Orvosi Hetilap, 1999. március (140. évfolyam, 10-13. szám)

1999-03-07 / 10. szám - Laczay András: Dr. Radó György

IN MEMORIAM Dr. Radó György Dr. Radó György orvos-vezérőrnagy temetésén 1998. de­cember 2.-án a díszszázadon, a velejáró katonazenekaron, számos magasrangú katonatiszten, családtagon, baráton, tisztelőn és egykori rabtárson kívül részt vett és a sírnál búcsúztatót mondott a köztársasági elnök is. Nem min­dennapi életpályára tett pontot a halál. 1918-ban születetett Debrecenben. Édesapja is orvos volt. Iskoláit is Debrecenben végezte, beleértve az orvosi egyetemet. 1942- ben katonának hívták be, majd munkaszolgálatosként a keleti frontra került. Onnan 1944 szeptemberében si­került megszöknie és eljutnia Budapestre, ahol illegalitás­ban élt, és bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba. 1945 így számára valóban felszabadulást jelentett, és útja logikusan vezette a kommunista pártba. Orvosi munkáját a hajdúböszörményi, a budafoki bőr­ nemi­­beteggondozóban, majd az OKI venereál osztályán vé­gezte. 1946-ban bőrgyógyászatból szerzett szakorvosi képesítést. 1949 februárjában hivatásos orvostisztként belépett a hadseregbe. Különböző minisztériumi beosz­tások után 1953 júniusában lett a Központi Honvédkór­ház parancsnoka. A Rákosi-terror időszakának élményei - többször kellett pl. hivatalból résztvennie általa ne­hezen megérthető kivégzéseken is - 1953-ban Nagy Imre táborába vezették. 1956. október 22-én Nagy Imre tár­saságában volt Badacsonyban a nevezetes szüreten, mit sem sejtve az elkövetkezendőkről. Másnap este az or­voskari Petőfi Kör ülésén vett részt. Onnan sietett vissza a kórházba az akkor már odaözönlő nagyszámú sebesült ellátását irányítani. A forradalom egész ideje alatt ezzel törődött. Nem tett különbséget sebesült és sebesült között, egyaránt mentett ávóst, felkelőt, szovjet kiska­­tonát. Ahogy ő maga fogalmazott az „Emberek fehérben 1956” című interjúkötetben: „Az orvosi eskü és mond­hatnám a tízparancsolat elveinek végig megfeleltünk.” A kórházra kitűzték a forradalom zászlaját, őt megvá­lasztották a forradalmi bizottság elnökének. November 4. után igyekezett menedéket nyújtani minél több üldözött felkelőnek. Kapcsolatot tartott Király Bélával, Maléterrel, kinek ő biztosított elsősegélyhelyet és traumatológust a Kiliánban - bár ezt a közelmúltban más igyekezett magá­nak kisajátítani mint érdemet. Megakadályozta, hogy a sebesült felkelők az ÁVO kezébe kerüljenek az első időszakban, ugyanakkor gondoskodott politikai helyet­tese biztonságáról is. Mindez elég volt ahhoz, hogy a kádári megtorlás egyik kiszemelt áldozata legyen. 1957. január 2-án felfüggesz­tették állásából, május 21-én letartóztatták. Hiába kérték előrelátó beosztottjai, hogy meneküljön velük nyugatra. Lelkiismerete tiszta volt, és mint sokan mások, el sem tudta képzelni, hogy valami baja történhet. Hazaárulással, szov­jet katonák meggyilkolásával, államellenes szervezekedés­­sel szerették volna vádolni. A vádak abszurditását részben éppen a vele kapcsolatba került szovjet tisztek igazolták, így elkerülte a neki szánt kötelet, és megúszta az akkoriban főnyereménynek számító 12 éves börtönítélettel. Börtön­­büntetésének legnagyobb részét Vácon töltötte, ott ismer­tem meg, és 1961-ben bekövetkezett szabadulásáig voltam vele egy zárkában a börtönkórházban, ahol orvosként dol­goztunk. Múltjáról, életéről nem mesélt, amit tudok róla, az elmúlt évtizedben tudtam meg részben tőle magától, részben vele készített interjúkból. Tudta ő jól, hogy jobb a hallgatás. Azt is csak pár éve mesélte, hogy a váci börtön akkori egyik parancsnoka valamikor társa volt az antifa­siszta ellenállásban. Ismerték az alapszabályokat, a börtön­ben nem ismerték meg egymást. Szabadulása után bőrgyógyász szakorvosként dolgo­zott a II. kerületi bőr­ nemibeteggondozóban. Soltész professzor tanácsára phlebologiával kezdett foglalkozni. 1975-ben phlebologiai gondozót szervezett, amit nyugdí­jasként is vezetett. Tagja lett az illetékes szakmai kol­légiumnak, a Magyar Angiológiai Társaság és a Magyar Dermatológiai Társaság vezetőségnek. 22 közleménye je­lent meg magyar és német kiadványokban. Munkássága elismeréseként tagja lett a német és a francia Phlebolo­giai Társaságnak. Még egyszer összeakadt azért a kádári hatalommal. Elment az általa nagyra becsült egykori rabtárs, Bibó István temetésére, amiért átmenetileg gondozóvezetői állásával fizetett. Akkoriban még fényképezték a temetés közönségét a „civilek”. Egyéniségét, emberségét jól tükrözi a Balás Piri László fentebb már említett könyvé­ben megjelent interjú, érdemes elolvasni. Erkölcsi felfo­gását mutatja annak utolsó mondata, amit érdemes idéz­nem: „.. .42 évi csodálatos házasság után egyedül marad­tam. Azóta nem élet az élet.” Pedig nem maradt egyedül. Sokan szerették, tisz­telték, keresték társaságát. Megértő, bölcs mosolya, jóin­dulatú kedvessége, a belőle sugárzó tudás és tisztesség is­merői számára feledhetetlen. Halála előtt egyszer elment egy katonai dísztemetésre, hogy megnézze, hogyan fog­ják őt is eltemetni. Néhány hónappal temetése előtt kap­tam tőle kedves levelet, melyben egy közbevetett mon­datban megkért, írjak már róla majd egy szép megem­lékezést az Orvosi Hetilapba, mint a korábban elment or­vos rabtársakról is tettem. Gyuri bátyám, teljesítettem kívánságodat. Jó lesz így? Laczay András dr. Orvosi Hetilap 1999,140 (10), 549.

Next