Orvosi Hetilap, 1984. december (125. évfolyam, 49-53. szám)
1984-12-09 / 50. szám - HORUS - Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884-1959)
Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884—1959) Egyetemünkön kevéssé megszokott alkalomból gyűltünk ma egybe, azért, hogy Egyetemünk egyik néhai kiváló professzora, Purjesz Béla születésének 100 éves évfordulójáról emlékezzünk meg. A „kevéssé megszokott” jelzőt azért használom, mert zaklatott, nyugtalan napjainkban hajlamosak vagyunk kihullatni emlékezetünkből sok olyant, ami, értéke szerint megőrizni való volna, sőt hajlandók vagyunk megfeledkezni olyasmiről is, ami a jövőre nézve is nélkülözhetetlen tanulságként kellene, hogy szolgáljon. Purjesz Bélára való emlékezésünk az elfeledettnek mondott dolgok elsőnek említett kategóriájába tartozik. Igaz persze, hogy a napi események sűrűjében elfeledjük könnyen azokat, akikkel ritkán találkozunk, vagy különösen azokat, akik már elköltöztek ebből az árnyékvilágból, habár elhunytuk alkalmával megígértük, hogy sohasem feledjük el őket. Igaz az is, hogy egyre többen költöznek el azok közül, akik ezt az ígéretet tették és önhibájukon kívül nem állhatják szavukat. Sokszor gondolok arra, hogy a régvolt embereknek mit sem jelent az utókor emlékezése, amelyre valóban az élőknek volna szüksége, hogy a múltból levonhassák a lehetséges tanulságokat és kiválaszszák a maguk számára a követésre érdemes példákat, a legjobbakat az egykor élt emberek közül, akiknek élete bevilágíthatja a ma élő és a jövő nemzedékek útját. Régi nagyjaink utólagos elismerése és rehabilitálása, ez a „késő bánat”, olyan jelenség, mellyel mostanában sűrűn találkozunk. A világban sok minden változik, közte az események és emberek értékelése, szerepük megítélése. Jobb, ha ez az utólagos korrekció, bárha késik is, még olyan időben történik meg, amikor a kortársak még élnek, számot tudnak adni az egykori valóságról, melynek hiteles tanúi voltak és amikor a múlt felidézése nem retrospektív interpolatio, hanem az elmúlt, de valóságos tények rögzítése. A hála és a kegyelet kinyilvánításán kívül ez az utólagos igazságtétel a legfőbb értelme a mai megemlékezésnek. Purjesz Béla 1884-ben Mindszenten született és a pesti egyetemen szerezte meg oklevelét 1907-ben. 1908-ban lépett be gyakornoknak nagybátyja, a nagyhírű Purjesz Zsigmond által vezetett kolozsvári Belklinikára, melynek 1912-től fogva tanársegéde lett, akkor már idősbb Jancsó Miklós vezetése alatt. Végigszolgálta az első világháború 4 esztendejét, de közben magántanárrá habilitálták 1915-ben. A kolozsvári magyar egyetem megszűnése után egy ideig magánorvosként működött, de orvosi szaklapot indított és szerkesztett. Amikor a kolozsvári magyar Orvosi Hetilap 1984. 125. évfolyam, 50. szám egyetem Szegedre települt, id. Jancsó Miklós klinikáján lett tanársegéd, majd 1926-ban adjunktus és rendkívüli tanár. 1921-től fogva a belgyógyászati diagnosztika előadója, Jancsó halála után 1931—32- ben a Belgyógyászati Klinika megbízott igazgatója, majd 1932. július 1-től fogva az akkor létesített Belgyógyászati Diagnosztikai Klinika élére kinevezett ny. r. tanár. A háborús pusztulás, szégyenletes meghurcoltatása után néhány itt maradt tanártársával, köztük közeli barátjával, Vidakovits professzorral, megfeszített munka árán feltámasztotta a szétesett, elnéptelenedett és súlyosan megrongált Egyetemet. Ezt a megemlékezést aktuálissá teszi az is, hogy tegnap ünnepeltük meg Szeged felszabadulásának 40. évfordulóját. Egy ideig szinte ő maga volt az Egyetem, melynek az 1945/46-os tanévben rektora volt. Hervadhatatlan érdemei elismeréséül abban a kivételes, de annál jogosabb elismerésben részesült, hogy saját egyeteme díszdoktorrá avatta. Fáradhatatlan tevékenysége nyomán, amint hazatértek az Egyetemről elmenekült tanárok, visszatértek a tanszemélyzet tagjai, fokozatosan, de viszonylag gyorsan helyreállt az egyetemi élet. Az ország az újjáépítés lázában égett, és ebből a mi Egyetemünk dolgozói is bőven kivették részüket. Megpezsdült a tudományos élet is, mindenki ki volt éhezve a rendszeres munkára és senki sem zsörtölődött az élelmezési nehézségeken, felszerelési hiányokon és a klinikák két télen át tartó fűtetlenségén. A belső tűz melegítette mindnyájunkat. Nagyon hamarosan tudatára ébredtünk annak a súlyos veszteségnek, melyet a tudományban a fasizmus öntelt, a világtól elzárkózó tudománypolitikája okozott és egyre nyomasztóbbá vált a külföldi szakirodalom hiánya. 1947-ben ennek a hiánynak a betöltésére vállalkozott Purjesz Béla professzor az Orvostudományi Beszámoló néven megjelentetett referáló szemlével, mely eredeti cikkeket is közölt. A rovatvezetők részint a tanári karból, részint az idősebb asszisztenciából rekrutálódtak és a fiatalok legtöbbje a referátumok készítése során tanult meg „irodalmazni” és lépést tartani a nemzetközi fejlődéssel. Ezt a hézagpótló merész vállalkozást Ortutay Gyula, akkori kultuszminiszter is meleg szavakkal üdvözölte, és nem kétséges, hogy az egyetemi tudományos élet fellendítésének ez a folyóirat egyedüállóan hatásos eszköze volt. Pálfi Gyula, az orvoskari könyvtár akkori vezetője a szegedi folyóirat, mint csere-objektum felhasználásával igen jelentősen mozdította elő a külföldi szaklapokkal való ellátásunkat. A felszabadulástól fogva Purjesz mindkét belklinikát vezette, majd Hetényi professzor 1947-ben történt kinevezése után kettőjük közt osztották 3057