Orvosi Hetilap, 1984. december (125. évfolyam, 49-53. szám)

1984-12-09 / 50. szám - HORUS - Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884-1959)

Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884—1959) Egyetemünkön kevéssé megszokott alkalomból gyűltünk ma egybe, azért, hogy Egyetemünk egyik néhai kiváló professzora, Purjesz Béla születésének 100 éves évfordulójáról emlékezzünk meg. A „ke­véssé megszokott” jelzőt azért használom, mert zak­latott, nyugtalan napjainkban hajlamosak vagyunk kihullatni emlékezetünkből sok olyant, ami, értéke szerint megőrizni való volna, sőt hajlandók vagyunk megfeledkezni olyasmiről is, ami a jövőre nézve is nélkülözhetetlen tanulságként kellene, hogy szolgál­jon. Purjesz Bélára való emlékezésünk az elfeledett­nek mondott dolgok elsőnek említett kategóriájába tartozik. Igaz persze, hogy a napi események sűrűjében elfeledjük könnyen azokat, akikkel ritkán találko­zunk, vagy különösen azokat, akik már elköltöztek ebből az árnyékvilágból, habár elhunytuk alkalmá­val megígértük, hogy sohasem feledjük el őket. Igaz az is, hogy egyre többen költöznek el azok közül, akik ezt az ígéretet tették és önhibájukon kí­vül nem állhatják szavukat. Sokszor gondolok arra, hogy a régvolt emberek­nek mit sem jelent az utókor emlékezése, amelyre valóban az élőknek volna szüksége, hogy a múltból levonhassák a lehetséges tanulságokat és kiválasz­szák a maguk számára a követésre érdemes példá­kat, a legjobbakat az egykor élt emberek közül, akiknek élete bevilágíthatja a ma élő és a jövő nem­zedékek útját. Régi nagyjaink utólagos elismerése és rehabili­tálása, ez a „késő bánat”, olyan jelenség, mellyel mostanában sűrűn találkozunk. A világban sok min­den változik, közte az események és emberek érté­kelése, szerepük megítélése. Jobb, ha ez az utólagos korrekció, bárha késik is, még olyan időben történik meg, amikor a kortársak még élnek, számot tudnak adni az egykori valóságról, melynek hiteles tanúi voltak és amikor a múlt felidézése nem retrospektív interpolatio, hanem az elmúlt, de valóságos tények rögzítése. A hála és a kegyelet kinyilvánításán kívül ez az utólagos igazságtétel a legfőbb értelme a mai megemlékezésnek. Purjesz Béla 1884-ben Mindszenten született és a pesti egyetemen szerezte meg oklevelét 1907-ben. 1908-ban lépett be gyakornoknak nagybátyja, a nagyhírű Purjesz Zsigmond által vezetett kolozsvári Belklinikára, melynek 1912-től fogva tanársegéde lett, akkor már idősbb Jancsó Miklós vezetése alatt. Végigszolgálta az első világháború 4 esztendejét, de közben magántanárrá habilitálták 1915-ben. A ko­lozsvári magyar egyetem megszűnése után egy ideig magánorvosként működött, de orvosi szaklapot in­dított és szerkesztett. Amikor a kolozsvári magyar Orvosi Hetilap 1984. 125. évfolyam, 50. szám egyetem Szegedre települt, id. Jancsó Miklós klini­káján lett tanársegéd, majd 1926-ban adjunktus és rendkívüli tanár. 1921-től fogva a belgyógyászati diagnosztika előadója, Jancsó halála után 1931—32- ben a Belgyógyászati Klinika megbízott igazgatója, majd 1932. július 1-től fogva az akkor létesített Bel­gyógyászati Diagnosztikai Klinika élére kinevezett ny. r. tanár. A háborús pusztulás, szégyenletes meghurcol­tatása után néhány itt maradt tanártársával, köztük közeli barátjával, Vidakovits professzorral, megfe­szített munka árán feltámasztotta a szétesett, elnép­telenedett és súlyosan megrongált Egyetemet. Ezt a megemlékezést aktuálissá teszi az is, hogy tegnap ünnepeltük meg Szeged felszabadulásának 40. év­fordulóját. Egy ideig szinte ő maga volt az Egyetem, melynek az 1945/46-os tanévben rektora volt. Her­vadhatatlan érdemei elismeréséül abban a kivételes, de annál jogosabb elismerésben részesült, hogy saját egyeteme díszdoktorrá avatta. Fáradhatatlan tevékenysége nyomán, amint ha­zatértek az Egyetemről elmenekült tanárok, vissza­tértek a tanszemélyzet tagjai, fokozatosan, de vi­szonylag gyorsan helyreállt az egyetemi élet. Az or­szág az újjáépítés lázában égett, és ebből a mi Egye­temünk dolgozói is bőven kivették részüket. Meg­pezsdült a tudományos élet is, mindenki ki volt éhezve a rendszeres munkára és senki sem zsörtölő­dött az élelmezési nehézségeken, felszerelési hiá­nyokon és a klinikák két télen át tartó fűtetlensé­­gén. A belső tűz melegítette mindnyájunkat. Nagyon hamarosan tudatára ébredtünk annak a súlyos veszteségnek, melyet a tudományban a fa­sizmus öntelt, a világtól elzárkózó tudománypoliti­kája okozott és egyre nyomasztóbbá vált a külföldi szakirodalom hiánya. 1947-ben ennek a hiánynak a betöltésére vállalkozott Purjesz Béla professzor az Orvostudományi Beszámoló néven megjelentetett referáló szemlével, mely eredeti cikkeket is közölt. A rovatvezetők részint a tanári karból, részint az idő­sebb asszisztenciából rekrutálódtak és a fiatalok legtöbbje a referátumok készítése során tanult meg „irodalmazni” és lépést tartani a nemzetközi fejlő­déssel. Ezt a hézagpótló merész vállalkozást Ortu­­tay Gyula, akkori kultuszminiszter is meleg szavak­kal üdvözölte, és nem kétséges, hogy az egyetemi tudományos élet fellendítésének ez a folyóirat egye­­düállóan hatásos eszköze volt. Pálfi Gyula, az or­voskari könyvtár akkori vezetője a szegedi folyó­irat, mint csere-objektum felhasználásával igen je­lentősen mozdította elő a külföldi szaklapokkal való ellátásunkat. A felszabadulástól fogva Purjesz mindkét bel­klinikát vezette, majd Hetényi professzor 1947-ben történt kinevezése után kettőjük közt osztották 3057

Next