Orvosi Hetilap, 1989. március (130. évfolyam, 10-13. szám)

1989-03-12 / 11. szám - Hollán Zsuzsa: Rusznyák István, az iskolaalapító. Születésének 100. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémián megtartott emlékbeszéd

bánt és munkatársaitól is a legszigorúbban megkövetelte, hogy a betegekkel a legnagyobb gyöngédséggel foglal­kozzanak. A klinikán nagyon meleg, közvetlen légkör uralko­dott. Sok tanítvány apjaként tisztelte. Megnyerő, szíves mo­dora, önzetlen segítőkészsége a bizalom és nagyrabecsü­lés érzését keltette mindazokban, akik érintkezésbe kerül­tek vele. A szegedi korszak tudományos eredményei a vesemű­ködésen belül a tubularis rediffusio, a vérfehérjék és az oe­dema készség, a postoperatív keringési zavarok és a trau­­más shock pathomechanizmusának tanulmányozásából eredtek. Több új analitikai mikromódszert dolgoztak ki. Rusznyákot szoros baráti kapcsolat fűzte Szent-Györgyi Al­­berthez. Közös kutatásaik terméke volt a flavonoid vegyü­­letek vitaminszerű biológiai viselkedésének felismerése. 13 éves szegedi működése volt életének igazi iskolate­remtő korszaka. Itt adatott meg neki a lehetőség, hogy a szó szoros értelmében együtt éljen tanítványaival. Befolyá­solni, formálni, fejleszteni tudta gondolkodásmódjukat, képességeiket és magatartásukat. Rusznyák István sosem volt az éles szélviharral szem­beszegülő egyéniség. Egyik szellemes tanítványa jegyezte meg: „... megtanított bennünket vitorlázni”, megtanított minket arra, hogy lehet nagyon nehéz időket is alkalmaz­kodva, de nem megalkuvóan, a humanista szellem megőr­zésével átvészelni. Ez a képessége élete későbbi során is jellemezte őt. A szegedi korszak állt felnőtt életéből legközelebb szí­véhez. Szegedi tanítványaival való összejöveteleken min­dig boldog volt, így volt ez egy évvel halála előtt is, amikor régi tanítványaival utolsó munkahelyén, a Kísérleti Orvos­­tudományi Kutató Intézetben találkozott. A nyílt fasizmus és a háború nehéz megpróbáltatásai megrendítették a polgári demokráciába vetett hitét. Őszin­te lelkesedéssel és meggyőződéssel kapcsolódott be kifosz­tott hazánk, a szétzilált magyar egészségügy és a tudomá­nyos kutatás újjászületéséért, a szocialista társadalom építéséért folyó harcba. E területeknek hamarosan egyik vezető egyéniségévé vált. 1945-ben a budapesti II. Belklinika tanszékére hívták meg, majd 1946-ban kinevezték az I. Belklinika igazgató­jává. Évtizedek múlva még mindig éreztem a meghatódott­­ságot szavaiban, midőn azt mesélte el, hogy mit érzett ami­kor először ült le Korányi Sándor karosszékébe. Mesteréről az Orvosi Hetilapnak 1954-ben írt megemléke­zésében azt írja: „.. .jó volna neki kutatásaink eredmé­nyeit megmutatni és kérni tanácsát, bírálatát, segítségét”. Mindig szeme előtt lebegett az, amivel ezt a megemléke­zést befejezi: „...minden erőnket megfeszítve kell dol­goznunk azokért a célokért, amelyek őt hővítették és ame­lyeket ő számunkra örökül hagyott. Küzdenünk kell a tudomány haladásáért, a dolgozó magyar nép egészségé­ért, az orvosi hivatás erkölcsi színvonaláért”. Ezek az eszmék jellemezték budapesti professzori munkásságát is. Élénk tudományos kutatómunkát indított el és nem tűrte a klinikáján az orvosi erkölcs megcsú­folását. 