Orvosi Hetilap, 2001. január (142. évfolyam, 1-4. szám)
2001-01-28 / 4. szám - Szállási Árpád: Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzője: Feichtinger Sándor (1817-1907)
184 ESZTERGOM MEGYE ÉS KÖRNYÉKÉNEK FLÓRÁJA. AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBÍZÁSÁBÓL IRTA basakya-nAdasdi Dr. FEICHTINGER SÁNDOR KIRÁLYI TANÁCSOS, NY. VÁROSI FŐORVOS. Ára 2 forint. ESZTERGOM, 1899. AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT KIADÁSA, hogy 1871-ben a Chlorocyperus glomeratus nevű növényt Aradon, a vértanúk mezején gyűjtötte. Pacientúrájáról máig fellelhető receptek tanúskodnak (például a 2. ábra). Közéleti ténykedését nem feladatunk itt méltatni, érte a királytól a baranya-nádasdi nemesi előnevet érdemelte ki. Nyugállományba 1895-ben vonult, amikor a városi és kórházigazgatói feladat különvált. Fűvészkedéshez a látása egyre romlott, de régi betegei még ragaszkodtak hozzá. Megérte az új kórház alapkövének 1900-ban történt letételét, de 83 évesen, szemein szürkehályoggal, már az ünnepségen sem tudott megjelenni. Schulek Vilmos professzor még azon év szeptemberében bravúros műtéttel visszaadta látását. Újra sokat olvasott, írásbeli élményeiről feljegyzéseket készített. Életének 90. évében, 1907. január 5-én búcsúzott el örökre városától, majd tőle, rengetegen. Osvai László főorvos, a Feichtinger-emlékek lelkes ápolója, kitervelője, valamint „ki mit tud róla” szervezője még okkal-joggal állapíthatta meg, hogy „egyetemi éveiről nem sokat tudunk” (14). Amióta a kéziratos autobiográfia előkerült, szerencsére már jóval többet. Az egykori évfolyamtárs és barát Doleschall Gábor leánya, Xanthus Doleschall Gabriella a válópere miatt 1884. szeptember 12-én Esztergomban járt. Apja tanácsára kereste fel Feichtinger főorvost, egy köszöntőlevél kíséretében elküldte az 1882-es miskolci kiadású emlékiratait. Feltehetően közbenjárást is kért, mert római katolikusoknak ilyenkor a válás kimondásához kötelező volt az érseki szentszék előtt megjelenni. A Doleschall-könyv ösztönözhette az esztergomi botanikus, tudós doktort az elfogultnak vélt részek korrekciójára, egy teljes önéletírással. Azt nem tudni, miért maradt kéziratban, amikor módja lett volna a helyi Buzárovits-nyomdában megjelentetni. Nagybátyja, Feichtinger János kanonok könyvtárnok ugyanakkor dolgozott egy 1600-ig visszamenő hatalmas családi albumon, ennek lett utólag hiánypótló része a nemrég előkerült önéletírás (15). Belőle tudható meg, hogy az 1838-as nagy pesti árvizet Dominik nevű „főplébános” (így!) nagybátyja belvárosi parókiájának emeleti szobájában vészelte át. Csak csónakon sikerült kimenekülniük a közeli Kígyó utcán végig, a Barátok, ma Ferencesek terére. Majd Budára a Lakner nagymamához költöztek, a magasabb fekvés védettsége reményében. Állandóan a töltésen tüsténkedett, de érdekes, hogy Wesselényi Miklós nevét nem említi. Ami az egyetemi éveket illeti, évfolyamtársa volt - többek között - Margó Tivadar, a később nagynevű zoológus professzor, évfolyamtársa és barátja a tehetséges miskolci Doleschall Gábor, a nyíregyházi Meskó Pál, a nyergesújfalui Hartmann Mihály, továbbá Nedelkó Demeter. Doleschall Gábornak még a névírásában sem egyezik Győry és Magyar-Kossa. Az előbbi egy 1-lel, az utóbbi kettővel gondolja helyesen. Igaza van, az eredeti forrásban, a végén dupla mássalhangzó olvasható. Érdekes, hogy a majdnem állatorvostan tanárrá kinevezett Doleschall Gábornak növénytani, míg a botanikussá vált Feichtinger Sándornak állattani volt az orvosi disszertációja (3). Nézzük ezek után, miként jellemzik professzoraikat. Doleschall szerint Csausz Márton bonctanár rideg férfi, „leállatozza” hallgatóit. Feichtinger megvilágításában „komoly, szigorú tanár”, de semmi bántó mellékes megjegyzés. A miskolci medikus szerint Sadler József fűvésztanár „magyarfaló, nagy tudományú, rossz 1. ábra: Feichtinger Sándor legfontosabb művének címoldala