Orvosi Hetilap, 2001. január (142. évfolyam, 1-4. szám)

2001-01-28 / 4. szám - Szállási Árpád: Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907)

184 ESZTERGOM MEGYE ÉS KÖRNYÉKÉNEK FLÓRÁJA. AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBÍZÁSÁBÓL IRTA basakya-nAdasdi Dr. FEICHTINGER SÁNDOR KIRÁLYI TANÁCSOS, NY. VÁROSI FŐORVOS. Ára 2 forint. ESZTERGOM, 1899. AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT KIADÁSA, hogy 1871-ben a Chlorocyperus glomeratus nevű nö­vényt Aradon, a vértanúk mezején gyűjtötte. Pacientúrájáról máig fellelhető receptek tanúskodnak (például a 2. ábra). Közéleti ténykedését nem feladatunk itt méltatni, érte a királytól a baranya-nádasdi nemesi előnevet érdemelte ki. Nyugállományba 1895-ben vo­nult, amikor a városi és kórházigazgatói feladat külön­vált. Fűvészkedéshez a látása egyre romlott, de régi betegei még ragaszkodtak hozzá. Megérte az új kórház alapkövé­nek 1900-ban történt letételét, de 83 évesen, szemein szürkehályoggal, már az ünnepségen sem tudott megje­lenni. Schulek Vilmos professzor még azon év szeptem­berében bravúros műtéttel visszaadta látását. Újra sokat olvasott, írásbeli élményeiről feljegyzéseket készített. Életének 90. évében, 1907. január 5-én búcsúzott el örök­re városától, majd tőle, rengetegen. Osvai László főorvos, a Feichtinger-emlékek lelkes ápo­lója, kitervelője, valamint „ki mit tud róla” szervezője még okkal-joggal állapíthatta meg, hogy „egyetemi évei­ről nem sokat tudunk” (14). Amióta a kéziratos autobio­­gráfia előkerült, szerencsére már jóval többet. Az egykori évfolyamtárs és barát Doleschall Gábor leánya, Xanthus Doleschall Gabriella a válópere miatt 1884. szeptember 12-én Esztergomban járt. Apja tanácsára kereste fel Feichtinger főorvost, egy köszöntőlevél kíséretében el­küldte az 1882-es miskolci kiadású emlékiratait. Feltehe­tően közbenjárást is kért, mert római katolikusoknak ilyenkor a válás kimondásához kötelező volt az érseki szentszék előtt megjelenni. A Doleschall-könyv ösztö­nözhette az esztergomi botanikus, tudós doktort az elfo­gultnak vélt részek korrekciójára, egy teljes önéletírással. Azt nem tudni, miért maradt kéziratban, amikor módja lett volna a helyi Buzárovits-nyomdában megjelentetni. Nagybátyja, Feichtinger János kanonok könyvtárnok ugyanakkor dolgozott egy 1600-ig visszamenő hatalmas családi albumon, ennek lett utólag hiánypótló része a nemrég előkerült önéletírás (15). Belőle tudható meg, hogy az 1838-as nagy pesti árvizet Dominik nevű „főplébános” (így!) nagybátyja belvárosi parókiájának emeleti szobájában vészelte át. Csak csóna­kon sikerült kimenekülniük a közeli Kígyó utcán végig, a Barátok, ma Ferencesek terére. Majd Budára a Lakner nagymamához költöztek, a magasabb fekvés védettsége reményében. Állandóan a töltésen tüsténkedett, de érde­kes, hogy Wesselényi Miklós nevét nem említi. Ami az egyetemi éveket illeti, évfolyamtársa volt - többek között - Margó Tivadar, a később nagynevű zoológus professzor, évfolyamtársa és barátja a tehetséges miskolci Doleschall Gábor, a nyíregyházi Meskó Pál, a nyergesújfalui Hartmann Mihály, továbbá Nedelkó Demeter. Doleschall Gábornak még a névírásában sem egyezik Győry és Magyar-Kossa. Az előbbi egy 1-lel, az utóbbi kettővel gondolja helyesen. Igaza van, az eredeti forrásban, a vé­gén dupla mássalhangzó olvasható. Érdekes, hogy a majdnem állatorvostan tanárrá kine­vezett Doleschall Gábornak növénytani, míg a botani­kussá vált Feichtinger Sándornak állattani volt az orvosi disszertációja (3). Nézzük ezek után, miként jellemzik professzoraikat. Doleschall szerint Csausz Márton bonc­tanár rideg férfi, „leállatozza” hallgatóit. Feichtinger megvilágításában „komoly, szigorú tanár”, de semmi bántó mellékes megjegyzés. A miskolci medikus szerint Sadler József fűvésztanár „magyarfaló, nagy tudományú, rossz 1. ábra: Feichtinger Sándor legfontosabb művének címoldala

Next