Ózdi Vasas, 1992 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-03 / 1. szám

1992. JANUÁR 3. ÓZDI VASAS Palaszkó József: A váritlan vendég Hétvégi csend ülte meg a toronyházak lépcsőházait. Az utcákon is alig mozogtam, mintha kihalt volna a város. Csak a tévé­képernyők fény­villogásai kacsingattak ka­cérkodva a lakások ablakain. Kernácsné túl volt már a nagymosáson. Éppen a televízió elé ült, amikor csen­gettek. Ettől kissé összerezzent. Nem várt senkit, de felugrott és ajtót nyitott — Nem is vagy kíváncsi arra, hogy ki az? — pirított rá a vendég. De ő nem vá­laszolt. — Nem ismersz meg? — tért a lényeg­re a látogató. — Jaj, dehogy ! Szervusz Icuka! En­gem keresel? Hol jársz te itt? — tette fel a kérdéseket, feleletet se várva. — De gyere beljebb, ne álljunk az ajtóban ... Száz éve nem láttalak — invitálta később a váratlan vendéget. — Nem zavarlak? — Nem, nem, csak gyere! — tessékelte befelé. — Menjünk be a szobába ... Mi szél fújt téged erre? Évek óta nem is lát­talak. — Csak úgy, megnéztelek... Hagyd csak, jó lesz itt a konyhában is — tette le ócska kabátját az ismerős. — Etusnál voltam, a „varrónőmnél’’. Fent a nyolca­dikon. És láttam a neved a lakójegyzéken. Gondoltam, egy füst alatt téged is meg­nézlek. Úgysem jártam nálad még soha — magyarázkodott l­uska. — Jól tetted — nyugtatta Kernácsné, de valójában nem tudta mire vélni a lá­togatást. — Ne félj, nem akarlak sokáig zavarni, csak éppen elhadarom a mondókám. Nem tudok megülni sehol sokáig. Szaladok min­dig, mint akit kergetnek. Szabadkozott — közben látható feszélyezettséggel babrált kopott retiküljén. — Ne csacsiskodj! Nem tartasz fel. Úgyis egyedül vagyok. Már két éve, hogy meghalt Lajos, talán hallottad is... Sze­gényt a szíve vitte el. — Igen... Sajnos magunkra marad­tunk. Hiába vannak a gyerekek, azok élik a maguk életét. Én is már négy éve öz­vegy vagyok. Azóta nem találom a helyem. Ide-oda futkosok a lányaim között. — Még az a jó, hogy az enyémek itt vannak a közelben... — folytatta Ker­nácsné a párbeszédet. — És a tieid? — Tudod, Edit lányom a kisebbik. Ausztriába ment férjhez. Jó partit csinált! ... Jaj, van két szép kis unokám is. Úgy hívnak, hogy „hongri mama”. Két­ tüne­ményt ha láttál... Van fényképem is­ ró­luk, meg is mutatom. Icu lányomék Sze­geden élnek, oda cseréltek, két éve. Ott is van három unoka. A vömet talán ismered is... A Kalpagh-fiú vette el. Tudod ... az anyjáéknak a háború előtt húsboltjuk volt, nem messze tőlünk. — Ezt nem tudtam. De a fiúra halvá­nyan emlékszem. Sok baj volt vele... Az anyja panaszkodott, hogy iszik. Vagy nem jól tudom? — Hát inni iszik, de azért jó családból való ...! És a gyerekek is ragaszkodnak hozzá. Néha meg — megbolondul, de Is­tenkém! Amúgy nem rossz ember! Edit­­kéék persze egészen mások... Voltam kint náluk öt hónapig. Jó dolgom volt és ma­radhattam is volna ... — Akkor, hogy-hogy hazajöttél? — A vém — képzelj el egy százhúsz ki­lót, behemót bikát —, nem tudott elvisel­ni. Mindig molesztált. Igaz, meg megittam egy-egy kupicával — ahogy máskor is. De ez mindjárt arénázott, rendre utasított az unokák előtt. Szóval, nem bírtuk egymást. Különben a nászokkal laknak. Ők még ’45-ben mentek ki... Azok is smucigok a végtelenségig. Ha szóltam, az volt a baj, hallgattam, az se tetszett. Pedig én jót akartam. Na, mindegy