Orvosi Hetilap, 1983. szeptember (124. évfolyam, 36-39. szám)

1983-09-25 / 39. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

két beszűkítő folyamatok vizsgála­takor. Tüdőembólia gyanújakor a periféria ábrázolása nélkülözhetet­len. Ilyenkor a perfusiós zavar fennállása mellett mind а шХе-паl végzett ventilatiós scintigram, mind az aerosol scintigram normális szel­lőzést jelez az összes tüdőterülete­ken. Pneumonectomia utáni hörgő­csonk elégtelenségben nem annyira a „single-breath”, mint inkább az „equilibrium” és a „wash-out” fá­zisnak van jelentősége. A Xenon ugyanis a nyitott csonkon keresztül behatol a mellüregbe és csak hosz­­szabb idő után eliminálódik. Hör­gőben elhelyezkedő idegentest ese­tén a ventilatiós scintigram nor­mális, míg az aerosol scintigram depositiója az érintett tüdőfélben jelentősen lecsökken. Bullosus em­­physemában az aerosolscintigram a „single-breath” fázisban mutatkozó Xenon ventilatiós scintigramnak megfelel; az emphysemás hólyagot a környezetében elhúzódó „wash­­out” szakasz bizonyítja. Ezért a kérdés megválaszolására cystikus emphysemában a ventilatiós scinti­gram alkalmasabb, mint az aerosol scintigram. Azokban az elváltozásokban, amelyekben a scintigraphia „single­­breath” fázisának van diagnoszti­kus jelentősége, az utóbbi a ke­vésbé költséges aerosol scintigra­­phiával helyettesíthető. Ez elsősor­ban a tüdőembóliára vonatkozik. Ha az elkülönítésben a „wash-out” fázis vizsgálatáról várható döntés, úgy az aerosol scintigram aláren­delt hasznosságú. Az aerosol scintigraphia jelentő­sége a mucociliaris clearance mű­ködésének vizsgálatában egyelőre vitatott, noha az egyes gyógyszerek­nek a mucociliáris tevékenységet befolyásoló hatása az aerosol scinti­graphia segítségével többé-kevésbé nyomon követhető. Az eliminációs sebesség azonban csak azokban az esetekben hasonlítható össze, ame­lyekben a depositiós minta azonos, mivel ellenkező esetben nagy elté­résekkel lehet számolni. Jelzett aerosolok használatakor azok lassú eliminációs sebessége miatt, stati­kus scintigraphiáról beszélhetünk, és ezért ilyenkor scintillatiós ka­mera hiányában, a vizsgálat scan­­nerrel is elvégezhető. Barzó Pál dr. voltak. A cikk részletesen tájékoz­tat az orvosi pályafutásáról, tudo­mányos munkásságáról, amiből az is kiderül, hogy nem a köszvény­­ről írta téziseit, mint azt még az újabb közlések is írták, hanem a tabesről 1885-ben. Téziseiben rész­letesen foglalkozott a tabes dorsa­lis tüneteivel, kiemelve azokat a vazomotoros jelenségeket, amelye­ket szerinte a szimpatikus ideg­­rendszer zavara okozott (An Essay Upon the Vasomotor Changes in Tabes Dorsalis and on the In­fluence Which is Exerted by the Sympathetic Nervous System in That Disease...). Ismerték még­ekkor a lues­oki szerepét, de még Duchenne felismerése után 25 év­vel is akadtak neves kutatók (Os­ler), akik ezen­­ leggyakoribb ok mellett más tényezőket is felelőssé tettek a tabes kialakulásáért. Dayle is csak azt jelentette ki, hogy a ta­bes dorsalisban szenvedők többsé­ge szifiliszes. A tabes dorsalis pathológiáját nem saját, hanem Althaus (1877) és Strümpell (1884) vizsgálatai alap­ján írta le rendkívül részletesen, kissé mellőzve Charcot jelentős összefoglaló munkáját. Doyle sze­rint a tabes dorsalis spinális hátsó köteg tüneteit a szifilisszel kapcso­latos — szimpatikus idegrendszert izgató — „méreg” okozza azáltal, hogy a kis arteriolák sparmusához vezet. Mivel — véleménye sze­rint — a hátsó köteg a legérzéke­nyebb vaszkuláris hatásokra és az ártalom döntően a gerincvelő alsó részeire szorítkozik, ami távol esik a nyaki szakasztól eredő vérellá­tástól, érthető a vazospazmus ká­ros hatása éppen úgy, mint az „er­got” (anyarozs alkaloida) hatásánál. Ebből az elméletből kiindulva Doyle értágítókat ajánlott a tabes dorsalis kezelésére, közelebbről a nitroglicerint a Murell-féle oldat formájában. Doyle a gerincvelő