Orvosi Hetilap, 1983. szeptember (124. évfolyam, 36-39. szám)
1983-09-25 / 39. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
két beszűkítő folyamatok vizsgálatakor. Tüdőembólia gyanújakor a periféria ábrázolása nélkülözhetetlen. Ilyenkor a perfusiós zavar fennállása mellett mind а шХе-паl végzett ventilatiós scintigram, mind az aerosol scintigram normális szellőzést jelez az összes tüdőterületeken. Pneumonectomia utáni hörgőcsonk elégtelenségben nem annyira a „single-breath”, mint inkább az „equilibrium” és a „wash-out” fázisnak van jelentősége. A Xenon ugyanis a nyitott csonkon keresztül behatol a mellüregbe és csak hoszszabb idő után eliminálódik. Hörgőben elhelyezkedő idegentest esetén a ventilatiós scintigram normális, míg az aerosol scintigram depositiója az érintett tüdőfélben jelentősen lecsökken. Bullosus emphysemában az aerosolscintigram a „single-breath” fázisban mutatkozó Xenon ventilatiós scintigramnak megfelel; az emphysemás hólyagot a környezetében elhúzódó „washout” szakasz bizonyítja. Ezért a kérdés megválaszolására cystikus emphysemában a ventilatiós scintigram alkalmasabb, mint az aerosol scintigram. Azokban az elváltozásokban, amelyekben a scintigraphia „singlebreath” fázisának van diagnosztikus jelentősége, az utóbbi a kevésbé költséges aerosol scintigraphiával helyettesíthető. Ez elsősorban a tüdőembóliára vonatkozik. Ha az elkülönítésben a „wash-out” fázis vizsgálatáról várható döntés, úgy az aerosol scintigram alárendelt hasznosságú. Az aerosol scintigraphia jelentősége a mucociliaris clearance működésének vizsgálatában egyelőre vitatott, noha az egyes gyógyszereknek a mucociliáris tevékenységet befolyásoló hatása az aerosol scintigraphia segítségével többé-kevésbé nyomon követhető. Az eliminációs sebesség azonban csak azokban az esetekben hasonlítható össze, amelyekben a depositiós minta azonos, mivel ellenkező esetben nagy eltérésekkel lehet számolni. Jelzett aerosolok használatakor azok lassú eliminációs sebessége miatt, statikus scintigraphiáról beszélhetünk, és ezért ilyenkor scintillatiós kamera hiányában, a vizsgálat scannerrel is elvégezhető. Barzó Pál dr. voltak. A cikk részletesen tájékoztat az orvosi pályafutásáról, tudományos munkásságáról, amiből az is kiderül, hogy nem a köszvényről írta téziseit, mint azt még az újabb közlések is írták, hanem a tabesről 1885-ben. Téziseiben részletesen foglalkozott a tabes dorsalis tüneteivel, kiemelve azokat a vazomotoros jelenségeket, amelyeket szerinte a szimpatikus idegrendszer zavara okozott (An Essay Upon the Vasomotor Changes in Tabes Dorsalis and on the Influence Which is Exerted by the Sympathetic Nervous System in That Disease...). Ismerték mégekkor a luesoki szerepét, de még Duchenne felismerése után 25 évvel is akadtak neves kutatók (Osler), akik ezen leggyakoribb ok mellett más tényezőket is felelőssé tettek a tabes kialakulásáért. Dayle is csak azt jelentette ki, hogy a tabes dorsalisban szenvedők többsége szifiliszes. A tabes dorsalis pathológiáját nem saját, hanem Althaus (1877) és Strümpell (1884) vizsgálatai alapján írta le rendkívül részletesen, kissé mellőzve Charcot jelentős összefoglaló munkáját. Doyle szerint a tabes dorsalis spinális hátsó köteg tüneteit a szifilisszel kapcsolatos — szimpatikus idegrendszert izgató — „méreg” okozza azáltal, hogy a kis arteriolák sparmusához vezet. Mivel — véleménye szerint — a hátsó köteg a legérzékenyebb vaszkuláris hatásokra és az ártalom döntően a gerincvelő alsó részeire szorítkozik, ami távol esik a nyaki szakasztól eredő vérellátástól, érthető a vazospazmus káros hatása éppen úgy, mint az „ergot” (anyarozs alkaloida) hatásánál. Ebből az elméletből kiindulva Doyle értágítókat ajánlott a tabes dorsalis kezelésére, közelebbről a nitroglicerint a Murell-féle oldat formájában. Doyle a gerincvelő