Ózdi Vasas, 1975 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1975-01-04 / 1. szám

kezdődik Az óesztendő immár elvonult, múlttá vált mindaz, amit 1974 jelentett. Különösebb siránkozásra nincsen ok; az erőltetett vidámság, a nagy nevetés pedig mindig gyanús egy kicsit. Ezért a krónikás csak pár vonással villant föl egy-egy gondolatot, vagy arcot, ahogy az év folyamán előtte feltűnhettek. Érdekes dolgok? Ott vannak mindjárt a világgazdasági hírek. Hallottunk olyan jelzés, hogy a század végére kimerülnek a Föld nyersanyagtartalékai, és a 2000. év után az elpazarolt hulladékból kell élnie nem kis százalékban az emberiségnek, ha nem törekszik a mostaninál nagyobb anyagtakarékosságra. Esetleg tengeri algát fogunk enni paprikás csirke és rostélyos helyett, hogy csak éppen megemlítsek pár ételt. Mindezt nem szabad egészen szó szerint venni, de nyilván szokatlan gondolatok a gyomrát szerető, normális magyar embernek. Örvendetes tény, hogy növekszik hazánk népessége, de ne felejtsük el Déry Tibor szavahihető megállapítását, miszerint öt hét alatt tízmillió fővel szaporodik a világ lakossága. Ez némileg gondolkodásra késztet, nem szólva arról, hogy az elmaradott országokban olykor az emberek ezrei halnak éhen. Algapástétom volna hát a jövő ínyenc étele? Én nem tudom, de valószínű, hogy a sör, vagy a bor erre is jól csúszik majd. Az utóbbit illetően aligha vannak kétségeim, amióta az őszi árvíz idején az egyik vasúti vendéglőben egy jóvágású, kemény jászsági magyar asztalához kerültem. Nálunk, fertőzés gyanúja miatt tilalmas volt a víz fogyasztása, örültem, hogy Borsodi vizet ihatok, de asztaltársam rálegyintett az üvegre. Elmondta, hogy pláne ezekben a napokban csak sört iszik. — Naponta elmegy harminc Kinizsi, uram! — Kénytelen voltam elhinni az előtte álló megkezdett és még bontatlan üvegek számára tekintve. Illumináltsága legfeljebb abban a határozottságban nyilvánult meg, ahogy — elmondása szerint — otthon a családját kezelte. „Csak kétféle beszéd lehetséges, ha valaki szólni akar hozzám: vagy kér, vagy jelent. Ez vonatkozik az apósra és az anyósra is. Főleg az utóbbira!” ... Negyvenkét év körüli lehetett, nagyon tájékozott volt a szülőföldjét érintő dolgokban. Nemcsak a jászkun vidék egykori külön jogállását ismerte, hanem Debrecenben a híres Magyari cigányprímás famíliát is, pontosan, név szerint. Mintha Krúdy Gyula egyik továbbélő alakja lett volna. Pár percig, mialatt beszélgettünk, megsajnáltam a családját is a szenvedélye miatt. Ebből valamit megérzett és biztatóan mondta: „Azért nincs semmi baj, ami hiányzik olykor, azt megnyeri az ember lottón vagy totón, ha nagyon akarja” — hunyorított a szemével. Nem tudtam egészen hova tenni. Hát megnyerni nehéz. No, de hagyjuk őt, meg a sok beszédet. Hiszen csupán azért ragadtam tollat — e néhány gondolatfoszlány ürügyén —, hogy azon olvasónak, aki cikkem végéig eljutott, nagyon boldog új évet kívánjak. Csák Géza ÓZDI VASAS Szocialista brigádok figyelmébe Egyik nemrégi számunkban foglalkoztunk az energiapazarlás módjával. Szóvá tettük többek között, hogy nappal is égnek a villanyégők — feleslegesen — különböző helyeken. Ilyen nemcsak a mi vállalatunknál fordul elő, hanem más üzemekben is. Nos, ezt nem azért írom le, hogy vigaszként szolgáljon számunkra, hanem arra kívánok kitérni, hogy más vállalatok miként munkálkodnak az energiapazarlás megszüntetéséért. Erőfeszítésük bizonyára nem hiábavaló, ezért érdemes lenne az alábbiakon nálunk is elgondolkodni, illetve hasonló formában takarékoskodni, mindannyiunk hasznára. Egyik üzemi lapban, a Kapcsolóban olvastam a következőket: „Közismert, hogy napjainkban fokozott figyelemmel kell gazdálkodnunk az energiával. A sajtóban, a televízióban, a rádióban nap mint nap foglalkoznak az energiahelyzettel és az elhangzottak mindenkit gondolkodásra késztetnek. A