1945 tavaszán súlyos gyerekágyi lázban, tü- 54, hógyulladás- és szívbelhártyagyulladásban fekve ismer­tem meg Rusznyák István professzort. Előtte egy másik hí­res egyetemi tanárt hívtak konzíliumba kezelőorvosaim, orvos szüleim és orvos férjem. A szanatóriumi gyakorlat­hoz szokott belgyógyász professzor fokozta az egész család félelmét és olyan gyógyszereket rendelt, amit — még ost­romállapotban levő hazánkban — lehetetlen volt beszerez­ni. 2 nap múlva Rusznyák István jött el. Alaposan meg­vizsgált és leült az ágyam szélére. Semmi különöset nem rendelt, csak megsimogatta a kezemet és végtelen meleg­séggel, nagyon határozottan azt mondta: „Meg fog gyó­gyulni”. Ez olyan megnyugtató volt, hogy akkori állapo­tomnak igazán nem megfelelően, azt kérdeztem: ,,... majd síelhetek is?” A szemében huncut mosollyal azt felelte: „Persze, de csak nyáron”. 3 év múlva már gyereke­immel síeltem. Legközelebb 1946-ban professzori szobájában láttam viszont, ahol döntőbíró volt egy munkaképesség csökken­tési perben. A beteg szakértője kitűnő belgyógyász, egye­temi tanár, ezen idők egyik vezető politikusa volt. A Zene­művészek Szakszervezete egyik főnököm tanácsára engem, a fiatal közkórházi alorvost kért fel ellenőrző szak­értőnek. A tárgyalás előtt a beteg szakértője az akkori éhe­ző időkben szokatlanul nagy ebédre hívott meg és meg­kért, hogy a beteget nyugtalanító jobboldali, antiszemita munkahelyi légköre miatt álljak el a véleményemtől. Vála­szom egyértelmű volt, emberileg őszintén sajnálom a bete­get, de orvosi lelkiismeretemmel nem tudom összeegyez­tetni, hogy ne a valós vizsgálati eredményekre alapozzam a véleményemet. Rusznyák István egy percig sem habo­zott, hogy a tekintélyes régi szakember véleményével szemben a fiatal orvos tényeknek megfelelő véleményét fogadja el. — Klinikájára 1951-ben szakvizsgám után hí­vott meg aspiránsnak. Utána még 5 évig dolgoztam a klini­kán, a budapesti iskola beindítását mégis csak tanítványai elmondása alapján ismertem. Rusznyák István kiemelkedő tudományos és belgyó­gyászati munkássága, ragyogó oktatói tevékenysége na­gyon sok tehetséges orvost vonzott a klinikára. Velük és rajtuk keresztül szelleme, tudása messze kisugárzott az egész ország orvosaira. Mégsem tudott olyan kiváló isko­lateremtő egyéniséggé válni Budapesten, mint a szegedi korszak alatt. 1945-től egyre fokozódó mértékben vették igénybe nagy tudását, éles eszét, kitűnő szervezőképessé­gét és nem utolsó sorban nagy orvosi, kutatói és emberi te­kintélyét a legkülönbözőbb vezető társadalmi funkciók­ban. Mindezek koronájaként 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé választották. Ezek után idejének legnagyobb részét a magyar tudományos élet újjá­szervezése foglalta le. S bár az I. Belklinikai tanítványai emlékeznek rá, hogy milyen maradandó befolyást gyako­roltak klinikai és tudományos munkásságuk kibontakozá­sára Rusznyák István vizitjei, konzíliumai, és a tudomá­nyos referálokon elhangzott megjegyzései — a klinikát ettől kezdve egyre inkább helyettesei vezették. A klinika tudományos munkájában, az oedema kelet­kezés, és ebben a nyirokkeringés pathomechanizmusának kutatásában, mint a téma felvetője és továbbfejlesztésének irányítója részt vett. A többi kutatómunkában már inkább csak bölcs tanácsadó volt. Változatlanul érdekelte egy-egy

Next