vérellátásával kapcsolatos feltevéseit egy korabeli anatómus helytelen következtetései alapján állította, figyelmen kívül hagyva Turner 1877-ben kiadott anatómiai könyvét, amelyben már helyesen ki voltak emelve a radikuláris artériák is. A második állítása az volt, hogy az anyarozs alkaloida hasonló gerincvelői károsodást okoz, mint a tabes dorsalis, mivel az is varospasztikus hatású. Érdekes módon Doyle korában — köztük Osler is — ergotamint is adott tabes dorsalisban. A vaszkuláris hatást arra alapította — amit szintén mások közléséből vett —, hogy a gerincvelő alsóbb részeinek kisebb erei megvastagodtak. A szerzők szerint ezt a leletet a későbbi vizsgálatok is megerősítették, de természetesen a hipoxiának semmi köze a tabes dorsalishoz. Conan Doyle a maga korában nagyon jól tájékozott volt a kísérleti és klinikai orvostudományban, és a tézisében leszögezett és nagyon megalapozottnak vélt elméletét főleg azok nyomán építette fel. Tévedése — a szerzők szerint — azzal menthető, hogy még ma sem tisztázott az a kérdés, hogy hogyan okozza a szifilisz a tabes dorsalis hátsó köteg elváltozását. [Ref.: Conan Doyle számos (13) közleménye mellett tézise is bizonyítja tudományos „nyomozási” képességeit, logikáját. Sherlock Holmes és Watson doktor alakjában legalább olyan következetesen és határozottan tárta fel az író detektív regényeiben a nagyon sok bonyolult bűnügyet, mint téziseiben a tabes dorsalis rejtelmét, bár az előbbiekben az eredmény mindig be is igazolódott. A tabesnél ma legfeljebb az vigasztalhat bennünket, hogy egyrészről a Nageotte— Richter-féle radicularis idegsérülés gyulladásos jellege bizonyított, csak a lumbosacralis rész érintettségének prevalenciája tisztázatlan, másrészről pedig az, hogy szerencsére — a penicillin birtokában — ez a fajta „bűncselekmény” már szinte teljesen eltűnt.7 Leel-Őssy Lóránt dr. Neurológia A. Conan Doyle tézisei a tabes dorsalisról. A. E. Rodin, J. D. Key (Dept, of Portgrad. Med. and Contin. Educ., Wright State Univ. Sch. Med. PO Box 927, Dayton, OH): JAMA, 1982, 247, 646. Conan Doyle nemcsak a világhíres regényeket írta Sherlock Holmes fiktív alakjáról és kalandjairól, hanem fiatalabb korában, amikor orvosi gyakorlatot folytat 2398 tett, tudományos közleményei is Krónikus obstruktív pulmonalis megbetegedéssel társult szubklinikus neuropathia. A dohányzás lehetséges pathológiai szerepe. A. Faden és mtsai (Dept. of Neurology, Uniformed Services University of the Health Sciences, Bethesda). Arch. Neurol. 1981, 38, 639. Az irodalomban többször leírták senso-motoros perifériás neuropathia és krónikus obstruktív pulmonalis megbetegedés (COPD, COPDCALB-krónikus aspecifikus légzési betegség) társulását, de nem bizonyítva ez utóbbi oki szerepét. Jelen tanulmány célja annak a megállapítása, hogy a pulmonalis betegség és a polyneuropathia direkt relációban vannak-e egymással, vagyis a COPD következtében alakul-e ki az idegrendszeri elváltozás, vagy szerepet játszik ebben valamilyen speciális metabolikus zavar vagy toxin is. Vizsgálataikhoz a pácienseket meghatározott módon válogatták ki és három csoportba osztották. Az 1. csoportba a mérsékelten súlyos COPD-ban szenvedő betegeket, a 2. csoportba meghatározott életkorú, normális pulmonális funkciókkal rendelkező személyeket, a 3. csoportba egészséges, normális fiziológiai, laboratóriumi és elektrofiziológiai értékekkel rendelkező fiatal egyéneket soroltak. A pácienseket részletes fizikális, laboratóriumi, pulmonális és elektrofiziológiai vizsálatoknak vetették alá. Eredményeik: 23 COPD-ban szenvedő beteg közül 20-nál észlelték a perifériás ideg nyilvánvaló elektrofiziológiai dysfunkcióját. A sensoros idegvezetési sebesség károssága volt a legáltalánosabb, érintve a n. suralist 20, a n. ulnarist 11, a n. radialist 8, a n. medianus 7 esetben. Hat esetben károsodott volt