Világítástechnikai Gyár szocialista brigádjai közül a tmk és a szerszámműhely ifjúsági brigádjai elsőként tettek felajánlást a fokozott energiatakarékosság megvalósítására. Az elmúlt napokban géppel írt felhívás jelent meg a gyár műhelyeinek ajtaján. A tmk műhely Új élet, Egység és Munkácsy szocialista brigádjai intéztek felhívást a gyár szocialista brigádjaihoz, hogy csatlakozzanak a fokozott energiatakarékossági felajánlásukhoz. A három brigád vállalta, hogy a reggeli- és az ebédszünet alatt a műhely világítását , kikapcsolják. Nap közben csak a legszükségesebb helyi világítást kapcsolják be, gépeiket feleslegesen nem járatják. Mivel a brigádok tagjai munkájuk végzése közben megfordulnak a gyár minden részében, azt is vállalták, hogy ahol indokolatlanul égő lámpát, vagy működtetett gépet látnak, felhívják rá a műhely vagy osztály vezetőinek figyelmét. Hasonló vállalást tett a szerszámműhely Mező Imre ifjúsági brigádja is. Jók ezek a kezdeményezések. Megmutatják, hogy a szocialista brigádmozgalom napjainkban együtt él és érzékenyen reagál a politikai és gazdasági élet minden rezdülésére. Különösen figyelemre méltó, hogy ifjúsági brigádjaink élénk kezdeményező készséget tanúsítanak ilyen fontos kérdésben is” — írja többek között testvérlapunk. Valóban ötletes, hasznos ez a kezdeményezés. Az OKÜ szocialista brigádjainak is figyelmébe ajánljuk. Jó lenne, ha az új évben ilyen és ehhez hasonló új vállalások is szerepelnének a brigádok naplóiban. (Kerékgyártó M.) ffFagyos”panaszok Több éves a panasza a Vörös Hadsereg úti A/I—IV. lépcsőház lakóinak a nem kielégítő fűtésre. Az újság már az első panasz elhangzása után szóvátette. Nem véletlenül, hiszen az itt lakók szövetkezeti lakást vásároltak, amely jóval költségesebb, mint a főbérleti. 1974 őszének elején a szövetkezeti elnökség jelezte, hogy végre megoldódott a fűtési gondjuk. A lakások melegek. Éppen ezért jött meglepetésként az ünnepek előtt, amikor újból felkeresték a lakók szerkesztőségünket, hogy minden a régi. Nincs kellő meleg a lakásokban, nincs meleg víz, nagykabátokban ülnek esténként a tévé előtt. Nem tudják füröszteni a gyermekeket. Azt is elmondták, hogy keresték az okokat. Szerintük az történt, hogy a nyáron beszerelt, nagy teljesítményű szivattyút egy-két hónapos üzemeltetés után lecserélték a jégre, a kisebb teljesítményűre. Megkértük a városi tanács műszaki osztályát és a Városgazdálkodási Vállalat hőközpontjának dolgozóit arra, hogy közösen látogassuk meg az érdekelt lakókat. Sajnálatos módon nem találkoztunk. Ezért a szövetkezet elnökségével közösen egy-két családhoz bekopogtunk, íme az eredmény: — Miért éppen ma látogatott meg az újság? Ma ugyanis jó idő van a lakásban, megközelíti a 19 fokot. Eke Ernőék t legfelső emelten laknak az I. lépcsőházban. — Tessék nézni, a lányom ezen a papíron jegyezte fel egy hónap óta a lakás hőmérsékletét! A feljegyzés szerint 11— 19 fok között mozgott a hőmérséklet, de túlsúlyban volt a 14 fok. Bialeszek György lakásában érezhető volt a gáz jellegzetes szaga „Besegítő” fűtésre volt még szükség akkor is, amikor elmondta, hogy ezen a napon melegek a fűtőtestek. Két apró gyerek totyogott a szobában — melegítőben. — Tegnap hőfokolták a vizet — mondta az asszony. — Félóráig engedték, mire felmelegedett és 45 fokot ért el. Fél óra múlva már nem tudtam füröszteni a gyereket, mert hiába engedtem a vizet, nem lett melegebb. Végső soron a gázon kellett vizet melegítenem a fürösztéshez. A házfelügyelő is arról beszélt, hogy „rosszkor” érkeztünk, mert ma tűrhető a fűtés. Eléri a 19 fokot. Soltész Miklóséknál az anyukát találtuk otthon. — Én jövök a gyerekhez délelőttönként főzni, takarítani. De tessék megnézni, most is melegítőben érkeztem, mint eddig minden nap. Ma viszonylag kellemesebb az idő, jobban fűtenek. Három évig alig volt meleg a lakásban. Pár hónapig tűrhető