Orvosi Hetilap, 1999. március (140. évfolyam, 10-13. szám)
1999-03-07 / 10. szám - Laczay András: Dr. Radó György
IN MEMORIAM Dr. Radó György Dr. Radó György orvos-vezérőrnagy temetésén 1998. december 2.-án a díszszázadon, a velejáró katonazenekaron, számos magasrangú katonatiszten, családtagon, baráton, tisztelőn és egykori rabtárson kívül részt vett és a sírnál búcsúztatót mondott a köztársasági elnök is. Nem mindennapi életpályára tett pontot a halál. 1918-ban születetett Debrecenben. Édesapja is orvos volt. Iskoláit is Debrecenben végezte, beleértve az orvosi egyetemet. 1942- ben katonának hívták be, majd munkaszolgálatosként a keleti frontra került. Onnan 1944 szeptemberében sikerült megszöknie és eljutnia Budapestre, ahol illegalitásban élt, és bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba. 1945 így számára valóban felszabadulást jelentett, és útja logikusan vezette a kommunista pártba. Orvosi munkáját a hajdúböszörményi, a budafoki bőr nemibeteggondozóban, majd az OKI venereál osztályán végezte. 1946-ban bőrgyógyászatból szerzett szakorvosi képesítést. 1949 februárjában hivatásos orvostisztként belépett a hadseregbe. Különböző minisztériumi beosztások után 1953 júniusában lett a Központi Honvédkórház parancsnoka. A Rákosi-terror időszakának élményei - többször kellett pl. hivatalból résztvennie általa nehezen megérthető kivégzéseken is - 1953-ban Nagy Imre táborába vezették. 1956. október 22-én Nagy Imre társaságában volt Badacsonyban a nevezetes szüreten, mit sem sejtve az elkövetkezendőkről. Másnap este az orvoskari Petőfi Kör ülésén vett részt. Onnan sietett vissza a kórházba az akkor már odaözönlő nagyszámú sebesült ellátását irányítani. A forradalom egész ideje alatt ezzel törődött. Nem tett különbséget sebesült és sebesült között, egyaránt mentett ávóst, felkelőt, szovjet kiskatonát. Ahogy ő maga fogalmazott az „Emberek fehérben 1956” című interjúkötetben: „Az orvosi eskü és mondhatnám a tízparancsolat elveinek végig megfeleltünk.” A kórházra kitűzték a forradalom zászlaját, őt megválasztották a forradalmi bizottság elnökének. November 4. után igyekezett menedéket nyújtani minél több üldözött felkelőnek. Kapcsolatot tartott Király Bélával, Maléterrel, kinek ő biztosított elsősegélyhelyet és traumatológust a Kiliánban - bár ezt a közelmúltban más igyekezett magának kisajátítani mint érdemet. Megakadályozta, hogy a sebesült felkelők az ÁVO kezébe kerüljenek az első időszakban, ugyanakkor gondoskodott politikai helyettese biztonságáról is. Mindez elég volt ahhoz, hogy a kádári megtorlás egyik kiszemelt áldozata legyen. 1957. január 2-án felfüggesztették állásából, május 21-én letartóztatták. Hiába kérték előrelátó beosztottjai, hogy meneküljön velük nyugatra. Lelkiismerete tiszta volt, és mint sokan mások, el sem tudta képzelni, hogy valami baja történhet. Hazaárulással, szovjet katonák meggyilkolásával, államellenes szervezekedéssel szerették volna vádolni. A vádak abszurditását részben éppen a vele kapcsolatba került szovjet tisztek igazolták, így elkerülte a neki szánt kötelet, és megúszta az akkoriban főnyereménynek számító 12 éves börtönítélettel. Börtönbüntetésének legnagyobb részét Vácon töltötte, ott ismertem meg, és 1961-ben bekövetkezett szabadulásáig voltam vele egy zárkában a börtönkórházban, ahol orvosként dolgoztunk. Múltjáról, életéről nem mesélt, amit tudok róla, az elmúlt évtizedben tudtam meg részben tőle magától, részben vele készített interjúkból. Tudta ő jól, hogy jobb a hallgatás. Azt is csak pár éve mesélte, hogy a váci börtön akkori egyik parancsnoka valamikor társa volt az antifasiszta ellenállásban. Ismerték az alapszabályokat, a börtönben nem ismerték meg egymást. Szabadulása után bőrgyógyász szakorvosként dolgozott a II. kerületi bőr nemibeteggondozóban. Soltész professzor tanácsára phlebologiával kezdett foglalkozni. 1975-ben phlebologiai gondozót szervezett, amit nyugdíjasként is vezetett. Tagja lett az illetékes szakmai kollégiumnak, a Magyar Angiológiai Társaság és a Magyar Dermatológiai Társaság vezetőségnek. 22 közleménye jelent meg magyar és német kiadványokban. Munkássága elismeréseként tagja lett a német és a francia Phlebologiai Társaságnak. Még egyszer összeakadt azért a kádári hatalommal. Elment az általa nagyra becsült egykori rabtárs, Bibó István temetésére, amiért átmenetileg gondozóvezetői állásával fizetett. Akkoriban még fényképezték a temetés közönségét a „civilek”. Egyéniségét, emberségét jól tükrözi a Balás Piri László fentebb már említett könyvében megjelent interjú, érdemes elolvasni. Erkölcsi felfogását mutatja annak utolsó mondata, amit érdemes idéznem: „.. .42 évi csodálatos házasság után egyedül maradtam. Azóta nem élet az élet.” Pedig nem maradt egyedül. Sokan szerették, tisztelték, keresték társaságát. Megértő, bölcs mosolya, jóindulatú kedvessége, a belőle sugárzó tudás és tisztesség ismerői számára feledhetetlen. Halála előtt egyszer elment egy katonai dísztemetésre, hogy megnézze, hogyan fogják őt is eltemetni. Néhány hónappal temetése előtt kaptam tőle kedves levelet, melyben egy közbevetett mondatban megkért, írjak már róla majd egy szép megemlékezést az Orvosi Hetilapba, mint a korábban elment orvos rabtársakról is tettem. Gyuri bátyám, teljesítettem kívánságodat. Jó lesz így? Laczay András dr. Orvosi Hetilap 1999,140 (10), 549.