Orvosi Hetilap, 1988. november (129. évfolyam, 45-48. szám)

1988-11-13 / 46. szám - HORUS - Szállási Árpád: Belga-Kongó magyar orvosa: Thanhoffer Lajos junior

HORUS Nyírségből származó nagyapja, akitől nevét, kutató képességeit és művészi hajlamát örökölte, előbb az állat­orvosi karon tartott két évtizedig élettani és szövettani stúdiumokat, azt követően 1890—1909 között a pesti medicina II. sz. Anatómiai Tanszékén volt a szövettan és fejlődéstan professzora. A tehetséges unoka 1902-ben született Budapesten, így legendás név­ elődjéről csak gyermekkori emlékei marad­tak, no meg maga illusztrálta szép tankönyvek, melyek egyikében Michelangelo Mózese és a milói Vénus egy­aránt megtalálható (1). Ifj. Thanhoffer Lajos híven a családi hagyományokhoz, már medikusként bejárt a Farkas Géza vezette Élettani Intézetbe, ahol igen felké­szülten és tartósan foglalkozott a bélbolyhok és kolla­­génnyalábok funkcionális morfológiájával. A „tartósan” azért említtetik, mert az Orvosi Kamara név- és címtára szerint (2) az orvosi oklevele 1933-as keletű, ami aligha elírás, inkább sokáig lehetett kutató „ősmedikus”. Első jelentős dolgozata 1930-ban jelent meg stílszerűen a zsír­­felszívódásról, amellyel annak idején nagyapja is foglal­kozott. Tisztelgés volt ez Farkas Géza előtt (3), aki segí­tette, hogy részt vegyen és előadást tartson „A Cuticula és a bélhámsejtek structurájáról” az 1930-as amsterdami Nemzetközi Cytológiai Kongresszuson (4). Ezt a dolgo­zatát a Magyar Orvosi Archívum 1932. évfolyama is leközölte (5). Chambers-féle mikrodisszekciós módszer­rel megállapította, hogy a felszívódásban szerepet játszó bélhámsejtek felszínén található képlet (cuticula) csíkolt­­sága úgymond „optikai jelenség”, ám morfológiai alapját a protoplasma finom párhuzamos nyúlványai képezik (6), s ezt elektronmikroszkóp nélkül ifjú kutatónk még nem sejthette. Ujsághy Pállal közösen írtak „A collagennyalábok duzzadása és a Prenant-féle gyűrűk természetéről”, ame­lyek híg ecetsav hozzáadására jelennek meg a kötőszöve­ten (7). Hogy milyen ígéretes pályafutás kanyarodott a trópusi gyakorlat (nem veszélytelen) irányába, elég utalnunk Zsebők Zoltán professzor önéletrajzi kötetére, ahol a már „öreg” kutató, de még fiatal orvosról a következőket olvashatjuk: „megjelenik előttem a nagyon tehetséges és kiválóan képzett néhai barátom, dr. Thanhoffer Lajos képe, aki 1934-ben kifejtette kevés barátja közt nekem is, valamint illetékesek előtt, hogy elméleti megfontolás alapján lehetséges kockázat nélküli hormonális fogam­zásgátlás. Úgy vélte, hogy vemhes állatok vizeletéből luteinizáló, vagyis peteérést gátló hormont lehet kivonni, s ezt kellő tisztítás után a szervezetbe bevinni, mint példá­ul a sertés-hasnyálmirigyből előállított inzulint” (8). A Chinoin igazgatójának tetszett az ötlet, ám az első eredménytelen kísérlet után nem biztosította tovább a kutatás feltételeit, így „Thanhoffer dr. elment Belga- Kongóba orvosnak.” Orvosi Hetilap 1988. 129. évfolyam 46. szám Egy 1954-es válogatás előszava szerint „a magyar ér­telmiség sanyarú sorsa kényszerítette a kivándorlásra” (9), ami Thanhoffer esetében nem valószínű. A család jómódúnak számított, gyönyörű villájuk volt Siófokon, ezért is lehetett sokáig ősmedikus. Bizonyára szerepet játszott a titokzatos és „mesebeli” Afrika, a fekete föld­rész fehér foltjainak vonzereje. Az antwerpeni trópusi intézetbe is valószínűleg családi segítséggel került, a többnyelvűséget szintén otthonról hozta. Nem írja, meddig tartott a trópusi szakdiploma megszerzése, csak a szöveget, melynek kíséretében kézhez kapta: „Monsieur... Ön biológus, hosszú éveket töltött a laboratóriumban mikroszkópja mellett... különösen örülök annak, hogy Afrikába megy. Senki sem lehet igazán biológus addig, míg nem dolgozott trópusi vidé­ken” (10). A biológia akkor még korántsem volt olyan komplex tudomány, mint manapság, így a belga profesz­­szor igazat mondott. A véglények eldorádóját a puska­poros levegőjű Európa helyett csakugyan Afrikában ta­lálták meg, a kolonizáció utolsó, nem is olyan rossz stádiumában. Amikor már nem volt rabszolga-kereske­delem és még nem gépfegyverrel irtották egymást a benn­szülöttek. Fiatal doktorunk 16 napos utazás után érkezett meg az „Anversville” óriásgőzös fedélzetén a Lobito öblébe, jóval fölötte keskeny korridor köti össze a hatalmas Belga-Kongót az Atlanti-óceánnal. Általában három év­re fogadott európai orvosokat egy belga vasútépítő válla­lat, ennyi időt bírtak ki az élet további esélyével. Lobito kikötőjéből vonat szeli át Angolát, a daloló nevű Dilolo a belga-kongói határ, Bukama pedig a belga felségterület kikötő állomása, ide irányították a gyarmati tisztviselő­ket, ahol már európai ruha jelenti a feketéken a státusz­szimbólumot. A fehérek kietlen blokkházakban laknak, semmi árnyat adó trópusi növény a környéken, így véde­keznek a cealégy- és szúnyoginvázió ellen, melyek közis­merten kedvelik a nedves növényaljzatot. Bukama váro­sában meglátogatta a helyi kórházat, az ott dolgozó tapasztalt kollégáját, némi tájékozódás végett. Beszéde nem túl biztató: „...je serais bientet de terme... — sóhajtja —, ebben a nyomorúságos fészekben semmit nem lehet kapni... bőrömet már kiszárította a háromévi napsütés, ráncos vagyok, tele vagyok kininnel és maláriá­val és... bizony elég sok whiskyvel.” Hangzott rezignál­­tan a kolléga panasza — „de hát három év múlva maga is ilyen lesz” (10). Nem túlságosan biztató kilátások, kivéve a szeszfogyasztás mértékét, ám a találkozás újabb ürügy az ivásra. Majdani könyvéből, illetve a fényképei­ről az derül ki, Thanhoffer doktor mérsékelt whiskyfo­­gyasztással is kibírta a háromesztendős kemény gyarmati szolgálatot. Ennyi idő után szabadság jár, s aki jól bírja, örömmel visszaveszik. Jeles trópusi szolgálattévőnk nagy szakállú misszioná­riusok és szívós apácák társaságában helyezkedett el egy fürge folyami gőzös fedélzetén, hogy a Kongó folyón Belga-Kongó magyar orvosa: Thanhoffer Lajos junior % 2477

Next