volt, viszont egy hónapja megint hideg. Szerencsénk van, hogy most kint sincs hideg Valóban szerencse, hogy enyhe telünk van. Erre viszont nem alapozhat senki. Egy-két nappal később, a Vörös Hadsereg úton átadott 55 OTP-lakás két tulajdonosa azzal a panasszal fordult hozzánk, hogy a drágán vásárolt lakásukban fáznak. Nincs fűtés. A Munkás úton húzódó vezeték javítását végezték ebben az időszakban. Feltételezhető, hogy az utóbbi panasz ebből ered. A hőszolgáltatásban esetenként előforduló meghibásodások valóban objektív okok, de az évek óta tartó panaszok figyelmen kívül hagyása semmiképpen sem sorolható ide. Vincze Z. Köszönet a segítségért (Az alábbi levelet Farkas Pál, az Egyetértés Mg. Termelőszövetkezet elnöke juttatta el szerkesztőségünkbe december közepén azzal a kéréssel, hogy közöljük le a lapban. Kérésének —egy kis késéssel — most teszünk eleget.) A putnoki Egyetértés Mg. Termelőszövetkezet földjének jelentős részét borította el a Sajó árvize. Az áradás nem kímélte a kelő őszi vetéseket, az érésben levő kukoricát, a betakarításban levő burgonyát és zöldségnövényeket. Az olajjal szennyezett ár levonulása után a tűz tagjai, dolgozói nagy akarással kezdték el a megmaradt és megmenthető termények betakarítását, de a munka tempóját lefogta a sár, a foltokban visszamaradt víz úgy, hogy szinte lehetetlennek látszott a még kintlevő több száz vagon termény összeszedése. Ebben a kilátástalan helyzetben a termelőszövetkezet vezetői egymás után kapták az értesítéseket Ózdról, Kazincbarcikáról, Putnokról, iskoláktól, üzemektől, kisipari szövetkezetektől, kereskedelmi vállalatoktól, hivataloktól, hogy jönnek a betakarításban segíteni. Üzemek, vállalatok szocialista brigádjai, középiskolás diákok, szakmunkás-tanulók, általános iskolások, hivatalnokok, viszonylag könnyű munkához szokott kisipari szövetkezeti dolgozók, üzleti eladók, gépkocsivezetők jöttek segíteni. Sok száz ember áldozatkész, fáradságos munkája — ami még a gyakorlott mezőgazdasági munka minden nehézségét megpróbált embereket is nagyon igénybe vette — nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tsz az árvíz után értékesíteni tudott 57 vagon vegyes zöldségfélét, 130 vagon káposztát, a 100 vagonos burgonya értékesítéssel szemben 110 vagon étkezési minőségű burgonyát adott át a kereskedelemnek, mindezek mellett a kukoricaterületnek is jelentős részét betakarították. A termelőszövetkezet tagjai — vezetősége, küldöttgyűlése — ezúton is tisztelettel megköszöni a jóindulatú segítséget, ami újabb erőfeszítésekre sarkallja a termelőszövetkezet valamennyi dolgozóját. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy eleget tegyünk itt a Sajó völgyén azoknak az elvárásoknak, amelyek a szocialista mezőgazdaság fejlesztése, a népgazdaság építése során feladatunk. 1975. január 4. «.A December e6-án fél háromkor mint Vétszáz ÖKÜ-ben dolgozó KISZ- fiatal indult el, hogy bejárja azokat a helyeket, ahol pontosan harminc évvel azelőtt a felszabadító szovjet katonák küzdöttek Ózd felszabadításáért. A Felszabadulási Sportzászló Versenyek keretében az ÓKÜ nagyüzemi KISZ-bizottsága szervezte a rendhagyó túrát, amelyet nagy érdeklődéssel fogadtak a KISZ-esek. Fejes István, a tájékoztatási- és propaganda osztály munkatársa vezette végig őket a harcok színhelyén, előadást tartott a hadmozdulatokról. Ilyenkor, az év elején általában megsokasodik az értekezletek, megbeszélések száma. Szóba jönnek az elmúlt év hibái, eredményei, s az új esztendő feladatai. Ez így jól is van, így természetes. Az viszont már nem az, hogy ezeken az értekezleteken mindig vannak olyanok, akik csak az időt rabolják, feleslegesen és sokat beszélnek. Mindannyian ismerünk ilyen embert. Ki ne ismerné azt a jelenséget, amikor az illető hozzászóló negyed órán át ecseteli, hogy miért ért egyet az előadó beszámolójával, vagy az előző