Orvosi Hetilap, 1985. február (126. évfolyam, 5-8. szám)

1985-02-10 / 6. szám - HORUS - A hazai rokkantügy az első világháborúban

A hazai rokkantügy az első világháborúban Az ortopédia és a rehabilitáció kapcsolata Ni­cholas Andry­пак, az ortopédia névadójának tevé­kenysége óta mindmáig végigkövethető a két szak­­terület történelmén az egész világon. Ebből a nagy anyagból egy kevéssé ismert, de jelentőségében annál fontosabb hazai fejezetet szeretnék ismertet­ni az I. Világháború néhány esztendejéből. Zseniá­lis emberek szükség diktálta összefogása létrehozta a magyar rokkantügyi szervezetet. Elindítója Dol­­linger Gyula (1849—1929) volt, a magyar ortopédia első igazán nagy egyénisége. (1. kép). Az akkor 65 éves Dollinger Gyula éppen az elő­írt 6 hetes fekvőkúrája végén tartott, amit Jend­­rassik tanácsolt „angiospasmusa” miatt, amikor megtörtént az I. Világháborús hadüzenet. Váratlan látogatója érkezett, dr. Magyarevics Mladen, fővárosi tiszti főorvos, aki gróf Tisza István miniszterelnök üzenetét hozta, hogy rendezze be a Révész utcai, elektromos felszerelési gyárnak szánt, 4 emeletes épületet hadikórháznak, és mint a főváros és a Vö­röskereszt együttes hadikórházának igazgatását, vegye át. Dollinger, akkor még lábadozva, nem érezte alkalmasnak magát a feladatra. Tisza azon­ban másnap visszaküldte Magyarevicset, hogy „tud­ja-e mi a muszáj?” Dollinger válasza az volt: „Tu­dom. Megpróbálom, de nem állok jól, hogy meg tudok-e majd felelni”. így kezdődött a magyar „rokkantellátás” tör­ténelme, amely akkor első volt szervezeti felépítését és annak tökéletességét tekintve az egész világon, de azt gondolom, mindmáig sem sok ország múlta felül, ott sem, ahol modern, átfogó rehabilitációs ellátásról lehet beszélni. Dollinger akkor már elismert sebész professzor volt. Elütően kora sebészeitől a katedrához vezető útja az ortopédián keresztül vezetett. 33 éves volt, amikor a következőket olvashatjuk életrajzi köteté­ben: „Már most önálló működési körre vágyód­tam. Kórházi sebészeti osztályra a közeljövőben ki­látásom nem nyílott, a tétlen várakozás természe­temnek nem felelt meg, de az orthopédia minálunk teljesen parlagon hevert. A külföldön sem szervez­kedett még az orthopaedia, de sporadice sokfelé vol­tak már kiváló testegyenészek. Úgy láttam, hogy e téren van mit tanulni, rendezni, teremteni. Miért ne ezen a végén fogjak hozzá a sebészet önálló mű­veléséhez? Német, francia, angol nyelvismereteim megnyitották számomra a világot. Elhatároztam, hogy ebben az irányban indulok el önálló utamra.” Külföldi tanulmányútjának megkezdése előtt Kovács professzor támogatásával benyújtotta az or­topédiából a „venia legendi-t”, amit meg is kapott. Orvosi Hetilap 1985. 126. évfolyam, 6. szám mire hazaérkezett. Ő írja: főnöke sem gondolta, amikor az ortopédiából kért magántanári képesíté­séhez hozzájárult, „hogy abba az egész csont- és ízületi sebészetet belevonva, a sebészetből egy ak­kora részt fogok magamnak kihasítani”. Ortopéd tevékenysége során igen sokat foglalkozott a töré­sek és a csontízületi gümőkór kezelésével; e célra rögzítő kötéseket és gépeket szerkesztett és sok egyéb tevékenysége mellett teljesen új szerkezetű, feltámasztású és felfüggesztésű művégtagokat ter­vezett a lábszárcsonkokra, a Pyrogoff- és a Syme-, valamint a rövid combcsonkokra. Eredeti elméje csodálatosat alkotott békeidőben is, de sajátos kép­zettségének és gondolkodásának eredményét igazán az első világháborúban lehetett hasznosítani. Önéletrajzában leírja, hogy a Balkánon folyó háború alatt, 1913-ban rémhírek keltek szárnyra a sebesültek gondozásának szervezetlenségéről. Ezt erősítette meg klinikai adjunktusa Holczwarth Jenő, akit 1912 vége felé a Balkán koalíciónak a török el­len viselt háborúja alkalmából küldött Szófiába. De ugyanezen híreket erősítette meg 1913 tavaszán az Ádám Lajos tanársegéd vezette vöröskeresztes orvosi misszió is. Ezen hírek és megbízható érte­sítések hatása alatt Dollinger jelentést készített a „polgári segítség szervezéséről háború esetén”, amely elfogadásra került. Egyik eredménye volt 1913 őszén a Dollinger kezdeményezésére elindított önkéntes ápolónői ki­képzés a Vöröskereszt keretében. A háború kitöré­sekor már 1000, 1914 augusztus végén már 7000 ön­kéntes ápolónő állott készen szolgálattételre. Köz­ben a Révész utcai hadikórházba megérkezett az első sebesült-szállítmány Szerbiából. Rövidesen ki­derült, hogy számos amputáltnak művégtagra lett volna szüksége, amiket a magániparnál rendeltek meg. Erről a következőket írja Dollinger: „De bár az én mintáim szerint készültek, kivitelük a hasz­nálhatatlanságig tökéletlen volt. Ekkor Tiszától ki­hallgatást és abban felhatalmazást kértem rá, hogy a közvetlenül a miniszterelnök alá rendelt Rokkant­ügyi Hivatal keretében művégtaggyárat rendezhes­sek be. Tisza azt kérdezte, honnan veszem a mun­kásokat. Válaszoltam, hogy van a kórházamban egy műszerész, akit még békében erre a munkára jól begyakoroltam, ez majd betanít egynéhány fém- és bőrmunkást és így majd képezünk ki kellő szá­mú erőt. „Csinálja meg” — ez volt a válasz az öt percig tartó előadásomra (2. kép). Harmadnap már folyt a munka a Révész utcá­ban és egy hét múlva a saját üzemünkben készült művégtagokat alkalmaztuk. De csakhamar más ha­dikórházak is igényeltek művégtagokat. Ekkor cél­szerűnek véltem az egész gyártást a Felsőiparisko- 337

Next