eljöttem és kész! Hoztam a fényképeket. Megnézed? — kérdezte mi­közben átkötött képköteget vett elő. — Látod, ez itt a házuk... Ez meg itt a­ vöm. Ilyen kocsijuk van. Ezek itt a ná­szomé­k — sorolta. — De barna ez a férfi — jegyezte meg ravaszul Kernácsné —, csak nem...? — Ah! Nem cigány, hogy is gondolhatsz ilyet? Jól menő fafeldolgozó üzeme van. Mind ott dolgoznak. Pazarul megy nekik, elhiheted. Isteni volt kint, csak hát... De jó nekem itt, az én kétszobás főbérleti la­kásomban is. Az Avasnál lakom. Majd egyszer eljössz te is... Meghívlak. — Jó, ha arra járok, megnézlek — hagyta rá Kernácsné. — Muszáj volt ha­zajönnöd? — kérdezte később. — Óh, nem. De hiába. Vágytam a ná­szék és a lányomék után is. Szegény — jó párom is ezeket szerette jobban. Sokat segítettük őket, meg aztán kint inkább cselédnek kellettem, mint családtagnak. — Költözz le hozzájuk, hisz’ egyedül vagy! Alig köt már ide valami — taná­csolta barátnőjének Kernácsné. — Az önállóságom, tudod, azt nem tud­nám föladni. Így azt teszek, amit jónak látok. Nem parancsol senki, pedig nagy a rezsi, a nyugdíj viszont kevés. Még a ba­ráti köröm sem tudnám nélkülözni... ös­­­szejárok Katojicsékkal is, tudod a fogor­vos ... Csupa-csupa „jobb emberek”. Na­gyon szeretnek, mindig hívnak... — itt kis szünetet tartott. — Beszélj csak, hallgatlak — biztatta Kernácsné. — Miben is halt meg az urad? — Az egy kész regény!... A szíve volt beteg. Debrecenben megműtötte Bártfay professzor, de fél év múlva rosszul lett, és ... A nászomék itthon voltak akkoriban, és ők vittek le Debrecenbe a műtét előt­ti napon... Te! Azt a fogadtatást! Igaz, egy nagy fekete csodakocsival mentünk. Az ablakból bámulták... A professzor is kezet csókolt nekem — húzta ki magát, életének nagy „kalandját” mesélve a láto­gató. — Itthon halt meg? — tudakolta Ker­nácsné a részleteket. — Igen. Gyönyörű temetése volt. Van is róla fénykép. Nézd!... Látod, itt vagyunk valamennyien a sírnál. Ezek itt Icu lányo­mék a férjével. Most külföldön dolgozik. Sokat utaznak. Van videójuk is, csak én vagyok egyedül. — Ó Istenkém, de nehéz így élni — szipogott elérzékenyülten. — Főzök egy kávét! Vagy mivel kínál­jalak? — Nem, nem szoktam én inni — tilta­kozott Icuka. — Inkább, ha van, egy pici rövidet­ kérek. Meg volna még egy nagy kérésem... — Csak erős házipálinkám van — jelen­tette ki Kernácsné, majd kiment a szobá­ba pohárért meg az italért. — Tessék, fogyaszd, egészségedre! — kí­nálta később vendégét. — Én nem bírom ezt., A­­ bátyámék főzették és tőlük kaptam. — Hát akkor koszi — és lendületesen beöntötte az erős italt, mintha csak víz lenne. — Ez finom volt, isteni!... önte­nél még? — Persze, tessék, ha jól esik — és újra töltött, miközben észrevette, hogy remeg­nek vendége kezei. — Ettől kimelegszik a lelkem — neve­tett Icu, közben az órájára nézett. — Szentséges ég! Már öt óra? ... Jaj, me­gyek, mert nem akarok későre maradni... Szóval kellemetlen nekem, de meg szeret­nélek kérni, hogy ha tudsz, segíts ki en­gem ötszáz forinttal... Kevés pénzt hoz­tam és adós maradtam a varrónőnél. Hol­nap felhozom! Jó? Kernácsné ösztönösen érezte, hogy job­ban jár, ha füllent, ezért kijelentette: — Sajnos, nyugdíj előtt vagyok Icukám. Nem tudok adni — tárta szét a karját sajnálkozva —, de nem hiszem, hogy Etusnak ennyire hiányozna. Majd én be­szélek