Orvosi Hetilap, 1985. február (126. évfolyam, 5-8. szám)
1985-02-10 / 6. szám - HORUS - A hazai rokkantügy az első világháborúban
A hazai rokkantügy az első világháborúban Az ortopédia és a rehabilitáció kapcsolata Nicholas Andryпак, az ortopédia névadójának tevékenysége óta mindmáig végigkövethető a két szakterület történelmén az egész világon. Ebből a nagy anyagból egy kevéssé ismert, de jelentőségében annál fontosabb hazai fejezetet szeretnék ismertetni az I. Világháború néhány esztendejéből. Zseniális emberek szükség diktálta összefogása létrehozta a magyar rokkantügyi szervezetet. Elindítója Dollinger Gyula (1849—1929) volt, a magyar ortopédia első igazán nagy egyénisége. (1. kép). Az akkor 65 éves Dollinger Gyula éppen az előírt 6 hetes fekvőkúrája végén tartott, amit Jendrassik tanácsolt „angiospasmusa” miatt, amikor megtörtént az I. Világháborús hadüzenet. Váratlan látogatója érkezett, dr. Magyarevics Mladen, fővárosi tiszti főorvos, aki gróf Tisza István miniszterelnök üzenetét hozta, hogy rendezze be a Révész utcai, elektromos felszerelési gyárnak szánt, 4 emeletes épületet hadikórháznak, és mint a főváros és a Vöröskereszt együttes hadikórházának igazgatását, vegye át. Dollinger, akkor még lábadozva, nem érezte alkalmasnak magát a feladatra. Tisza azonban másnap visszaküldte Magyarevicset, hogy „tudja-e mi a muszáj?” Dollinger válasza az volt: „Tudom. Megpróbálom, de nem állok jól, hogy meg tudok-e majd felelni”. így kezdődött a magyar „rokkantellátás” történelme, amely akkor első volt szervezeti felépítését és annak tökéletességét tekintve az egész világon, de azt gondolom, mindmáig sem sok ország múlta felül, ott sem, ahol modern, átfogó rehabilitációs ellátásról lehet beszélni. Dollinger akkor már elismert sebész professzor volt. Elütően kora sebészeitől a katedrához vezető útja az ortopédián keresztül vezetett. 33 éves volt, amikor a következőket olvashatjuk életrajzi kötetében: „Már most önálló működési körre vágyódtam. Kórházi sebészeti osztályra a közeljövőben kilátásom nem nyílott, a tétlen várakozás természetemnek nem felelt meg, de az orthopédia minálunk teljesen parlagon hevert. A külföldön sem szervezkedett még az orthopaedia, de sporadice sokfelé voltak már kiváló testegyenészek. Úgy láttam, hogy e téren van mit tanulni, rendezni, teremteni. Miért ne ezen a végén fogjak hozzá a sebészet önálló műveléséhez? Német, francia, angol nyelvismereteim megnyitották számomra a világot. Elhatároztam, hogy ebben az irányban indulok el önálló utamra.” Külföldi tanulmányútjának megkezdése előtt Kovács professzor támogatásával benyújtotta az ortopédiából a „venia legendi-t”, amit meg is kapott. Orvosi Hetilap 1985. 126. évfolyam, 6. szám mire hazaérkezett. Ő írja: főnöke sem gondolta, amikor az ortopédiából kért magántanári képesítéséhez hozzájárult, „hogy abba az egész csont- és ízületi sebészetet belevonva, a sebészetből egy akkora részt fogok magamnak kihasítani”. Ortopéd tevékenysége során igen sokat foglalkozott a törések és a csontízületi gümőkór kezelésével; e célra rögzítő kötéseket és gépeket szerkesztett és sok egyéb tevékenysége mellett teljesen új szerkezetű, feltámasztású és felfüggesztésű művégtagokat tervezett a lábszárcsonkokra, a Pyrogoff- és a Syme-, valamint a rövid combcsonkokra. Eredeti elméje csodálatosat alkotott békeidőben is, de sajátos képzettségének és gondolkodásának eredményét igazán az első világháborúban lehetett hasznosítani. Önéletrajzában leírja, hogy a Balkánon folyó háború alatt, 1913-ban rémhírek keltek szárnyra a sebesültek gondozásának szervezetlenségéről. Ezt erősítette meg klinikai adjunktusa Holczwarth Jenő, akit 1912 vége felé a Balkán koalíciónak a török ellen viselt háborúja alkalmából küldött Szófiába. De ugyanezen híreket erősítette meg 1913 tavaszán az Ádám Lajos tanársegéd vezette vöröskeresztes orvosi misszió is. Ezen hírek és megbízható értesítések hatása alatt Dollinger jelentést készített a „polgári segítség szervezéséről háború esetén”, amely elfogadásra került. Egyik eredménye volt 1913 őszén a Dollinger kezdeményezésére elindított önkéntes ápolónői kiképzés a Vöröskereszt keretében. A háború kitörésekor már 1000, 1914 augusztus végén már 7000 önkéntes ápolónő állott készen szolgálattételre. Közben a Révész utcai hadikórházba megérkezett az első sebesült-szállítmány Szerbiából. Rövidesen kiderült, hogy számos amputáltnak művégtagra lett volna szüksége, amiket a magániparnál rendeltek meg. Erről a következőket írja Dollinger: „De bár az én mintáim szerint készültek, kivitelük a használhatatlanságig tökéletlen volt. Ekkor Tiszától kihallgatást és abban felhatalmazást kértem rá, hogy a közvetlenül a miniszterelnök alá rendelt Rokkantügyi Hivatal keretében művégtaggyárat rendezhessek be. Tisza azt kérdezte, honnan veszem a munkásokat. Válaszoltam, hogy van a kórházamban egy műszerész, akit még békében erre a munkára jól begyakoroltam, ez majd betanít egynéhány fém- és bőrmunkást és így majd képezünk ki kellő számú erőt. „Csinálja meg” — ez volt a válasz az öt percig tartó előadásomra (2. kép). Harmadnap már folyt a munka a Révész utcában és egy hét múlva a saját üzemünkben készült művégtagokat alkalmaztuk. De csakhamar más hadikórházak is igényeltek művégtagokat. Ekkor célszerűnek véltem az egész gyártást a Felsőiparisko- 337