Orvosi Hetilap, 1984. december (125. évfolyam, 49-53. szám)
1984-12-09 / 50. szám - HORUS - 100 éve ismert a Pneumococcus pathogén természete
tör meg, nincs olyan, aki a halálos veszedelemben ne félne, de Purjesz Bélát senki sem látta kezét tördelni és nem hallotta panaszkodni. Ha sérelem érte, akkor sem lamentált, legfeljebb eltűnt arcáról a mosoly és elpirult. Hivő ember volt Purjesz Béla, és az tette erőssé, hogy erős volt a hite. Amikor váratlanul, előzmények nélkül nyugdíjazták, nem törődve hervadhatatlan érdemeivel, erényeivel és kivételes emberi kvalitásaival, akkor sem panaszkodott, elment és végezte tovább a munkát úgy, ahogyan éppen lehetett. Türelemmel viselte el ezt a méltánytalanságot is, akárcsak egészségi állapotának fokozatos romlását, a magányosságot, melyet csak néhány hűséges barát és tanítvány odaadó szeretete enyhített, és hűséges segítőjének, Anna néninek a gondoskodása. Dolgozott, amíg csak ki nem hullott kezéből az írótoll. A mai megemlékezés során a volt közvetlen tanítványok elevenítik fel majd emlékeiket egykori tanítómesterükről. Ők az igazán illetékesek. Én csak arra vállalkozhattam, hogy Purjesz Béla személyiségét és egyéniségét, Egyetemünkért vállalt odaadó munkáját bizonyos keretbe állítani igyekeztem, hogy hangosan elelmélkedjem az emberi személyiség sorsáról, hatásáról, az emlékezésről és a felejtésről. Az emberiséget mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy mi lesz az emberből halála után. A válaszokat az ősi temetkezési szokásokból és a tételes vallásokból lehet kiolvasni. A valamilyen formában való továbbélés, a végleges megsemmisüléstől, a nemléttől való félelem a természetes forrása a lélek halhatatlanságára vonatkozó elképzelések és tanok számos változatának, akárcsak a szellemidézés újabb praktikáinak. Valószínűleg igen kevés gondolkodó ember mentes attól a törekvéstől, hogy valamilyen nyomot hagyjon maga után a világban. Ezek a nyomok leolvashatók olykor az írott történelem lapjairól, fennmaradnak a tudomány és a művészet alkotásai képében. Az, ami mindenképpen veszendőbe megy az idő múlásával, az a közvetlen személyes emlékezet: az, hogy milyen is volt valójában az ember, akinek emléke valamilyen módon fennmaradt. A fennmaradásnak, mondhatni az öröklétnek van azonban egy jól definiálható, szinte materiális értelmezése is, mely független mind a hittől, mind a babonától: az az egyszerű tény, hogy aki valaha élt és szükségképpen tett valamit, jót, vagy rosszat, fontosat, vagy mellékeset, az mind változtatott valamit a világon, mely utána nem lesz soha többé ugyanaz, ami volt. A vízbe hajított kő hullámokat kelt maga körül, melyek, egy kis idő után elsimulnak, de az ütközés energiája nem enyészik el, hanem hat tovább, ha nem is követjük pontosan a változás és átalakulás részleteit. Az így értelmezett öröklét voltaképpen az energia megmaradásának elvével kongruens fogalom. Az ilyen értelemben hátrahagyott nyomunk a világban független az emlékezéstől, mert objektív valóság és független az egyén hiúságától is. Hogy ez a nyom kedvező-e, vagy káros volt a világra, az erkölcsi megítélés dolga, de annyi bizonyos, hogy aki valaha mások hasznára volt, az nem élt hiába. Az emberi képességek közt az alkotói tehetséggel egyenértékű a személyiség kisugárzása környezetére és a sugárzó energiának ez a különleges, legemberibb változata sem vész el, hanem átadódik másoknak, például a mesterektől a tanítványoknak. Erre szolgáló példa ez az emlékülés is. A jó tudományos műveket is túlhaladja az idő és az újabb ismeret. Az, amire Purjesz Béla adott példát, a szelídség, a jóság, a türelem, az emberszeretet, az nem veszíti el érvényét sohasem — akár emlékeznek rá, akár elfelejtik. De azért vagyunk ma együtt, hogy emlékezzünk rá és arra, aminek mai nyugtalan világunk oly nagy hiányát érzi, az önzetlen, tevékeny emberszeretetre, melynek Purjesz Béla professzor élete nem évülő és messzire világító példája. Petri Gábor dr. 100 éve ismert a Pneumococcus pathogén természete Különös kórtörténeti dátumcsere, hogy (az antibiotikumok előtti korban) szimmetriás légzőszerveink két leggyakoribb megbetegedése, az idült lefolyású tüdővész és a heveny tünetekkel járó lebenyes tüdőgyulladás kórokozói közül a nagyobbik bakteriológiai rejtély oldódott meg hamarabb. Ugyanis az emberi gümőkór saválló pálcikái, amelyeket Robert Koch 1882-ben carbofiuxin és methylénkék megfelelő alkalmazásával pillantott meg a mikroszkóp látóterében, lényegesen bonyolultabb festési eljárást igényelnek, mint a Gram-pozitív Diplococcusok kapszulás képletei. Persze Koch kivételesen precíz kutatói képessége perdöntő volt, ám elődeink valószínűleg sejtették, hogy a pneumonia lobaris kóroktani szempontból kevésbé egyértelmű, mint a biztosan fertőző jellegű, krónikus és specifikus tüdősorvadás. A tbc rejtélye tehát 1882-ben kóroktanilag megoldódott, de ugyanebben az esztendőben a croupos pneumonia körül még teljes a zűrzavar. Litten doktor pl., aki a nagyhírű berlini belgyógyász, F. T. Frerichs professzor klinikáján dolgozott, és pathológus munkatársával a még nagyobb hírű Virchow intézetében vizsgálta a tüdőgyulladás kórbonctanát, a Zeitschrift für klinische Medizin hasábjain „traumatikus tüdőlábról” tett közzé nagy feltűnést keltő . 3059