vele, ha akarod. — Áh, nem érdekes, akkor felejtsd is el. örülök, hogy láttalak, de most már megyek. — Ráérsz... — marasztalta illendőség­ből. — Nem, már megyek. Puszi-puszi! Jól elbeszélgettünk. Látod, hogy szétfújt min­ket az élet, pedig együtt gyerekeskedtünk és mindig szerettelek — hadarta el Icuka. — Azzal, mint akit kergetnek, felugrott. Csak maradj, kitalálok, hárította el a kalauzolást, és gyorsan bezárta az ajtót maga mögött. A lakásban újra csend lett. Magányos, óraketyegéssel szabdalt csendesség, mely­­i­ben Kernácsné csak másnap vette észre, hogy eltűnt a széles jegygyűrűje, amit a­­ mosás miatt húzott le tegnap reggel az uj­­járól. Is-világ KÁPOSZTÁBAN PÁROLT OLDALAS Hozzávalók: 1 kg fejes káposzta, 80 dkg sertésoldalas, 15 dkg sárgarépa, 10 dkg fehérrépa, 15 dkg vöröshagyma, 2 teáskanálnyi őrölt kömény, 2 cikk fokhagyma, 2 dl fehér­bor, 1 evőkanál ecet, 1 evőkanál zsír, 10 dkg főtt császár­­szalonna, ha van petrezselyemzöld, zott fokhagymával bedör-Előkészítés: A káposztát, miután torzsáját kivágtuk, félujjnyi szeletekre, a tisztí­tott sárgarépát és a fehérré­pát kockákra, a vöröshagy­mát vékony szeletekre, a petrezselymet apróra vág­tuk- Az oldalast sózzuk, tú­zsöljük, őrölt köménnyel meghintjük. Ha mindezzel elkészültünk, hozzáfogunk a főzéshez. A húst zsír és víz nélkül tepsibe tesszük, kö­zepes hőfokon sütni kezd­jük.­Saját zsírjával locsol­gatjuk (kb. 30 perc). Köz­ben egy evőkanál zsírban megpirítjuk az apróra vá­gott császárszalonnát, a vö­röshagymát és a zöldsége­ket. Hozzáadjuk a káposztát, sózzuk, fedővel letakarjuk. Ha a káposzta kissé össze­esett, bort öntünk hozzá és lassú tűzön pároljuk. 30 perc elteltével a sütőből kivesszük a félig sült oldalast, és a káposztával együtt puhára pároljuk. Végül szükség sze­rint sóval és ecettel ízesít­jük, tetejére petrezselymet, vagy szárított fűszerkeveré­ket szórunk. —fi— Az ünnep ürügyén Példabeszéd a szerelem A zsúfolásig telt busz a levezetett kilométerek ezre­in edződött, biztos kezek és lábak „felügyelete” alatt gördült budapesti állomás­helyre. Utasai a célbaérés után egymást tiporva kap­­ták-fogták táskáikat és egyéb bevásárló kellékeiket. Néhányan — a tülekedők sorából előzékenyen vissza­maradva — megfontoltan in­dultak céljuk felé a kelle­mes időben. Egyesek a ve­zetőnek szóban kifejezett jó­kívánságok mellett még bú­csút is intettek. Valaki — a hozzám ha­sonlóan kényelmesen készü­lődök közül — csodálkozó hangnemben szólalt meg mögöttem egy ülésre mutat­va: „Jé, itt meg egy pénz­tárca van!” A benne lévő összeget ta­núk jelenlétében „nyugtáz­tuk”. .A summa sejtetni en­gedte, hogy tulajdonosa je­lentősebb bevásárlás végett utazott Budapestre. A veze­tő és jelenlévők tanakodása nyomán az összeg tulajdo­nosaként a már kissé távo­labb haladó, jó kondíciójú személyre „tippeltünk”. Vállalva a futár szerepét a feltételezett gazda után eredtem­, s mindjárt a lé­nyegre térve kérdeztem rá a „töub-táskás” vándortársra: — Nem veszített el vala­mit?! — Mária! A pénztár­cám! — kapott tátongó szá­jú táskájához a megszólított. — Megvan? Megtalálták? A határozott és megnyug­tató „igen" nyomán mély sóhajtás jelezte az arcán is kisugárzó örömét.. . Karácsony ünnepén az el­veszített ISTENI SZERETET újra megtalálásának nagy lehetősége tárulkozott fel előttünk. Milyen tragikus és