Orvosi Hetilap, 1994. december (135. évfolyam, 49-52. szám)
1994-12-25 / 52. szám - Karasszon Dénes: A kórbonctan magyar mesterei : Scheuthauer Gusztáv emlékezete
tította el a bibliai szent nyelvekben való jártasság megszerzéséhez szükséges szorgalmat, fegyelmezettséget és itt dolgozta ki magának azt a különleges mnemotechnikai módszert, amelynek segítségével Bécsben, medikus hallgató korában — igaz, három év tanulás árán — úgy felkészült, hogy már az első szigorlatának meghallgatására összegyűltek a professzorok. E híres szigorlatának elismeréseképpen hívta meg őt, a fiatal orvostanhallgatót maga mellé asszisztensnek Rokitansky, a fénykorát élő bécsi orvosi fakultás büszkesége, s így lett Scheuthauer — már kórbonctani asszisztensként — a Rokitansky, Skoda, Hyrtl, Brücke, Hebra által fémjelzett „második bécsi orvosi iskola” növendékeként fényes karrier várományosa. A kórbonctan terén kifejtett szakmai működését az igényesség és az eredetiség jellemezte. Ez a magyarázata annak, hogy Scheutheuer nem „gyártotta” a közleményeket. A scientometria mai statisztikai mutatói nem is biztosítanának számára előkelő helyet a kórbonctan szakírói sorában. Ha azonban közleményeinek nem a számát, hanem tudományos értékét nézzük, értékítéletünk megváltozik, mert látnunk kell, hogy azok mind eredeti megfigyelések alapján kidolgozott új megállapításokat tartalmaznak. Az eredetiséggel kapcsolatban figyelmet érdemel az Orvosi Hetilapban 1865-ben közzétett beszámolója Semmelweis rencseletéről. Némelyek szerint ugyanis nem lehet tudni, hogy Rokitansky végezte-e a boncolást, s azon Scheuthauer csak asszisztált, vagy Scheuthauer maga volt a boncoló orvos? Az akkori — a mainál sokkal szigorúbb — etikai követelményeket véve figyelembe, amelyekről Rokitansky és Scheuthauer magára nézve az átlagosnál is magasabb rendű elveket vallott és példamutató magatartást tanúsított, elképzelhetetlen, hogy bárki más által végzett boncolás jegyzőkönyvét az illető nevének feltüntetése nélkül közölje. A Rokitansky vezette intézetből származó anonim közlés csak megerősíti ezt a megállapítást, mert mutatja azt a szerénységet, amit Scheuthauer ugyancsak mesterétől, Rokitanskytól tanult és fejlesztett magas fokra. Eredeti Scheuthauer boncolástechnikai „vezérfonala” törvényszéki orvosok számára és eredetiek parazitológiai, valamint teratológiai közleményei. Ezekkel oly mértékben növelte tekintélyét, hogy Eulenburg berlini neurológusprofesszor őt kérte fel 22 kötetes „Real-Encyclopädie der gesammten Heilkunde” c. lexikonjában a glioma, neuroma, cholesteatoma, makrocephalia és mikrocephalia, valamint a daganatok c. fejezetek megírására. Ez utóbbi fejezetben a daganatkeletkezési elméletek éles szemű kritikai elemzését is olvashatjuk Scheuthauer kitűnő tollából. A makrocephalia c. fejezet — a kor igényeinek megfelelően — nemcsak a hydrocephalia ismertetését adja, hanem a hunok és avarok koponyatorzításait is tárgyalja, kiegészítve azt Hippokratész eredeti görög szövegének saját, valamint latin költők vonatkozó műveinek ugyancsak saját, eredeti verses műfordításával. Nem kevésbé eredeti és az „agykutatás évtizedében” külön figyelmet érdemel 1873-ban készített „A természettudományok viszonya a bölcsészethez, különös tekintettel az agybonctan újabb vívmányaira” c. tanulmánya; eredetiek törvényszéki orvosszakértői, valamint