hogy egy kocsi áll az útjában. A kocsirúd megütötte a gyomra táján, összeesett és két nap múlva, 1877. május 9-én meghalt. Menye, Entz Gézáné, született Seivert Jozefa 1928-ban gyermekei számára összeállította nagyatyjuk, Entz Ferenc élettörténetét. Ebben apósát röviden így jellemzi: „szíve tele volt szeretettel embertársai, de az állat- és növényvilág iránt is. Mindig megelégedett volt és vidám. Ernyedetlen szorgalma szerénységgel párosult”. Amikor balesete után, talán „szélhűdés” következtében megbénult, még volt annyi ideje, hogy közölje környezetével utolsó kívánságát: „Kihűlt testemet tanítványaim vigyék a nyugalom helyére.” Frankl József dr. A Spilenberger orvoscsalád A magyar orvostörténelem szempontjából is rendkívül érdekes időszakot jelent a 17—18. század, hiszen az oszmán hatalom és a Habsburgok ellen vívott küzdelemben alig maradt erő a tudományra. A magyar reneszánsz magas színvonalú műveltségi intézményeinek többsége elpusztult, így eltűntek a középkori műveltségi központjaink. Igaz, a 16. század végétől magas színvonalú kultúrközpontokról, elsősorban protestáns iskolákról, csak az erdélyi fejedelemség területén és a Felvidéken beszélhetünk. Az utóbbi különös jelentőséggel bír, hiszen a török soha sem szállta meg, lényegében itt és Erdélyben figyelhető meg bizonyos összekötő kapcsolat a reneszánsz magyar kultúra és a következő évszázadok között. A helyi városi anyagi kultúrák nemcsak az ipar és város fejlesztésében, hanem iskolák, kórházak alapításában és egészségügyi vonatkozású törvények megfogalmazásában is kitűntek. Igaz, ebben jelentős szerepet játszott a németajkú protestáns városi polgárság is. E városok jelentős mértékben ösztönözték ifjaikat külföldi tanulmányokra, hogy külhoni diplomával visszatérve, városuk szolgálatába álljanak. így érthető meg az is, hogy mind több városi ifjú látogatja Európa jeles egyetemeit, szerez orvosi képesítést is, majd szülővárosában vagy környékén folytat orvosi gyakorlatot. E városi orvosok közül is kitűnik a lőcsei Spielenberger orvoscsalád, amely három nemzedéken keresztül viselte Lőcse főorvosi tisztségét, az ország legnevesebb — itthon és külföldön egyaránt elismert — orvosai közé tartoztak. A család első ismert orvosa és a család hazai hírnevének megalapozója Spilenberger Sámuel volt, akinek szakmai tudását nemcsak a környék, hanem a két magyar haza királyi és fejedelmi udvara is gyakran igénybe vette. Kortársai „practicus felicissimus” dicsérő jelzővel emlegették a nevét. Spilenberger Sámuel 1570 körül született Szepes-Olasziban, ahol apja evangélikus lelkészként működött. A tehetséges ifjú előiskoláit Lőcsén végezte, majd tanulmányait a városi tanács anyagi támogatásával német protestáns egyetemeken folytathatta. Már Wittembergben — a teológiai tanulmányok mellett — orvosi ismeretekkel is foglalkozott, de orvosdoktori oklevelét 1597-ben Baselben szerezte meg. Avatási értekezését (Theses de Morbo Hungarico) nyomtatásban is megjelentette (1). Tanulmányainak befejezése után Spilenberger Sámuel az őt segélyező Lőcsén telepedett le és csakhamar viselte Lőcse és Szepes vármegye főorvosának címét is. Orvosi gyakorlata kezdetben csak Lőcsére és a vármegye területére terjedt ki, de már 1598-ban, felekezeti hovatartozásától függetlenül, az egri püspök is kérte orvosi segítségét. Orvosi hírneve csakhamar távoli vidékeken is elterjedt, így gyakran hívták Egerbe, Kassára, Nagykárolyba, Szatmárba, majd Erdélybe és a királyi Magyarország legkülönbözőbb városaiba. Bethlen Gábor és Thurzó György nádor főorvosi címmel tüntette ki, 1617-ben magyar nemességgel tüntette ki, sőt 1619-ben consiliumra hívták II. Mátyás király halálos ágyához is. Orvosi gyakorlatából, de főleg házassága — Clementis Mihály lőcsei tanácsos leányát vette feleségül — révén jelentős vagyonra tett szert, amelyből bányászati és kereskedelmi vállalkozásokba is fogott. Így a közeli Teplicén megalapította (1613) hazánk második papírmalmát, amely rendkívüli jelentőséggel rendelkezett, hiszen a külföldről behozott és drágán vásárolt papír helyett hazai forrásból biztosította a lőcsei, később a bártfai és a kassai nyomdák papírigényét (2). Orvosi gyakorlata mellett szakirodalmi munkásságot is folytatott. A már említett avatási értekezésén kívül 1634-ben Lőcsén (németül) könyvecskét adott ki a pestisről, amit latin nyelven is megismételt, majd a halála hírét közlő Természettudományi Hetilap A szív csontocskáján levő emberalakról szóló anatómiai témájú írását is közölte. Élete végén gyakran látogatott Erdélybe, ahol II. Rákóczi György fejedelem udvarában gyógyított. 1654. június 11-én halt meg Lőcsén, amikor már városi orvosi hivatalát fia, Spilenberger Dávid vette át. Spilenberger Sámuelt a kortársak mint az irodalom pártfogóját is emlegették, aki saját költségén számos munkát megjelentetett azokban a nyomdákban, amelyeket papírmalma látott el papírral (3). Spilenberger Dávid 1627. július 22-én született Lőcsén, ahol apja házában kapott kedvet az orvosi hivatáshoz. Előiskoláit Lőcsén végezte, később nagybátyjánál Stolpenben tanult, majd 1650-ben beiratkozott a wittembergi egyetemre, ahol bölcseleti és orvosi tanulmányokat végzett. Itt szerezte bölcsészdoktori oklevelét, míg orvosi tanulmányait 1840