vérellátásával kapcsolatos feltevé­seit egy korabeli anatómus helyte­len következtetései alapján állítot­ta, figyelmen kívül hagyva Turner 1877-ben kiadott anatómiai köny­vét, amelyben már helyesen ki vol­tak emelve a radikuláris artériák is. A második állítása az volt, hogy az anyarozs alkaloida hasonló ge­rincvelői károsodást okoz, mint a tabes dorsalis, mivel az is varo­­spasztikus hatású. Érdekes módon Doyle korában — köztük Osler is — ergotamint is adott tabes dor­salisban. A vaszkuláris hatást arra alapította — amit szintén mások közléséből vett —, hogy a gerinc­velő alsóbb részeinek kisebb erei megvastagodtak. A szerzők szerint ezt a leletet a későbbi vizsgálatok is megerősítették, de természetesen a hipoxiának semmi köze a tabes dorsalishoz. Conan Doyle a maga korában na­gyon jól tájékozott volt a kísérleti és klinikai orvostudományban, és a tézisében leszögezett és nagyon megalapozottnak vélt elméletét fő­leg azok nyomán építette fel. Té­vedése — a szerzők szerint — az­zal menthető, hogy még ma sem tisztázott az a kérdés, hogy hogyan okozza a szifilisz a tabes dorsalis hátsó köteg elváltozását. [Ref.: Conan Doyle számos (13) közleménye mellett tézise is bizo­nyítja tudományos „nyomozási” képességeit, logikáját. Sherlock Holmes és Watson doktor alakjá­ban legalább olyan következetesen és határozottan tárta fel az író de­tektív regényeiben a nagyon sok bonyolult bűnügyet, mint tézisei­ben a tabes dorsalis rejtelmét, bár az előbbiekben az eredmény mindig be is igazolódott. A tabesnél ma legfeljebb az vigasztalhat bennün­ket, hogy egyrészről a Nageotte— Richter-féle radicularis idegsérülés gyulladásos jellege bizonyított, csak a lumbosacralis rész érintett­ségének prevalenciája tisztázatlan, másrészről pedig az, hogy szeren­csére — a penicillin birtokában — ez a fajta „bűncselekmény” már szinte teljesen eltűnt.7 Leel-Őssy Lóránt dr. Neurológia A. Conan Doyle tézisei a tabes dorsalisról. A. E. Rodin, J. D. Key (Dept, of Portgrad. Med. and Con­­tin. Educ., Wright State Univ. Sch. Med. PO Box 927, Dayton, OH): JAMA, 1982, 247, 646. Conan Doyle nemcsak a világ­híres regényeket írta Sherlock Holmes fiktív alakjáról és kaland­jairól, hanem fiatalabb korában, amikor orvosi gyakorlatot folytat 2398 tett, tudományos közleményei is Krónikus obstruktív pulmonalis megbetegedéssel társult szubklini­­kus neuropathia. A dohányzás le­hetséges pathológiai szerepe. A. Fa­den és mtsai (Dept. of Neurology, Uniformed Services University of the Health Sciences, Bethesda). Arch. Neurol. 1981, 38, 639. Az irodalomban többször leírták senso-motoros perifériás neuropa­thia és krónikus obstruktív pulmo­nalis megbetegedés (COPD, COPD­­CALB-krónikus aspecifikus légzési betegség) társulását, de nem bi­zonyítva ez utóbbi oki szerepét. Je­len tanulmány célja annak a meg­állapítása, hogy a pulmonalis be­tegség és a polyneuropathia direkt relációban vannak-e egymással, vagyis a COPD következtében ala­­kul-e ki az idegrendszeri elváltozás, vagy szerepet játszik ebben vala­milyen speciális metabolikus zavar vagy toxin is. Vizsgálataikhoz a pácienseket meghatározott módon válogatták ki és három csoportba osztották. Az 1. csoportba a mérsékelten súlyos COPD-ban szenvedő betegeket, a 2. csoportba meghatározott életkorú, normális pulmonális funkciókkal rendelkező személyeket, a 3. cso­portba egészséges, normális fizio­lógiai, laboratóriumi és elektrofi­­ziológiai értékekkel rendelkező fia­tal egyéneket soroltak. A pácien­seket részletes fizikális, laborató­riumi, pulmonális és elektrofizio­­lógiai vizsálatoknak vetették alá. Eredményeik: 23 COPD-ban szen­vedő beteg közül 20-nál észlelték a perifériás ideg nyilvánvaló elektro­­fiziológiai dysfunkcióját. A senso­­ros idegvezetési sebesség károssága volt a legáltalánosabb, érintve a n. suralist 20, a n. ulnarist 11, a n. radialist 8, a n. medianus 7 eset­ben. Hat esetben károsodott volt

Next