A Pesti Hirlap emlékkönyve - Ötven esztendő 1878-1928

A mi halhatatlanjaink (három portré): Jókai, Mikszáth, Gárdonyi

12 SÍ*K A pesti hírlap emlékkönyve 1923. XII. 25. A MI HALHATATLANJAINK (HÁROM PORTRÉ.) Most, amikor szemlét tartunk azon a félszázadon, mely a Pesti Hírlap megalakulása óta elmúlt, három íróról kell tüzetesebben megemlékeznünk, akit egyaránt meleg, meghitt, évekig tartó kapcsolat fűzött lapunkhoz. Mindhárman a mi Újságunk hasábjain közölték el nem múló alkotásaikat. Mindhárman tündöklő nevei irodalomtörténetünknek. Mindhárman uj mesgyét hasítottak s nemcsak itthon vitathatatlan értékek, hanem külföldön is a „magyar sőzellem“-et jelentik. Ez a három író: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza. Külön egyéniség mindegyikőjük, az élő természet darabja. Semmi máshoz nem hasonlítható érzés- és eszmevilágot teremtettek, más és más flórával faunával, égaljjal, légköri viszonyokkal, tájakkal, színekkel s olyan emberekkel, akik mindörökre magukon viselik alkotó kezük nyomát és halhatatlanságukban diszkiséretül szolgálnak nekik. Nemzedékek nevelkedtek rajtuk. Ábrándjaik millió és millió olvasó lelkét népesítették be. Szavaik, melyeiket először ők írtak le, elmés, ízes, friss kifejezéseik immár belekerültek a nemzeti vérkeringésbe. Prózánk halhatatlanjai ők, akik nemcsak ez ötven év távlatából korszakalkotó jelenségek, hanem később is azok maradnak, messzebb századok szemszögéből. De bármennyire is különböznek egymástól, van bennük bizonyos rokon jelleg. Családi képtárakban gyakran látjuk egymás mellett a vagyonszerző ős, a nagyapa, az apa s a fiú arcképét. Viseletük letűnt korokról, a divat folyton változó szeszélyeiről beszél, a vonások nemzedékről-nemzedékre finomodnak, a marcona külső puhul, a szem terintete lágyul, a csontok is törékenyebbé lesznek a haladó idővel, de ha jól szemügyre vesszük őket, észrevesszük, hogy az egész mégis egy család. Mi is hasonlóan vagyunk ezzel a három íróval. A magyar lángelmék dicső famíliájába tartoznak. Itt megpróbáljuk portréjukat levázolni. JÓKAI. I. ő a „mesefejedelem“, az álmok országának koronázatlan királya. Minden magyar tollforgató az alattvalója. Ez az álmatag, kétszemű, szikár férfi, akit ismerősei gyöngének, ingatagnak, erélytelennek neveznek, a tizenkilencedik század fordulójánál úgy áll regényes, eddig elképzelhetetlen termékenységével s termékenyítő álmaival, mint egy Herkules, az írás Herkulese. A magyarság pogány meséi, napkeleti hőskölteményeit a virágénekek elvesztek. Jókai megteremtette prózában. Erényeiben kápráztató, hibáiban nagyszerű, fogyatékossága is a királyok fogyatékossága. II. Gyermekkorában beteges, leányos. Társai „Móric kisasszony“nak csúfolják. Törpékről, medúzafejekről, szörnyekről képzelődik. Már ekkor író. Mindenki bámulja, mint csodagyermeket, úgy nevelik, mint trónörököst, aki majdan elfoglalja a magyar költészet trónját. Öt éves korában tud olvasni, hét éves korában verset ír a kisváros botondjáról, egy feltűnőin formás megindító négysoros költeményt, melyet közzétesz egyik hetilapunk. Nyelvekre taníttatják, rajzol, szobrot mintáz, mohón szedegeti magába a tudás elemeit minden térről, a történelmet, a természetadományokat bújja, olvas, valóságos polihisztor, akit szilaj, kielégíthetetlen kíváncsiság az, hogy megismerjen mindent. Mindennek ki tudja szívni a mézét. Bámulatosan sokoldalú. Úgy tetszik, egyéniségének parancsára cselekszik egy előrelátó ösztöne, mert később nem maradt erre ideje. Életének első két évtizedében halmozta föl magában azt a dús anyagot, melyet utóbb feldolgozott, a sok megfigyelést vidéki, tősgyökeres környezetében, a könyvek színes emlékeit idegen országokról, regényes népekről, aztán már csak visszaálmodta, tovább szőtte azt, amit gyermekszemmel ellesett. Csodagyermek maradt mindig, a hétköznapban botladozó, gyámoltalan, többnyire gyámság alatt is álló csodagyermek, nyolcvan esztendős koráig, aki végleg bezárult a külső benyomások számára, nem törődött velük, visszavonult tulajdon mélységeibe s irt-írt mindig arról a csodáról, hogy a világra jött, hogy mit látott egyszer, hogy milyen rejtélyek, lehetőségek, szépségek vannak az emberben. Egy óriás könyvtárra való vallomást hagyott hátra. A folyton buzgó, folyton patakzó forrás nem apadt el, mert mindig magából merített meíg maga volt a kútfő. III. Eisirói kivétel nélkül mind zavarban vannak, amikor arra vállalkoznak, hogy elmeséljék életét. Itt csak dátumokat találnak és fordulatokat a naptár és a história szerint, de ezek benne alig keltenek nagyobb visszhangot. A csodagyermek észreveszi, hogy az életben nincs minden kipárnázva, mint otthon, az álmok puha fészkében. Végigrajongja a szabadságharcot,megéri a leveretését, üldözik az osztrák hatóságok, váltólejáratok zaklatják, a pénz, melyet keres, kicsurog ujjai közül, fölkerül az országos népszerűség csúcsára, majd tétova természete folytán hirtelen népszerűtlenné válik. A csapások, melyek hellyel-közel érik, ahogy jönnek, el is simulnak. Egyszerűen nem tanálnak benne ütközőpontot. Lényében van valami megfoghatatlan. Szókimondását sohase szegezi az emberek ellen. Nem a földön mozog. Sokszor lehetett szomorú, de tragikus sohasem. Látja a dolgok viszonylagos voltát. Szereti Petőfit, szereti Rudolf királyfit is. Úgyszólván mindkettőjükről egyforma melegséggel ír. Igazán aligha lehetett szerelmes. Számára csak a költészet létezett, az élet csak afféle adatszolgáltató raktár volt s alkalomadtán újraalkotó képzeletével utána költötte azt a barátságot és szerelmet, melyet csak megálmodott. Nézőtérről szemlélte az élet szenvedelmes bábjátékát, hol rozzant lócáról, hol bársony zsöllyéről, hol királyi páholyból, de a harcba sohasem elegyedett, a küzdők közé sohasem ugrott. Kenyerét nem sózta könnyekkel. Ahogy Mikszáth írja életrajzában, minden megadatott neki, csak a boldogtalanság nem. IV. Mikor élt? Akkor, amikor viszszavonult dolgozószobájába s egymásután rótta lila tintájával gyöngy betűit, mindig egyforma sorait, folyamatos, gördülő, remekbe készült regényfejezeteit. Behunyt szemmel figyelte az életet. Ami körülre folyt, az nem érdekelte. Az emberek sem, akikkel az utcán találkozott. Bizonyos királyi fölénnyel talán le is nézte őket, hiszen ő a maga erejéből annyi élő alakot teremtett, hogy egy várost be lehetne velük népesíteni.