Orvosi Hetilap, 1986. szeptember (127. évfolyam, 36-39. szám)

1986-09-07 / 36. szám - HORUS - Burger Tibor: Ángyán János születésének centenáriumára

HORUS Ángyán János születésének centenáriumára Ez év április 9-én volt 100 esztendeje, hogy Ángyán János professzor, a Pécsi Orvostudományi Egyetem első tanárainak egyike, az Egyetemi Bel­klinika megszervezője és vezetője megszületett. A tanítványi tisztelet és ragaszkodás hozott el bennünket sírjához, hogy lerójuk kegyeletünket, kifejezzük hálánkat Mesterünk iránt és felidézzük emlékét, beszéljünk tanításairól, emberi nagyságá­ról. Az emberi élet egyik kegyetlen vonása, hogy kortársainkat megítélni csak ritkán tudjuk éle­tük világában és eszméik nagysága csak a halál után válik optikailag, és tudatilag is olyanná, mint amilyen a valóságban volt. A mindennapok forga­taga, életünk bonyolult összefüggései elterelik fi­gyelmünket a lezárult életpályák előremutató tar­talmáról. Ángyán János alkotó ember volt. Céljá­nak tekintette — és ezen munkálkodott hosszú tanári tevékenysége alatt —, a Pécsi Egyetem Bel­klinikájának minél tökéletesebb működését, minél több magas tudású szakember képzését. Az egye­temi oktató-nevelést gondos válogatással végezte és itt mértékadó szempontként állott előtérben a tudományos munkában szerzett jártasság, a fedd­hetetlen emberi magatartás és a jó előadói kész­ség. Olyan klinikai komplexum létrehozása volt műve, amely megfelelt a fenti céloknak, emellett az orvosképzés feladatainak is. Korán felismerte a subspecializáció elkerülhetetlenségét és ezért szor­galmazta, hogy tanítványai a belgyógyászati alap­képzésen túl, mesterei legyenek egy-egy szűkebb szakterületnek, amelyet kiemelten művelve, köz­vetlenül kövessék a tudományág haladását és ma­guk is járuljanak hozzá annak gazdagításához. Életcéljának tekintette, hogy a közjó szolgá­latában, személyes tekintélyét és befolyását fel­használva, elmozdítsa szinte reménytelen állapo­tából a tuberkulózis gyógyításának ügyét, elősegít­se népbetegség jellegének megszüntetését. Míg a klinika szervezésére tett erőfeszítései, saját hatás­körben teljes egészében sikeresek voltak és közel 50 ágy felett rendelkezett tbc-s betegei számára, a Mecseki Tüdőszanatórium létesítésében csak az ala­pokig jutott el. Keserűen vette tudomásul, hogy az nem valósulhat meg, mert a gazdasági válságban vergődő kis Magyarország Népjóléti Minisztere pa­zarlásnak nyilvánította a kórházak létezését. Az általa vezetett Belklinika feladatának tar­totta a város, a megye és a régió magas szintű or­­­­vosi ellátását. Nem helyeselte a megyei és városi orvosi intézmények létesítését, mert az orvoskép­ző klinikák bővítését tartotta elsőrendűnek és az egyetem fejlesztését. A rehabilitáció gondolata a mindennap gyakorlatává vált, a klinika krónikus betegeinek fokozatos munkába állításával. Személyét nehéz megilletődés nélkül felidéz­ni. A tehetség kényes fogalom, amelynek pontos mértékei nincsenek, a társadalom sokkal inkább a vizsgált személynek a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét tiszteli, mint őt magát, tudását, emberekre ható képességét. Ángyán János esetében e szabály csak részben érvényes, mert tiszteletet parancsoló megjelenése, választékos beszéde, meg­fontolt döntései és a betegek iránt megnyilvánuló végtelen türelme, a társadalmi helyzetétől függet­len érdeklődése volt reá a jellemző. Ez a humani­tás adta azt az erőt, hogy szembehelyezkedjen 1944-ben a fasizmus embertelenségével és élete­ket mentsen meg. Utolsó írásában, amely kiadatlan maradt, fog­lalkozik saját tudományos tevékenységével. Úgy érezte, hogy tanítványai munkájában öltenek tes­tet saját elképzelései, gondolatai, mert a témavá­lasztásban részt vett és nemkülönben részes volt az eredmények értékelésében is. A tartalom és forma egyaránt fontos volt számára a publikációk bírálatában és talán azért nélkülözzük összefoglaló tanulmányait, mert túlságosan igényes volt önma­gával szemben is. Hogy látta őt a fiatal orvos? A megjelenésé­ben kissé arisztokratikus, de érintkezésében igen közvetlen, megértő, a legegyszerűbb beteget is megnyilatkozásra késztető hatással volt. A hiá­nyosságokat romló látásával is felfedte. Orvosaitól is elvárta, hogy szemérmesek legyenek, és erre le­gyenek tekintettel a betegek vizsgálatakor is. El­várta a szerénységet, miként ő is mindig az volt. A nagy Humboldt Goethéről mondott szavaival „milyen érdekes, hogy ez az ember, szinte minden szándékosság nélkül, öntudatlanul oly rendkívüli erővel hatott másokra”. A Goethéről mondottak Ángyán professzorra is érvényesek. Szólni kell világnézetéről is. Legegyszerűbben azt mondhatjuk, hogy olyan polgári humanista volt, akinek világnézete szövetségese volt és az is maradt a korszerűbb, teljesebb történelmi igénye­ket megvalósító szocialista humanizmusnak, tehát őt sohasem tekinthették ettől idegennek. Vallotta, hogy az orvos, akinek lelkileg annyival nehezebb, megérdemli, hogy a napi megélhetés gondjaitól mentes legyen. Az orvoslást művészetnek is tekin­tette, amelyhez elhivatottság, nagyfokú áldozat­­készség szükséges, és amelyben a nagy teherpróba­ z Ángyán János sírjánál, 1986. május 10-én el­hangzott beszéd alapján. Orvosi Hetilap 1986. 127. évfolyam, 36. szám 220.

Next