Orvosi Hetilap, 1983. május (124. évfolyam, 18-22. szám)
1983-05-01 / 18. szám - HORUS - László Ferenc: Megemlékezés Julesz Miklós haláláról
HORUS Megemlékezés Julesz Miklós haláláról (halálának 10. évfordulóján) Dr. Julesz Miklós egyetemi tanár, a Szegedi Orvostudományi Egyetem I. számú Belgyógyászati Klinikájának igazgatója 10 évvel ezelőtt távozott el sorainkból. Nehéz körülmények között, 1959. május 1-én bízták meg a klinika vezetésének teendőivel. Az 1956-os események következtében többen elhagyták a klinikát és az országot is. Ugyanakkor Rusznyák István és Hetényi Géza helyébe kellett lépni, ami súlyos örökséget, nagy felelősséget jelentett. Julesz professzor, amikor megérkezett a klinikára, arról beszélt, hogy a veszteségek ellenére is az ország egyik kiemelkedő klinikájának élére állni nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősségteljes feladat is. Kifejezte azt a vágyát, hogy meg kell őrizni azokat az értékeket, amelyekkel a klinika rendelkezik. Úgy gondolom, hogy több mint 20 éves távlatból egyértelműen megállapítható, hogy Julesz Miklósnak ez a koncepciója teljes mértékben megvalósult. A magas szintű klinikai munkát nemcsak megtartotta, hanem lényegesen tovább is fejlesztette. Csak két példát említek: 1960-ban megalakult a jelenleg már önállóan működő Endokrin Osztály, 1962-ben létrehozta az Izotóp Laboratóriumot, amely a napokban emlékezett meg alapításának 20 éves évfordulójáról. Julesz Miklós a gyógyító, oktató, kutató orvos, a közéleti tevékenység megszemélyesítője volt. Hazánkban a klinikai endokrinológia megalapítójának tekinthető. Nagy tapasztalattal, jó megfigyelőképességgel, széles körű ismeretekkel, kiváló rendszerezőkészséggel rendelkező, az összefüggéseket helyesen felismerő orvos volt. Nagyon szerette a betegeket, nemcsak a betegséggel, a beteggel foglalkozott. Jelentős egyéb elfoglaltságai mellett végtelen türelemmel beszélgetett a betegekkel, minden esetről gondos feljegyzést készített. A betegekkel történő bánásmódjára az a mély humanizmus jellemző, amelyet ő úgy fejezett ki, hogy „mindig a betegnek van igaza”. Valóban, minden körülmények között hű volt a betegekhez és azok is őhozzá. Büszke volt rá, hogy sokan követték Budapestről és a visszatérő betegek többségét név szerint is ismerte. Ezt a törődést, ezt a bánásmódot a beosztottaitól is elvárta. A kiváló megfigyelőkészség, a jó elméleti felkészültség a legmodernebb biokémiai ismeretekkel párosult. E tulajdonságok hozzájárultak ahhoz, hogy nagy irodalmi háttér, bőséges kazuisztikai anyag felhasználásával, 1957-ben megírta a „Neuroendokrinológiai betegségek kórtana és diagnosztikája” című hézagpótló monográfiáját. Ez a könyv rendkívül nagy segítséget jelentett az általános orvosoknak, a belgyógyászoknak, és hosszú időn keresztül valóságos biblia szerepét töltötte be az endokrinológusok számára. Az endokrin betegségek keletkezésének leírását, a kórisme felállítását tartalmazó nagy jelentőségű kézikönyvet szinte természetszerűleg követte 1966-ban „Az endokrin betegségek gyógyítása és elméleti alapjai” című monográfia, amely a hormonbetegségek kezelési lehetőségeit sorakoztatja fel. Ez a kézikönyv igen sok adat korrekt felsorolásán kívül nem ad merev sémákat, az orvosra bízza, hogy az egyes esetekben melyik eljárást alkalmazza. A könyv a legmodernebb szemlélet alapján készült és a magyar klinikai endokrinológiai irodalom alapvető kézikönyvének tekinthető. Alapos klinikai megfigyelőkészségét, az összefüggések helyes felismerését új kórképek leírásával is bizonyította. Ő körvonalazta a secunder Cushingkór, a secunder Morgagni-syndroma lényegét, leírta a serdülőkorban jelentkező pubertas körüli basophilismus kórképét, amelyet később róla neveztek el. Szerette, nagyon fontosnak tartotta és az egyetemi tanár leglényegesebb feladatának tekintette az oktatómunkát. Minden egyes előadására igen komolyan, alaposan felkészült. Több éves, gondos jegyzeteit az előadások előtt a legújabb, korszerű adatok felhasználásával kiegészítette. Oktatómunkájára az igényességen kívül az életszerűség, az életközelség volt jellemző. Arra törekedett, hogy az elméleti előadásokon belül minél több beteg bemutatásával tegye szemléletesebbé mondanivalóját. Lelkes oktatómunkája nemcsak az endokrin kórképekre terjedt ki, nagyon szerette például a keringést, a vesebetegségeket tanítani. Nemcsak az orvostanhallgatókkal, a kész orvosokkal is mintaszerűen foglalkozott. Sok gondot fordított arra, hogy tudását, tapasztalatait átadja, nem kellett tőle ellesni tudományát. Ezek az adottságok kiváló tanítványok nevelését tették lehetővé. A fiatal munkatársak tevékenységének anyagi és szellemi támogatása következtében tudott klinikai endokrin iskolát teremteni Budapesten és Szegeden egyaránt. Ezek az iskolák ma is élnek és eredményesen dolgoznak. Úgy gondolom, hogy az iskolateremtés jelentőségével e körben valamennyien tisztában vagyunk.” Elhangzott a Szegedi Orvostudományi Egyetem Julesz Miklós Emlékülésén 1982. november 23-án. Orvosi Hetilap 1983. 124. évfolyam, 18. szám 1081