kesergő maradna ez a világ — ötölhetett eszünkbe — milyen színtelen lenne az országok, városok, a csalá­dok és az egyének élete a SZERETET nélkül! Mégis, ha vizsgálódunk, rátalálha­tunk az elveszített, legdrá­gább értékeinkre. A felis­mert és újra megtalált kincs pedig hadd ragyogja be kör­nyezetünket! A megtalált kincs nem más, mint a bet­lehemi jászolbölcses király, a bűneinktől szabadító. Aki kihűlt szívünket szereteté­­nek melegével járhatja át. Ő mondotta: „Az utolsó idő­ben a szeretet sokakban meghidegül... ” Mégis van megoldás! Csak fogadjuk be szívünkbe és közösségeink­be az Isten csodálatos aján­dékát. Legyen ebben része váro­sunk minden polgárának, családoknak, gyülekezetek­nek és elöljáróinknak, akik sokat fáradoznak a közjóért. Ezt kívánom a helyi baptis­ta gyülekezet nevében! Szász Ferenc lelkész A BÉKE MOZI MŰSORA Január 4., szombat: SZÁRNYÁT VAGY A COMB­JÁT, francia vígjáték. Január 6., hétfő: KICKBOXER, amerikai akciófilm. Január 1., kedd: GONDOS BOCSOK 2. szinkroni­zált, amerikai mesefilm. Január 9. csütörtök: KEVIN COSTNER—ROBIN HOOD (A TOLVAJOK FEJEDELME, amerikai ka­landfilm. HETI FILMAJÁNLAT: ROBIN HOOD (Prince of thieves) 1991. 135 perc. Rendezte: Kevin Reynolds. Kevin Costner leutóbbi filmjével a „Farkasokkal táncoló”­­val 7 Oscar-díjat „vitt haza”. Most újabb szuperprodukció­ban szerepel. A készítők rengeteg pénzzel és sok ötlettel újították fel a történetet. Robin lovag ebben a történetben muzulmánok fogságából tér haza. De Angliában már más körülmények várják ... Az érdeklődők január 9-én, csütör­tökön 17 és 19 órától láthatják a Béke moziban. 3 „Ember­• • i r 11 gyökér 4 sins/A’no ragyogó hatása Aki rendszeresen jár a piac­ra tapasztalhatja, hogy kül­földi magyarok gyakran áru­­ljanak különböző ginszeng termékeket, kapszulát, kenő­csöt, tablettát, stb. Mi az a ginszeng — kérdezik gyak­ran a vásárlók. „A ginszeng ragyogóvá te­szi a szemet, megvilágítja a szellemet, segíti a bölcsebbé válást” — olvasható egy kínai orvosi könyvben, amelyet 19 évszázaddal ezelőtt adtak köz­re először. A Távol-Keleten a gin­szenget ma is általános, mindenre alkalmazható gyógy­szernek tartják és az ,,Élet gyökerének” nevezik. Kínában még akkor is nagy előszere­tettel alkalmazták, amikor egy Doles császár — ennek is már több mint másfél ezer éve — elrendelte, hogy az orvosok csak addig kapjanak fizetést, míg azok, akiknek egészség­­ügyi felügyeletét ellátják, egészségesek maradnak. A ginszeng több ezerféle for­mában került és kerül fel­­használásra a keleti gyógyító tudományokban, az egyes ke­zelési módok azonban egészen a legutóbbi időkig szigorúan őrzött titkok maradtak. Csak egyetlen dolgot lehetett meg­tudni az idegeneknek is hoz­záférhető kínai orvosi köny­vekből : a vadon növő gin­­szenggyökerek húszéves ko­ruk után elvesztik gyógyha­tásukat, elöregednek. Az európai gyógyászat hos­­­szú ideig szkeptikusan kezel­te a ginszenget. A 60-as évek­ben azonban a vegyészek és gyógyszeripari kutatólabora­tóriumok megkezdték a kü­lönböző területekről származó fajták beható elemzését. Ezek megerősítették a korábban is ismert tulajdonságot — a gin­szeng kiváló adaptogen, azaz jelentősen segíti a szerveze­tet a különösen nehéz körül­ményekhez való alkalmazko­dásban. Hosszú képletek tar­talmazzák a gyökerekben ki­mutatható hatóanyagokat. Ál­lítólag a ginszeng úgy ser­kent, hogy semmiféle káros mellékhatást nem okoz és kül­­önösen­­ ,emb­erek­­ esetéi­ben alkalmazható , hatásosan­ mint vitalitásfokozó. Hatása egyenletes, tartós. Eddig már sok gyógyszert állítottak elő a ginszeng, nagy kielemzett ha­tóanyagai egyikének, másiká­nak felhasználásával. A ginszenggyökeret soká­ig „ember-gyökérnek” is ne­vezték Európában, sajátos for­mája miatt. —km— BAZ megye blues (Sznobok és álpolgárok ne olvassák tovább!)