az Orsz. Közegészségügyi Tanács tagjaként készített véleményei és javaslatai és ugyanúgy eredeti szakértői állásfoglalása a hírhedt tiszaeszlári perben. Ő volt ugyanis az, aki a fogazat, a hajzat, a csontozat és a szőrzet megfelelő vizsgálatával igazolta a vízből kifogott holttestek személyazonosságát és a külsérelmi nyomok hiányával bizonyította a vérvád tarthatatlanságát. Egyébiránt külön hangsúlyt érdemel, hogy Scheuthauer, Babes, Belky és Mihálkovics professzorok szakértői véleménye meghatározó jelleggel érvényesült az ítélethozatal során s ennek köszönhető, hogy az 1840-es damaszkuszi, 1891-es korfui és 1899-es szlovákiai (tranavai, pezinoki, orkucanyi) vérvádaktól eltérően a tiszaeszlári per felmentéssel végződött. Scheuthauer eredeti gondolkodásmódját egyébként szellemes nyilatkozata is tanúsítja, amelyben kijelentette: helyes, hogy a vérváddal kapcsolatban végre orvos-szakértők közreműködését is igénybe vették, csakhogy itt nem kórboncnokokra, hanem sokkal inkább elmeorvosokra lett volna szükség... Egyetemi tanári működésének megítélése szempontjából figyelemre méltó, hogy mint kórboncnok, sokat használt szaktudománya népszerűségének és elismertségének közéleti szereplésével, valamint pl. Deák Ferenc kencseletének közzétételével. Mint előadó is kitűnő volt, annak idején Rokitanskyt gyakran helyettesítette, s a Rokitansky hallgatására összegyűlt külföldi kutatók és hallgatók körében is nagy népszerűségnek örvendett a hét nyelven folyékonyan beszélő ifjú tudós. Itthon természetesen kifogásolták németes kiejtését, hanghordozását és mondatszerkesztését, hallgatóságát mégis lebilincselte előadásaival olyannyira, hogy mindig a legkiválóbbak közül válogathatta ki asszisztenseit. Ennek eredményeként 12 kiváló tanítvány útnak indítását köszönjük Scheuthauernak. Az utódnevelő képességet azonban ritkán szokták kellőképpen értékelni, még ritkábban megkövetelni, jóllehet ez legalább oly fontos ismérve egy orvosprofesszor alkalmasságának, mint a jó előadói, kutatói és szakírói képesség. Scheuthauer — mint láttuk — nem volt termékeny szakíró: tankönyvet nem írt, hiszen Rokitansky könyve alapján oktatott. Előadásait csak hallgatói jegyzetei alapján ismerjük (1. sz. kép). Utódnevelő képessége azonban tüneményes volt, ennek bemutatására érdemesnek látszik felsorolni tanítványait. Babes Viktor (1854—1926) a bakteriológia egyik klaszszikusa, a román tudományos élet egyik vezéregyénisége, 1878-tól volt Scheuthauer tanársegéde; 1880-ban habilitálták magántanárrá, 1884-ben a kórszövettan ny. rk. tanárává nevezték ki. Ezekre az évekre esik Cornillal közösen franciául, majd utána magyar nyelven egyedül megírt, világviszonylatban az elsők között számon tartott bakteriológiai tankönyvének kiadása, valamint a róla elnevezett egysejtű kórokozók (Babesiák) felfedezése. Később (1887-től) Romániába tért haza és a Bukaresti Egyetem professzoraként a román mikrobiológia megalapítójává vált. Hutyra Ferenc (1860—1934) Scheuthauer mellől az Állatorvosi Akadémiára ment át, ahol az állatok fertőző betegségei elleni küzdelem világviszonylatban utolérhetetlenül legnagyobb alakjává emelkedett. A Párizsban székelő Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatal több ciklusban újból és újból megválasztott elnökeként egy évtizednél is hosszabb időn át kimagasló eredménnyel működve, meste-