hozzászólóval. Ilyenkor egymás közt szoktuk mondani, ez is csak azért szólt, hogy a statisztikát javítsa. No, de erre így nincs szükség. Az is előfordul gyakran, hogy egyesek hozzászólásaikban nem a saját véleményüket mondják el, hanem másét, netán a főnökét ... Fogadjuk meg, most, az év elején, hogy a jövőben csak akkor kérünk szót az értekezleteken, ha van saját mondanivalónk, s csak addig beszélünk, amíg újat tudunk mondani embertársainknak. S talán még annyit: ugye az sem baj, ha már én is befejezem hozzászólásomat? (K. M.) Csobod Hrpad Mari nemkeze A Juny amelyben Mari néniék laktak, ott állt a várostól ti. fírfz, nem messze a szőlők és gyümölcsösök közt, egy kisebb vízmosás mellett. Sárral tapasztott falával és korhadt szalmatetejével úgy nézett ki, mint egy elhagyott présház. Ennek ellenére mi, gyermekek mégis itt éreztük magunkat a legjobban. Sehol nem tudtunk úgy tűzoltósdit játszani, mint ezen a helyen. Mari néni állandóan ott ült az udvaron egy fa alatt. Szegény meg sem tudott mozdulni. A két keze úgy feküdt az ölében, mint két rongybaba. Nem volt bennük egy parányi élet. Enni is csak akkor tudott, ha etették. Az öregek szerint Mari néni szülés után kifeküdt a gyepre és felfázott. Ettől kezdve férje úgy hordozta a hátán meg az ölében, mint egy szopós gyereket. Ha pedig a férj elment hazulról — ami majdnem minden nap megtörtént — akkor Mari nénit egyszerűen kitette az udvarra, a fa alá, és addig ott kellett neki lennie, amíg este be nem vitte. A Mari néniéknek volt két gyermekük. Egy kisfiú és egy kislány. De mivel nem gondozta őket senki, állandóan csavarogtak. Így a ház valósággal szabad terület lett számunkra. Egy nap aztán játék közben Jóska — aki amolyan bandavezérnek számított köztünk — még Mari nénit is meglocsolta. — Te átkozott! — kiáltott rá ekkor Mari néni. De Jóska ezt figyelembe se vette. Csak hordta a vizet tovább, a játék rendje és módja szerint. Ettől kezdve sokáig nem mertünk Mari néniékhez menni. Később pedig jött a tél és más játékkal voltunk elfoglalva. Mari néniről is csak annyit tudtunk, hogy kórházba került. A két gyermekét azonban annál többször láttuk mások ablakai alatt, ahogy lestek befelé. Ekkor már nagyon rongyosak és mosdatlanok voltak. A talált kenyérhéjat is úgy ették, mint a legfinomabb süteményt. A tél után, mint ahogy ez már lenni szokott, jött a tavasz, a szép virágos május. S a virágba borult fák alatt puha zöld pázsitszőnyeg. A szőnyegen kitaposott keskeny gyalogút. A gyalogúton pedig Mari néni két kisgyermeke. De mintha skatulyából húzták volna ki őket, olyan tiszták, csinosak voltak. A lánykán pirospettyes kartonruha, a fiún fehér ing és rövid nadrág. S ahogy mentek az úton, a hajuk tele volt a fákról lehullt virágszirmokkal. Mi elhűlve néztünk utánuk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. De Jóska mindjárt észbekapott. — Gyertek! — mondta. — Verjük meg őket! — Gyerünk — mondtuk mi is, aztán nyomban utánuk eredtünk, mindnyájunktól jobban bírta a futást. A ház sarkához is ő ért elsőnek. Ott azonban úgy bevágta a féket, mintha orron csapták volna. — Mi az, mi történt? — Kérdeztük meglepetten, ahogy mi is odaértünk. De a következő pillanatban nekünk is tátva maradt a szánk. Azt láttuk ugyanis, hogy Mari néni ott ült a fa alatt a régi helyén, és rendesen evett. Egy piros fazék volt a térde közé szorítva és valami leves télét kanalazott befelé. Mellette pedig egy olyan vastag bot volt a fának támasztva, mint egy kapanyél. — Ennek a fele sem tréfa — gondoltuk magunkban Mert hogy Mari néni keze meggyógyult, ahhoz nem fér semmi kétség. Tehát vége a jó játszóhelynek a gyermeki paradicsomnak. Egy nap Jóska érdekes hírrel lepett meg bennünket. Biztos forrásra hivatkozva mondta, hogy ha Mari néni még egyszer meg találna fázni vagy ha hideg eső érné, többet soha nem tudná felemelni a kezét. Jóska