­ ­ Szmolnij, óh áldott Szmolnij! — sóhajt Pintyőke az ózdi vagány. Sörünkben „be­téttel” egy pofa rummal - bé­nán bámulunk a Szmolnij ci­garettafüstös levegőjébe, zse­bünkben munkakönyv. Orosz úr, a tulajdonos­­ azért Szmolnij a városi csónakázó­tó partján megbúvó fakocsma, mert orosz a tulaj - szemre­hányóan néz ránk. - Nem kell a reklám - sut­togja, majd újratölti a poha­rainkat. Két barna képű szesztestvér lép be. Tiszták és józanok, így helyük van a Szmolnijban. A rumtól összeesik a sör habja, a színe pedig olyan hetednapos, lópisi szín lesz. - Papám - hajó­ a fülem­hez Pintyőke. - Döglött vá­ros ez... - Az - mormogom, miköz­ben a zsibbadó agyamat Ho­­bó bombázza. A fülem érti csak, hogy mit is mond: „Lenyomtam két évet kato­naként Ózdon. Éhbérért me­lóztam még ötöt Miskolcon. Szakadt Trabant alatt röhög a kövezet. Egy seggfej a fal­ra itta: cigánymentes övezet." - Látod, már a románoknak sincs kedvük vigadni — bök a két cigányfiú felé Pintyőke. - Most kaptuk meg a mun­­kakönyvünkön - recseg az egyik. - Hát minek őröljünk? Otthon három gyerek ... - és isznak. Hobo hangja egyre remény­telenebb: „Kihűlt a kohó is. Nem ad vasat, munkát. Nem látsz a környéken se rendőrt, se kur­vát. Állok a konyhánál. Ez az ingyenes. Hol a nyugodt erő? A tömeg ideges."­­ Papám, — fogja meg Pin­tyőke a vállam. — Tudod mik vagyunk mi? Egy nagy lóf. . . Egy nagy büdös lóf... A munka a dicsőség és a becsü­let dolga! Nesze neked Mun­ka Vörös Vándorzászló! Nesze neked becsület .. . Könyvju­talomban részesülsz, közben meg nem tudod, hogy mi van . .. Már a nők sem kelle­nek, mert elittad az eszedet, meg a f.. .az. Most meg ön­ként és dalolva előre... a piacgazdaság felé... Jé! Hát még nem vagyunk berúgva, ha eztet ki tudtam mondani . .. Hobo ismét ott zakatol kö­zöttünk: „Fenn, a hegyek alatt sa­lakdombok állnak. Odaviszem este a babámat. Sokfélét játszhatunk, leginkább egymás­sal. Itt nem találkozunk se úr­ral, se elvtárssal." - Papám­­ csuklik Pintyőke. — Jó helyen élünk. Tudod, hogy a városban hova van munkaerő-felvétel? Nem? Hát sírásókat, kukásokat, meg pol­gármestereket keresnek... Tel Nem megyünk polgármester­nek? Vagy akkor már inkább miniszternek... Isszuk a ,,betétes" sörünket. A Szmolnij, az ezerszer áldott Szmolnij, a keblére ölel. Csak Hobo riogat: „Fekete leves fekete habbal, fekete álom fekete nappal, fekete humor, fekete rúzs, fe­kete dal a BAZ megye blues." — Papám, a Hobóval is csak egy gondom van, — vigyorog Pintyőke. — A kocsmaoperát 380-ért vesztegetik. Egy ka­zetta 380! Itt, ahol ingyen kel­lene osztogatni, mint az óv­szert... Na, ja! És tényleg: óvszer van nálad? Megyünk a salakdombra, mert nem igaz, hogy nincsenek kurvák ebben a kib . . .tt városban... Csak azok vannak . . . Iszunk. Hallgatunk. S várjuk Hobót, hogy kimondja azt, ami a szánkat feszegeti. Szemén László

Next