Orvosi Hetilap, 1984. november (125. évfolyam, 45-48. szám)

1984-11-04 / 45. szám - Ozsváth Károly dr. : November 7. elé ...történelmi sodrásban

November 7. elé ...történelmi sodrásban... „Akinek nincs ideje arra figyel­ni, ami messze van tőle, azt sem látja jól, ami előtte van.” Németh László A világ haladó embermillióival együtt köszönt­jük a Szovjetunió, az első munkás-paraszt állam nemzeti ünnepét a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom évfordulóján, és tisztelettel emlékezünk azokra, akik győzelemre vitték a forradalom ügyét. Az Októberi Forradalom óta egyre több nép is­meri fel, hogy a szocializmus jelenti a jövőt, hogy a szocializmus és a társadalmi haladás eszméje egy­mástól elválaszthatatlan. A nagy történelmi változá­sok jelképesen kötődnek egy-egy dátumhoz, hiszen az előzmények már korábban ott növekednek a mélyben, amíg társadalmi valósággá formálódnak, és hosszú időre van szükségük, hogy történelemala­kító tényezővé váljanak. A kereszténység óta, bele­értve a francia forradalmat is, mely a harmadik rendet juttatta hatalomra az akkori Európa nyugati részében, nem volt olyan ideológia, amelyik oly mé­lyen átjárta volna a világot, mint a múlt század kö­zepén megfogalmazott kommunizmus eszméje. Mindhárom történelmi mozgalomnak az adta világ­formáló erejét, hogy az emberek hatalmas tömegé­nek addig elnyomott vágyait tűzte zászlajára, és egy új, a réginél jobb világ ígéretét hirdette meg. Az 1917-es forradalom a béke és a társadalmi haladás jegyében született. A forradalom útja azon­ban sem a Szovjetúnió, sem az őt követő többi or­szág számára nem volt könnyű és jelenleg sem az. Az emberek ma is feszült várakozással figyelik, si­kerül-e a termelő munka eredményeit az emberiség javára fordítani, tudunk-e emberhez méltóan élni a tudomány és a technika újabb és újabb eszközeivel, elkerülhető-e egy új, minden eddiginél pusztítóbb világkatasztrófa. Az emberiség eddigi történelme során még nem találkozott a sorsát, létét, fennmara­dását érintő ilyen mérvű feladattal. A mi hazánk kis ország. Tudjuk, hogy nem ját­szunk vezető szerepet a történelem színpadán, de büszkék vagyunk arra, hogy 1919-ben a Szovjetunió példáján elsőként valósítottuk meg a néphatalmat, majd ennek bukása és a negyedszázados ellenforra­dalom után immár négy évtizede építjük szocialista társadalmunkat. Igaz, ez az út sem volt mentes a hi­báktól, a fejlődés nem volt olyan egyszerű, mint azt Orvosi Hetilap 1984. 125. évfolyam, 45. szám a felszabadulás után képzeltük. A második világhá­ború tüzében a haza sorsáért aggódó legjobbjaink világosan látták, hogy az ország földrajzi térsége, a szomszédos országokéval közös évszázadnál na­gyobb társadalmi elmaradottsága és a háború végé­re kialakult világpolitikai helyzet olyan külső té­nyezők, amelyek megszabták az egyedül járható út, a szocialista társadalom felépítését. A régi társa­dalmi szerkezet külső hatásra omlott össze, a belső forradalmi folyamat a helyzetből következően a szovjet modellt követte. Ez a modell a kelet-közép­­európai társadalmi-gazdasági körülmények között jött létre, és alkalmas volt arra, hogy a megkésett fejlődésű környező államokat, köztük hazánkat is a társadalmi modernizáció útján elindítsa. Ez a modell azonban általános vonásai mellett a cári Oroszország sajátosságaihoz kapcsolódott, így vál­toztatás nélküli követése diszfunkcionális következ­ményekkel járt. A társadalmi modernizáció — az indusztralizáció, az urbanizáció, a mobilitás nagy­szerű eredményei konfliktusok sorozatában mennek végbe, és ezek a konfliktusok mélyülnek, ha a tár­sadalom alakítása elhanyagolja a múltunkba, kul­túránkba mélyen beivódott történeti-nemzeti sajá­tosságaink és a földrajzi helyzetünkből adódó külső tényezők egyeztetését. A népi demokráciák rohamos modernizációjuk­kal váratlanul új távlatokat nyitottak meg állam­polgáraik számára. Miközben nagy tömegek vál­toztattak társadalmi pozíciót, foglalkozást, lakóhe­lyet, életkörülményeket, elhalványultak a korábban biztos tájékozódást nyújtó hagyományok, és a fel­kínált új, többször átértékelt célokat, normákat nem tudta olyan általánosan elfogadottá tenni, hogy az belső szabályozó erővé, a nagy társadalmi sodrásban iránytűvé váljék azok számára is, akik ezt a maguk objektív és szubjektív körülményeik következtében kialakítani nem tudták. Az egyén mikrokörnyeze­­tének, a családnak, iskolának, munkahelynek a sze­mélyiségformáló hatására nagyobb szükség van, mint valaha, miközben ezek az intézmények maguk is az átmenetiség nehézségeivel küzdenek. A forradalmi helyzetben a figyelem a jövőre összpontosul, és olyan tényezők kerülhetnek ki a látókörből, melyekről utólag derül ki, hogy mennyi­re fontosak lettek volna. Ki hitte volna a „fényes szelek” generációjából, hogy a közösségi ember esz­ményének kitűzése az individualizmus és elidegene­dés lehetőségét is magában hordozza, ha csak az% 2723

Next