Orvosi Hetilap, 1983. május (124. évfolyam, 18-22. szám)

1983-05-01 / 18. szám - HORUS - László Ferenc: Megemlékezés Julesz Miklós haláláról

HORUS Megemlékezés Julesz Miklós haláláról (halálának 10. évfordulóján) Dr. Julesz Miklós egyetemi tanár, a Szegedi Orvos­­tudományi Egyetem I. számú Belgyógyászati Klini­kájának igazgatója 10 évvel ezelőtt távozott el so­rainkból. Nehéz körülmények között, 1959. május 1-én bízták meg a klinika vezetésének teendőivel. Az 1956-os események következtében többen elhagyták a klinikát és az országot is. Ugyanakkor Rusznyák István és Hetényi Géza helyébe kellett lépni, ami súlyos örökséget, nagy felelősséget jelentett. Julesz professzor, amikor megérkezett a klinikára, arról beszélt, hogy a veszteségek ellenére is az ország egyik kiemelkedő klinikájának élére állni nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősségteljes feladat is. Kifejezte azt a vágyát, hogy meg kell őrizni azokat az értékeket, amelyekkel a klinika rendelkezik. Úgy gondolom, hogy több mint 20 éves távlatból egyértelműen megállapítható, hogy Julesz Miklós­nak ez a koncepciója teljes mértékben megvalósult. A magas szintű klinikai munkát nemcsak megtar­totta, hanem lényegesen tovább is fejlesztette. Csak két példát említek: 1960-ban megalakult a jelenleg már önállóan működő Endokrin Osztály, 1962-ben létrehozta az Izotóp Laboratóriumot, amely a na­pokban emlékezett meg alapításának 20 éves évfor­dulójáról. Julesz Miklós a gyógyító, oktató, kutató orvos, a közéleti tevékenység megszemélyesítője volt. Hazánkban a klinikai endokrinológia megala­pítójának tekinthető. Nagy tapasztalattal, jó meg­figyelőképességgel, széles körű ismeretekkel, kiváló rendszerezőkészséggel rendelkező, az összefüggése­ket helyesen felismerő orvos volt. Nagyon szerette a betegeket, nemcsak a betegséggel, a beteggel fog­lalkozott. Jelentős egyéb elfoglaltságai mellett vég­telen türelemmel beszélgetett a betegekkel, minden esetről gondos feljegyzést készített. A betegekkel történő bánásmódjára az a mély humanizmus jel­lemző, amelyet ő úgy fejezett ki, hogy „mindig a betegnek van igaza”. Valóban, minden körülmé­nyek között hű volt a betegekhez és azok is őhozzá. Büszke volt rá, hogy sokan követték Budapestről és a visszatérő betegek többségét név szerint is is­merte. Ezt a törődést, ezt a bánásmódot a beosztot­­taitól is elvárta. A kiváló megfigyelőkészség, a jó elméleti fel­­készültség a legmodernebb biokémiai ismeretekkel párosult. E tulajdonságok hozzájárultak ahhoz, hogy nagy irodalmi háttér, bőséges kazuisztikai anyag felhasználásával, 1957-ben megírta a „Neuro­­endokrinológiai betegségek kórtana és diagnoszti­kája” című hézagpótló monográfiáját. Ez a könyv rendkívül nagy segítséget jelentett az általános or­vosoknak, a belgyógyászoknak, és hosszú időn ke­resztül valóságos biblia szerepét töltötte be az en­­dokrinológusok számára. Az endokrin betegségek keletkezésének leírását, a kórisme felállítását tartal­mazó nagy jelentőségű kézikönyvet szinte termé­szetszerűleg követte 1966-ban „Az endokrin beteg­ségek gyógyítása és elméleti alapjai” című monog­ráfia, amely a hormonbetegségek kezelési lehetősé­geit sorakoztatja fel. Ez a kézikönyv igen sok adat korrekt felsorolásán kívül nem ad merev sémákat, az orvosra bízza, hogy az egyes esetekben melyik eljárást alkalmazza. A könyv a legmodernebb szem­lélet alapján készült és a magyar klinikai endokri­nológiai irodalom alapvető kézikönyvének tekinthe­tő. Alapos klinikai megfigyelőkészségét, az össze­függések helyes felismerését új kórképek leírásával is bizonyította. Ő körvonalazta a secunder Cushing­­kór, a secunder Morgagni-syndroma lényegét, leír­ta a serdülőkorban jelentkező pubertas körüli ba­­sophilismus kórképét, amelyet később róla nevez­tek el. Szerette, nagyon fontosnak tartotta és az egye­temi tanár leglényegesebb feladatának tekintette az oktatómunkát. Minden egyes előadására igen komolyan, alaposan felkészült. Több éves, gondos jegyzeteit az előadások előtt a legújabb, korszerű adatok felhasználásával kiegészítette. Oktatómun­kájára az igényességen kívül az életszerűség, az életközelség volt jellemző. Arra törekedett, hogy az elméleti előadásokon belül minél több beteg bemu­tatásával tegye szemléletesebbé mondanivalóját. Lelkes oktatómunkája nemcsak az endokrin kórké­pekre terjedt ki, nagyon szerette például a kerin­gést, a vesebetegségeket tanítani. Nemcsak az or­vostanhallgatókkal, a kész orvosokkal is mintasze­rűen foglalkozott. Sok gondot fordított arra, hogy tudását, tapasztalatait átadja, nem kellett tőle elles­ni tudományát. Ezek az adottságok kiváló tanítvá­nyok nevelését tették lehetővé. A fiatal munkatár­sak tevékenységének anyagi és szellemi támogatása következtében tudott klinikai endokrin iskolát te­remteni Budapesten és Szegeden egyaránt. Ezek az iskolák ma is élnek és eredményesen dolgoznak. Úgy gondolom, hogy az iskolateremtés jelentőségé­vel e körben valamennyien tisztában vagyunk.” Elhangzott a Szegedi Orvostudományi Egyetem Julesz Miklós Emlékülésén 1982. november 23-án. Orvosi Hetilap 1983. 124. évfolyam, 18. szám 1081

Next